A láncra vert Liptói-havasok

Mindjárt az elején be kell vallanom: nem az én ötletem volt az a háromnaposra sikeredett túra, amelyről most itt írok, hanem Szigeti Ferenc kollégámé, akiről azt kell tudni, hogy amikor éppen nem a nyomtatott Turista Magazin előállításán fáradozik, szabadidejében leginkább két tündéri kislányával járja a természetet, és menthetetlenül szerelmes a Felvidékbe. Hogyhogy nem, a családi nyaralásukat is a Liptói-víztározó mellé szervezte, ahonnan csillagtúrázva fedezték fel a környéket, köztük a Kócs-hegység varázslatos szurdokait. Tudom, kicsit messziről indul a sztori, de mindjárt kiderül, hogy mi köze ennek ehhez az élménybeszámolóhoz. Ugyanis éppen a víztározó felett kelletik magukat a Liptói-havasok csúcsai, s Feri, aki bár többször is járt ott, kedvet kapott az emlékek felidézéshez.

Mivel nekem a Liptói-havasok régóta bakancslistás célpontom volt, Ferinek nem igazán kellett győzködnie a tervével, amely nagyon leegyszerűsítve az volt, hogy végigjárjuk a Liptói-havasok vad, központi gerincének láncokkal biztosított, híres gerincútját, és ha belefér, a lengyel oldalon még megnézünk pár mészkőcsúcsot is. Igen, azt még nem mondtam az ötletgazdáról, hogy végzettségét tekintve geográfus, így leküzdhetetlen vonzalmat érez különböző kőzetfajták iránt, ezért számára komoly motivációs tényező volt, hogy a Liptói-havasok – amelyet a szlovákok és a lengyelek Nyugati-Tátrának (Západné Tatry) neveznek – lengyelországi oldala javarészt mészkőből áll, szemben a hegység központi részét adó gránittal.

Hát így történt, hogy egy szép nyári reggelen felvettem Ferit a házuk előtt, és bő négy óra, valamint 300 kilométer megtétele után már le is parkoltunk a Liptói-havasok legjelentősebb északi völgyének, a Rohácsi-völgynek a kapujában, egy Zverovka nevű kis helyen, amely alatt pár panziót és éttermet kell érteni.

Ennél jobb ráhangolódás nem is történhetett volna velünk, mert menet közben érintettünk egy 1653 méter magas, Lúčna nevű csúcsot, ahol elfogyasztottuk az uzsonnánkat és a kötelező csúcscsokit, lefotóztuk a kétnyelvű táblákat – a hegyen fut keresztül a szlovák–lengyel határ –, majd leereszkedtünk a Chochołowska-völgy, az egész Tátra egyik legszebb havasi tisztásának végén álló szállásunkhoz.

A Chochołowska turistaház élőben jóval nagyobb, mint arra a fotók alapján számítottam, de hát miért is lett volna kicsi, hiszen ez a környék legnagyobb menedékháza. Ismertségében és hangulatában kicsit olyan ez a lengyeleknek, mint nekünk a dobogókői Báró Eötvös Loránd menedékház.

Miután elfoglaltuk a kétágyas lakosztályunkat, a földszinti büféétterem felé vettük az irányt, és megkóstoltuk a helyi csapolt sört, amely a nap előzményeit tekintve (korán kelés, autózás, túrázás) egészen katartikus élmény volt. A gyors felfrissülés után még mentünk egy ismerkedőkört a ház melletti hatalmas réten, ahol egy kolompoló birkanyáj, néhány pásztorkunyhó és egy kis fakápolna (a völgyben zajló, tekintélyes volumenű havasi pásztorkodás nyomai) gondoskodott arról, hogy egy kimondottan giccses hegyi festmény részeinek érezzük magunkat.

A korai vacsoránkat korai fekvés követte, mert másnap fél hatra állítottuk az ébresztőt, hogy mihamarabb letudjuk azt a közel 900 méternyi szintet, amellyel feljutunk a főgerincre. Nem mondom, hogy reggel frissen pattantam ki az ágyból, pedig a jó öreg darab a teknőszerűen kifeküdt matracával mindent megtett annak érdekében, hogy ne kapjon kedvet rajta lustálkodni az ember. Persze, ha onnan nézzük, hogy nem a földön vagy egy asztalon kellett aludni hálózsákos emberekkel zsúfolt teremben, máris fejedelmi komfortról beszélhetünk.

A Sasok útjának kis testvére

Ahogy említettem, közel 1000 métert kellett bemelegítésnek megtennünk, hogy egyáltalán a főgerincre jussunk – hiába, nem ez a ház a gerinctúra legjobb választása. Kezdetben a ház melletti patak mentén bandukoltunk hatalmas fenyőfák között, majd buja páfrányok, tarka virágok és törpefenyők következtek, végül az utolsó pár száz méteren már csak zuzmókkal benőtt sziklák kandikáltak ki a fűből.

Itt hirtelen kinyílt a táj, és elénk magasodtak az aznapra tervezett csúcsok. Amilyen felszabadító volt felérni a gerincre, olyan gyomorszorító volt végignézni ezeken a gránitmonstrumokon – egészen hihetetlennek tűnt, hogy hamarosan végigmegyünk ezen a gigantikus „cápafogsoron”.

Sok elmélkedésre szerencsére nem volt idő, mert rövid pihenő után célba vettük első csúcsunkat, a 2063 méter magas Volovecet. Ezen a szakaszon a gerinc még széles, lankás, az ösvény vastag fűszőnyegben lett kitaposva, össze is futottunk két reggeliző zergével, akik rutinos Insta-sztárként hagyták, hogy néhány méterről fényképezzem őket.

A csúcsra érve még egyszer végignéztünk az előttünk sorakozó, felhőbe magasodó kőcsipkéken és az alattunk fekvő Rohácsi-völgyön, majd rövid ereszkedés után jött a második csúcsunk, a Hegyes-Rohács (Ostrỳ Roháč) amely nevének megfelelően egy égbe meredő, töredezett szélű gránittüske, egyben a „vad gerinctúra” első erőpróbája.

Ekkor fogyott el a jól látható ösvény, és kezdtünk el kisebb-nagyobb szilatömbökön mászni, majd utunk során először egy láncokkal biztosított szakaszhoz értünk. A 2088 méteres Hegyes-Rohács tényleg olyan hegyes, hogy nem is volt valódi csúcsélményünk: amilyen hirtelen értünk fel a tetejére, már ereszkedtünk is le róla, szemezve a következő hegyünkkel, amely valamivel barátságosabbnak, de magasabbnak is tűnt. Mindeközben persze repültek az órák, égtek a kalóriák, de a táj szépsége és a terep okozta kihívás teljesen magába szippantott minket.

Érdekes, hogy amilyen nagy élet volt lent a völgyekben, olyan kevés túrázóval találkoztunk fent a gerincen, a teljes nap során pár tucat emberrel futottunk össze, ami nem feltétlenül baj, mert a neten fellelhető videók alapján sorok is kialakulhatnak a láncos, technikásabb szakaszoknál. A következő pihenőnket már a 2125 méteres Placslivo (Plačlive) tetején tartottuk, és nem voltunk boldogok a közelben gyülekező felhők látványától, ahogy mondani szokás, kicsi öröm, ha itt kap minket el az eső.

Innen ismét valamivel barátságosabb oldalát mutatta a gerincen vezető, jelzett turistaút, és a széles ösvénynek hála volt idő gyönyörködni a kilátásban és az alattunk elő-előbukkanó, aprócska pocsolyáknak tűnő tengerszemekben. Mire elértük az 1965 méter magas Szomorú-nyerget (Smutné sedlo), szitálni kezdett az eső, ezért előkerültek hátizsákjainkból az esőruhák. Szerencsére azonban gyorsan elállt, így utunk legtechnikásabb részét már nem nehezítette tovább. A gerincút innentől már sok helyen keskeny, mindkét oldalon kitett kőcsipkén vezet, gyakran láncok, kapaszkodók segítik a továbbjutást.

A célt egyre közelebbről látva lendületből toltuk le a következő két, egymáshoz nagyon közel fekvő és a legnehezebb terepnek számító csúcsunkat (Tri kopy, Hrubá kopa), majd ráfordultunk az utolsó, egyben legmagasabb hegyünkre, a 2178 méteres Baníkovra, amely szintén nem adta magát könnyen a meredek, sok helyen kitett oldalával.

A csúcsra érve pont olyan hihetetlen élmény volt visszanézni, mint amikor a nap elején felértünk a gerincre, csak most az a jóleső hüledezés volt bennünk, hogy ne már, ezeken tényleg végigmentünk?! A csúcson, egy kövekből kirakott bivakhely jelezte, hogy egyesek nem félnek itt aludni, ami egyébként illegális, de mivel így a „legkényelmesebb” letudni az egész gerinctúrát, nem ördögtől való gondolat.

A Rohácsi-völgy gránitkatlanja és a lengyel oldal mészköve

A Baníkovról leereszkedve már nem volt más dolgunk, mint elbúcsúzni a gerincúttól, majd letérni arra a völgybe vezető szerpentinre, amelyet aznapi utunk során már jó párszor láthattunk a távolból. A túrát egyébként még bőven folytathattuk volna a gerincen, de mivel még vissza kellett jutni a szállásunkig, plusz elfogyott a vizünk, inkább az ereszkedés mellett döntöttünk.

A gerinctúra izgalmai után már-már monoton volt a lefelé tartó utunk a gigantikus kőfolyamokon, amelyek természetes lépcsőkként vezettek a völgy irányába. A térdgyilkos lefelé lépkedésért némileg kárpótolt minket az egyre sűrűbb és színesebb nyári vegetáció: gyönyörű páfrányok és virágmezők között kanyargott az utunk, bár én ekkor már csak arra tudtam gondolni, hogy ha látok egy pocsolyát, kiiszom ebihalastul.

Erre végül nem került sor, mert nem találtunk pocsolyát, így végül szó szerint porzó szájjal értünk Zverovkába, ahol az autónkat is hagytuk utunk elején. Szerencsére a parkoló mellett egy kristálytiszta és jéghideg vizű forrás csörgedezik, így degeszre tudtuk inni magunkat. Aki eddig eljutott a cikk olvasásában, most egy kicsit meglepődhet, hogy miért ide jöttünk vissza, miközben a lengyel oldalon volt a szállásunk, ahová még vissza is kellett jutnunk, de csak így tudtuk a szállást megoldani. Ennél sokkal egyszerűbben is le lehet tudni a gerinctúrát, amiről a térkép alatti keretesben írok, két alternatívát is javasolva.

Ami minket illetett, beültünk az autóba, és elindultunk Lengyelország felé a jó öreg Chochołowska turistaházhoz, amelyet persze nem lehet autóval megközelíteni, így a parkolótól még egy bő 7 kilométeres sétával zártuk a napot. Szerencsére a büfé és az étterem is nyitva volt, így néhány jéghideg sör társaságában fogyasztottuk el a vacsoránkat, s a túrának hála alvászavarokkal sem küszködtünk.

Másnap összepakolva, amolyan levezetős napot tartottunk, és a látványos mészkőszirtek között átkapaszkodtunk a másik híres menedékházba, az Ornakba. A környék egy teljesen más arcát mutatta: a felkeresett turistaház környezete szintén felkapott hely, ráadásul egy terepfutó versenyt is tartottak, így nagy volt a tumultus az ösvényeken, egymást érték a lovas kocsiban ülő párok, a babakocsit toló családok és a botos „profi” túrázók. Igazi vurstlihangulatban értünk a hegylábi parkolóba, ahol az volt az érzésünk, hogy fél Lengyelország itt nyaral. De néhány órával később, már otthon ülve, és a fotókat nézegetve azt terveztük, hogy mikor megyünk vissza folytatni a gerinctúrát.

Az élménybeszámolót elolvasva hamar kiderülhet, hogy aki kimondottan a Liptói-havasok gerinctúráját szeretné bejárni, az ezt jóval egyszerűbben is megteheti, mint ahogyan mi csináltuk. A fenti térképen a lila vonal jelöli az általunk megtett túrát, ahogy felkerekedtünk a lengyel oldalon, és a Chochołowska turistaháztól felmásztunk a gerincre, amely ott egyben a lengyel–szlovák határ is. Innen mentünk végig a piros jelzésen a csúcsokon (immár szlovák oldalon), majd a Baníkovot elhagyva leereszkedtünk a völgybe, ahonnan elsétáltunk Zverovkába, ahol az autónkat is hagytu.

Nem véletlenül van azonban feltüntetve a térkép közepén egy Ťatliakova nevű turistaház (tatliacka.sk), ugyanis talán ez a legjobb választás a gerinctúrához: innen egy nem túl hosszú, cserébe igen meredek mászással már a gerincen lehetünk, és egy rövidebb (sötétzölddel jelölve), valamint egy hosszabb (sötétzölddel jelöve) körtúrát is tehetünk, ráadásul nem kell bajlódni a túra utáni logisztikával sem. A főgerinc déli oldaláról a Zsári menedékház (Žiarska chata) ház (1300 m) a legideálisabb választás.

Szlovákia egyik legjobb túraterepe

A Magas-Tátra árnyékában megbújó Liptói-havasok domborzati alapon különíthető el magasabb és híresebb keleti szomszédjától. Bár a túra által bejárt központi szakaszon látványos a hegység glaciális formakincse (keskeny, hátravágódott gerincek, éles csúcsok, a teknővölgyekben a jég visszahúzódása után megmaradt tengerszemek), a Liptói-havasok alacsonyabb tetőszintje miatt összességében nem éri el a Magas-Tátra vadságát. A főgerinc központi részén túl a Liptói-havasok inkább az Alacsony-Tátra 1800 méternél magasabb gerincszakaszainak formavilágához hasonlít, lekerekítettebb formákat, menedékes gerinceket találunk mind a hegység keleti és nyugati szélén, kőfolyásokkal, törpefenyvesekkel.

A Liptói-havasok impozáns hátteret ad a talán legismertebb szlovák tájegységnek, a Liptói-medencének, közepén a Liptói-víztározóval. A legnyugatibb tátrai hegységet a Liliove-hágó választja el a Magas-Tátrától, nyugati irányban pedig a Kócs-hegység (Chočské vrchy) követi a hegyek sorában. Északról a Nowy Targ-medence határolja. A hegységhez tartoznak a lengyelországi oldal legnyugatibb, jelentős mészkővidéknek otthont adó hegyei is.

A Liptói-havasok teljes főgerincének bejárása több szempontból is körülményes: egyrészt kevés szállást találunk a gerinc közelében, másrészt a főgerinc keleti részén nem is vezet turistaút. Mivel nemzeti parkban járunk, kötelesek vagyunk menedékházakban aludni, amelyeket viszont csak a főgerinctől jelentős szintvesztéssel érünk el.