Interjú

Magával ragadó természetfilm készült a Ráckevei-Soroksári-Dunáról

Vajon milyen élővilág tud megmaradni egy emberek uralta területen? Szendőfi Balázs legújabb, RSD – A marasztalt folyó című természetfilmjében egy hihetetlenül gazdag élővilágú és vadregényes vidék tárul a szemünk elé. Interjú a film készítőjével, amelyben mesék helyett szó lesz kettősségről, ember és természet viszonyáról, és kiderül az is, mi köze egy természetfilmesnek a reneszánsz festőkhöz és David Lynch-hez.

Fotó:
Szendőfi Balázs
2021. március 25.

Vajon milyen élővilág tud megmaradni egy emberek uralta területen? Szendőfi Balázs legújabb, RSD – A marasztalt folyó című természetfilmjében egy hihetetlenül gazdag élővilágú és vadregényes vidék tárul a szemünk elé. Interjú a film készítőjével, amelyben mesék helyett szó lesz kettősségről, ember és természet viszonyáról, és kiderül az is, mi köze egy természetfilmesnek a reneszánsz festőkhöz és David Lynch-hez.

Szendőfi Balázzsal másfél éve beszélgettünk, akkor a Tisza-tóról készült filmje kapcsán annak kulisszatitkairól, és megtudhattuk, hogyan lett zenészből madarász, majd halkutató, végül természetfilm-rendező. Filmjeiben ügyesen ötvözi ezeket a tudásterületeket, és bár első természetfilmjei, a Budapest halai és a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon fődíjat nyert Hegyek-völgyek halai is kizárólag a víz alatti élővilágról szóltak, igyekszik kilépni ebből a „halfilmes” skatulyából. Már előző Tisza-tavi filmjében is sikerült ez neki, a mostani, Ráckevei-Soroksári-Dunáról szóló alkotásában pedig még átfogóbb képet kaphatunk a feldolgozott terület élővilágáról.

Hazánkban már szinte nem is találni érintetlen természeti területeket, az ember jelenléte mindenhol meghatározó lett, és ez többszörösen igaz a helyiek által csak RSD-nek hívott Ráckevei-Soroksári-Dunára és környékére, amely Budapestről indulva húzódik végig a Csepel-sziget keleti oldalán. A folyót az ember szabályozza, partját az emberek vették birtokba. De vajon marad-e itt hely a természetnek és élőlényeinek is? Szendőfi Balázs legújabb természetfilmjének köszönhetően rácsodálkozhatunk, hogy a folyószabályozáshoz alkalmazkodva mennyire gazdag élővilág alakult itt ki, a képsorokat látva pedig el se hisszük, hogy mindez ott van, pár méterre az emberektől. De vajon meddig? Erről is beszélgettünk Balázzsal, és persze a film készítéséről is sok érdekességet tudhattok meg interjúnkból.

Pálvölgyi Krisztina: Miért pont RSD? Miért erről az élőhelyről készítettél most filmet?
Szendőfi Balázs: Úgy látszik, sorsszerű kötődésem lett az ember által drasztikusan átalakított és szabályozott vizek témája iránt, a Tisza-tó is ilyen volt, és most az RSD is. Előbbi ugyebár egy mesterségesen létrehozott víztározó, utóbbin pedig mindkét végén lezárva száz százalékban szabályozzák (nagyjából állandó szinten tartják) a vízszintet. De természetesen az is közrejátszott a témaválasztásban, hogy innen, a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetségtől (RDHSZ) kaptam felkérést még jócskán az előző filmem forgatási időszakában, hogy ha az készen lesz, akkor szeretettel várnak az RSD-n is egy filmre.

P.K.: Mint halkutató, és mint természetfilmes mi az izgalmas számodra ezen a területen?
Sz.B.: Mint az már-már közhely, egy ideje nem az ember alkalmazkodik a természethez, hanem a természet próbál alkalmazkodni az emberhez. Ennek iskolapéldája az RSD, ahol a parti beépítettség már meghaladta a Balatonét. Köszönhetően a csaknem száz éve állandó szinten tartott víznek, az ingatlanok gyakorlatilag a partig érnek. Sok ilyen horgásztanya- vagy nyaralóegyüttes akár félszáz éve változatlan, tehát egy utánozhatatlan „retró” érzés is elfog mindig, amikor arra járok.

Ebben a furcsa időutazásban próbál a természet túlélni, és nem is mindig eredménytelenül: abban a pár tucat méternyi szélességben, ami a két part között van, néhol hihetetlen vadságban maradtak meg területek.

Úszólápok foglalják el a meder közepét, bennük megközelíthetetlen, zárt vizű tavakkal, lápszemekkel. Halkutatóként ezek a legérdekesebb részei az RSD-nek, mert itt ugyancsak időutazásban lehet részünk, láthatjuk, hogy milyen volt, illetve milyen lenne a halfaunánk az elmúlt százötven év szabályozásai és betelepült idegen halfajai nélkül. Egy bizonyos lápi halfajegyüttes (lápi póc, réticsík, széles kárász) már csak ilyen helyeken található az országban, sőt, az egész világon.

P.K.: A film címe RSD - A marasztalt folyó. Hogy jött ez a cím, mit értsünk marasztalt alatt?
Sz.B.: A meglassított sodrás miatt a víz jóval tovább tartózkodik ebben a folyóágban, mint tenné azt természetes formájában. A zsilipek tehát mintegy marasztalják a folyót, hogy időzzön többet itt, ráér.

P.K.: Mennyi ideig készült a film, és a pandémia miként befolyásolta a munkád, okozott-e nehézséget?
Sz.B.: Utómunkával együtt két év volt, a forgatási időszak 2019 áprilisa és 2021 februárja között zajlott. A 151 forgatási nap alatt több mint 5 TB nyersanyag született. A járvány nehézséget csak annyit okozott, amit a mindennapi közlekedésben bárkinek, illetve persze a sok ember-kevés ember váltakozása is megváltoztatta a terület arcát. Egyéb munkáim az általános leállásban hamar elillantak, így több időm maradt forgatni, ilyen szempontból a járvány könnyítette a film elkészítését.

P.K.: A természetfilmekben sokszor van egy főszereplő, kiemelnek egy állatot a sok közül, és köré szövődik a történet. Te, a korábbi filmjeidet is látva, nem alkalmazod ezt, és úgy tűnik, tudatosan. Mi ennek az oka?
Sz.B.: Talán pusztán annyi, hogy nem a közönségre gondolok, amikor filmet csinálok. (nevet) Eddigi filmjeimben is bizonyos fajok vagy egyedek helyett inkább területek, régiók, bizonyos vizek voltak a főszereplők (Budapest, a Tátra, a Tisza-tó és most a Ráckevei-Duna), és ezeken belül minden, ami érdekes és filmre méltó.

Nem meséket szeretek mondani, hanem problémákat, érdekellentéteket bemutatni, kettősséget ábrázolni.

A Tátrában járva sem az jutott eszembe, hogy milyen szép filmet lehetne itt csinálni, hanem az, hogy az erőművek, a duzzasztók természetromboló hatását és az ezt mérsékelni próbáló emberi törekvéseket be kell mutatni. Az RSD-filmben egyébként a jelenetek struktúrája is más, mint eddig, az alapból szokásos tömörítést az összegyűlt anyag részletessége miatt hamar feladtam, inkább hosszú, az adott jelenséget minél részletesebben megmutató, időben nem ugráló jeleneteket dolgoztam ki, melyeknek külön fejezetcímeket adtam. Ha úgy tetszik, ezeknek a fejezeteknek viszont vannak főszereplő állatfajai.

P.K.: Nálad hogyan születik meg a film forgatókönyve? Minden történet megvan már előre a fejedben?
Sz.B.: Ellenkezőleg: semmi sincs a fejemben, inkább nyitottan, „üres kancsóként” kezdem látogatni a területet. Az információkat forgatás közben szerzem be a helyi viszonyokban jártas szakemberektől, és a forgatókönyv nagyjából az anyaggyűjtési időszak közepe táján kezd körvonalazódni. A természetfilm-készítés számomra olyan, mint egy utazó riport, ahol a legnagyobb hiba, ha előre eldöntök dolgokat. Természetesen mindemellett a Ráckevei-Dunával volt már tapasztalatom, ismertem korábbról helyeket, ahol kutattam, és első dolgom volt ezeket kamerával is meglátogatni.

P.K.: Halkutatóként halas filmekkel kezdted, a Budapest halai és a díjnyertes Hegyek-völgyek halai is mind kizárólag víz alatti élőlényeket mutat be. A 2019-ben bemutatott A szőke tó – A Tisza-tó hat évszaka filmedben viszont már megjelentek madarak és emlősök is. A mostani filmben is vannak újdonságok? Olyan fajok, amelyeket még nem filmeztél, esetleg olyan technika, amit a korábbi filmjeidben nem használtál?
Sz.B.: Igen, kifejezetten törekszem rá, hogy kilépjek a „halfilmes” skatulyából. A madarak minden eddigi filmemnél nagyobb szerepet kaptak ebben, és az emlősökkel is sokat tudtam foglalkozni. Nyilván igyekszem mindig olyan fajokról forgatni, amikről még nem tettem, vagy nem olyan részletességgel. A két olyan technika, ami a korábbiaknál hangsúlyosabb, az a vadkamera és a drón. A drónt természetesen nemcsak tájképek készítésére használtam, hanem rájöttem, hogy olyan közelségből lehet állati viselkedést filmezni vele, amilyenből fizikai jelenléttel sokkal nehezebb lenne, és ez az állatok számára is kevesebb zavarással jár. Például a karikakeszegek ívását, amit lesből támadó, hatalmas harcsák használnak ki, vagy halászó vidrát az előle menekülő halrajjal, ezek felső szemszög nélkül egyszerűen nem látszanának.

Szeretném még egyszer hangsúlyozni a kisebb zavarást, ugyanis a drónról az azt és az állatokat nem ismerők automatikusan azt gondolják, hogy brutálisan megzavarja az élővilágot. Holott a tapasztalatom szinte minden esetben az, hogy az állatok rá sem hederítenek sem a zajára, sem a jelenlétére. Persze szükséges ehhez egy belső kontroll az irányító ember részéről, hogy tudja, hol a határ, de mindent összevetve összehasonlíthatatlanul kisebb zavarás berepülni egy fészektelep vagy egy ívó halraj fölé, mint kézikamerával begázolni a nádba-vízbe, hogy ugyanezt „tisztességes filmes” módjára felvegyük.

P.K.: A mostani filmből melyik a legemlékezetesebb jelenet számodra? Vagy melyik a kedvenced?
Sz.B.: Sok ilyen van. A halas jelenetek közül leginkább a csukaívás és a harcsás-keszeges jelenet az, amikre régóta fájt a fogam. A közeli madárfészkes felvételekre is végre volt idő és technika, így a szürke gém, a barna rétihéja, a kakukkos nádirigó és a törpegém fészkében készült felvételeket is mindig szívesen nézem vissza. Utóbbi madárfajnak a fészkét egyébként nyolc éve keresem. A halászó vidra drónnal is hatalmas szerencse volt, csakúgy, mint a jég alatt halászó kormorán és a halastavon látogatást tevő rétisas is. A kakukkfióka viselkedését ilyen részletességgel bemutatva is kevés helyen láttam még, és nem szabad elmenni a haltenyésztést és a horgászati kezelést bemutató jelenetek mellett sem, amikkel talán sok embernek be tudtam mutatni, hogyan is működnek ezek a dolgok.

P.K.: Melyik jelenetet volt a legnehezebb felvenni? Mi okozta a legnagyobb kihívást a forgatás alatt?
Sz.B.: Például a törpegém fészkét megtalálni, amely három nap eredménytelen keresést jelentett a kánikulában, a forró szél által rám dőlő, sűrű, folyamatosan mozgó nádasban. A harmadik napon a feladás utáni utolsó pillanatban bukkantam rá, amikor egy magasfeszültségű vezeték alatti részt „na, még ezt utoljára megnézem” jelleggel átvizsgáltam. Ekkor három lépés után megtaláltam a fészket és benne hat fehér tojást, épp olyan méretben és magasságban, ahogy a madarász szakértők leírták. Azt is megkérdeztem tőlük, mennyi idő múlva menjek vissza, hogy a kikelő fiókákat le tudjam filmezni, amelyre ők három hetet javasoltak. De én ezt nem bírtam kivárni, és három nap múlva visszanéztem a fészekhez, és jól tettem, mert már kikelt fiókákat találtam. Ezt a fészket egyébként úgy filmeztem, hogy ne zavarjam a madarakat folyton, hogy egy kábellel távvezérelhető kamerát bevontam vízhatlan réteggel (biciklibelső és nejlon), majd felerősítettem a fészek fölé, a kábel végét pedig kivezettem a partig. Csak a távvezérlőt vittem haza, a kamera kint volt végig a fiókanevelés alatt. Megjegyzem, azt a nádast utána teljes egészében megsemmisítette a vízügyi kotrás.

A kakukkfiókára rohamként rátörő tojáskilökési reflexet kivárni is jó pár nap ücsörgés volt, és a csukák párzási vágyát kivárni is kihívást jelentett. A csukás jelenet öt napnyi folyamatos kameracsapdázás eredménye, mivel a „csukavágy” a legkisebb szellőre vagy égborulásra azonnal elszállt. Egy teljes hónapom ment rá, hogy a kis kárókatonákról elegendő közeli felvételt készítsek, mert a többi madárral ellentétben az emberekkel teli RSD-n is nagyon gyanakvók voltak. És a csepeli vidrát is nehéz volt zavartalanul felvenni, ugyanis egyre jobban elterjedt a híre, és egyre több hobbifotós szabadult rá, akik aztán hírből sem ismerték sem a rejtőzés, sem a zavarás fogalmát. Amint felbukkant a vidra, csapatostól rohantak a közelébe. Néhány hét alatt el is üldözték, elköltözött valami zavartalanabb helyre.

P.K.: A te természetfilmjeidet azért is tartom különlegesnek, mert az egészet egyszemélyes stábként egyedül készíted, az ötlettől a forgatáson át a vágásig mindent egyedül csinálsz. De nyilván van pár dolog, amelyben neked se árt egy kis szakmai és egyéb támogatás. Ezúttal kik és miben voltak a segítségedre?
Sz.B.: Az egyedül már nem minden esetben állja meg a helyét, ugyanis néhányszor előfordul már, hogy általam nagyra tartott, más, de az enyémet kiegészítő szemléletű, eltérő technikával filmező operatőr kollégákat csábítok magammal a helyszínekre. Ilyen volt Fehér Zoltán, akinek nagyon szép közeliket és lassítottakat köszönhetek. Vagy Koszta Marcell, aki madárfészkes kameracsapdázásban segédkezett – plusz egy kamera és power bank mindig jól jön. (nevet) Emellett, mivel Marcell dunavarsányi lakos, megmutatta az egyik legjobb helyszínt is. Kókay Szabolcs csepeli madarász szintén közeli felvételeknél segített a spektívjével. Mindezeken kívül persze még valóban igaz, hogy a forgatási napok túlnyomó többségén egyedül végeztem az operatőri munkát, azonban majdnem mindig volt velem egy halőr a horgászszövetségtől. Ez igen jól jön, amikor gyorsan kell eljutni egyik helyszínről a másikra, illetve olyan helyre kell bemenni, ahová nekik van bejárásuk, például a Rózsa-szigetre. Egyiküket, Pfeifer Rikárdot időközben tiszteletbeli kreatív producernek neveztem ki, annyi jó helyszínt, eseményt mutatott és annyi könnyítő ötlete volt a forgatás során. Szakértőként Marton Attilát emelném ki, aki a kakukkos helyszíneket mutatta, illetve Sallai Zoltánt, akinek a lápi pócos kutatását lefilmezhettem. A film egyik legkülönlegesebb jelenetét pedig Becz Álmosnak köszönhetem, aki mikroszkópkamerájával felvette, hogyan reagálnak a szabad szemmel nem látható vízi lények az olajszennyezésre.

P.K.: Ahogy a korábbi filmjeidben a zenének és a narrációnak is komoly figyelmet szentelsz. A mostani filmben is hihetetlen jó érzékkel válogattál zenét a jelenetekhez, és bár mintha most kevesebb meghökkentő fordulat lenne e téren, azért most is akadnak nem megszokott megoldások. Viszont úgy tudom, az eddig megszokotthoz képest nemcsak saját zenéket használtál, hanem más forrásokat is igénybe vettél. Mi ennek az oka?
Sz.B.: Egyszerűen több időm maradt a vágással foglalkozni így. Mivel zenére vágok – David Lynchtől lestem el ezt (nevet) –, a zenének előbb meg kell lennie, mint a jelenetnek, és a saját zene összerakása sok időt igényel. Nem éreztem rá késztetést ezúttal. Vannak persze saját zenék is benne, leginkább régebbiek. Az eredeti zenei koncepcióm az volt, hogy a terület „retró” hangulata miatt a nyolcvanas évek divatja szerint írt elektronikus zenéket rakok a filmbe. Ezt azonban hamar elvetettem, mert hangulatilag nem tett jót a jeleneteknek, így maradtak a klasszikusabb, filmzenés filmzenék.

P.K.: Nem tudok elmenni a narráció mellett, a szöveget, ahogy eddigi filmjeidben, most is te írtad, és ezúttal Reviczky Gábor hangja vezeti végig a nézőt a történeten. Miért őt választottad?
Sz.B.: Adta magát. Ráckevei lakos, horgászik is, kölcsönösen jó viszonyt ápolnak a horgászszövetséggel, úgyhogy a kezdetektől vele számoltam. De természetesen magamtól sem utasítottam volna el, szerintem nagyon illik a filmhez.

P.K.: Az igaz, hogy minden filmedhez mást kérsz fel narrátornak? Miért?
Sz.B.: Szeretem a változatosságot. Minden filmnek más arca van, és a narrátor az egyik fő „arcteremtő”. Ha ugyanazt a narrátort alkalmaznám, mint valamelyik régebbi filmemben, akkor úgy érezném, hogy annak a régebbi filmnek a folytatását készítettem el.

P.K.: Sajnos egy szomorú eset is bekerült a filmbe. Amikor a 2020 decemberében történt szigetszentmiklósi olajszennyezés történt, még az utolsó jeleneteket vetted fel a környéken, így természetesen a kárelhárításon is ott voltál és forgattál. Milyen érzés volt testközelből látni azt a pusztítást, amely az ottani úszólápokat érte? Te egy ilyen katasztrófát hogy látsz, mint halkutató, természettel foglalkozó szakember?
Sz.B.: Tragédia volt, de legalább ráirányította a figyelmet arra, hogy egyáltalán léteznek ezek az úszólápok. Ami főleg meglepő, hogy a felelőst még mindig nem találták meg. Az emberek összefogását és a szakszerű mentési munkálatokat – a történtektől függetlenül – jó volt látni.

P.K.: Ahogy majd a nézők is láthatják az RSD területe azért is különleges, mert ezen a helyen a vadvilág nagyon közel van a lakott területekhez és az ottani élőlények szinte együtt élnek az emberekkel. De tudnak? És ha igen, meddig? Hogy látod, mit tapasztaltál ezeken a helyeken az állatok és emberek kapcsolatáról?
Sz.B.: Sajnos az RSD-n és az egész országban a természetpusztítás folyamatos, az olajszennyezés csak egy erős és heveny változata volt ennek. Ám a telektulajdonosok általi illegális nádirtás, szennyvízbevezetés, a horgászok és turisták általi szemetelés, sőt, az állami kezelők részéről a nem megfelelő, a telelő állatok tömegeinek pusztulását okozó iszapkotrások is mindennaposak. Az emberek hozzáállása a vízi életközösségekhez, növényzethez, iszaphoz, nádhoz – megkockáztatom – sokkal nagyobb probléma, mint az olajszennyezés. A legtöbb lakos egy tisztára kikotort, átlátszó vizű, lehetőleg kibetonozott partú folyót szeretne. A hínár kiirtását követelik és néhol önhatalmúlag bele is kezdenek, amire a területben járatlan állami környezetvédelmi tisztségviselőktől néha még engedélyeket is kapnak. Alapvetően, amennyire láttam, a hivatalos természetvédelem is sokkal kevesebbet foglalkozik az egész RSD-vel és Csepel-szigettel, mint kellene.

P.K.: Ahogy te is említetted, az emberek közelében élő állatokra sokszor jellemző, hogy kénytelenek alkalmazkodni az új körülményekhez. Te mit tapasztaltál az itteni élőlényeket figyelve?
Sz.B.: Az RSD-n a madarak, a halak, de még a vidra is sokkal edzettebbek, jobban bírják az emberi jelenlétet, mint bárhol másutt, ahol eddig találkoztam ilyen állatokkal. A vidra a bámészkodók lába alatt merülgetett, és az ívó keszegek sem zavartatták magukat a közéjük suhanó kajakos csapattól. A törpegém és a jégmadár is példátlanul közel engedte az embert.

P.K.: Mit gondolsz, meg tud maradni ez a gazdag élővilág ezen a helyen? Vagy ahogy a filmben is említed, a természetnek mennie kell?
Sz.B.: Ez a helyi lakosokon, a települések vezetésén és az állami kezelőszerveken egyaránt múlik. Sajnos azt érzékelem, hogy a nem helyben élő természetvédők és ökológusok egy része „elengedte” vagy „leírta” ezt a helyet, mondván, hogy úgyis akkora a lakossági nyomás, hogy a természet helyzete reménytelen. Aztán épp attól lesz az, ha a természetet értő emberek magára hagyják. A lakosok közt kisebbségben vannak azok, akiknek a természet fontosabb a saját rövid távú kényelmüknél vagy érdekeiknél, és a településvezetőkben is sokszor túlteng a beépítési vágy, különösen, ha ezzel pályázati pénzeket is lehet nyerni. Amíg ezek lesznek a legfontosabbak, addig a természet csak „becsomagolt bőrönddel” élhet itt.

P.K.: Van valami üzenete a filmnek?
Sz.B.: Ha valami, akkor ez lenne az üzenete, hogy próbáljunk meg a kutyán, a macskán és a pontyon kívül más élőlényeket is elviselni magunk körül.

P.K.: Kiknek ajánlod a filmed? Kik azok, akiknek úgy gondolod, feltétlenül látniuk kell?
Sz.B.: Az RSD mellett és a környékén élőknek feltétlenül. Rajtuk kívül bárkinek, akit érdekel a vízi és vízhez kötődő élővilág.

P.K.: Mi lesz a következő filmed témája? És vannak-e még további filmterveid?
Sz.B.: A kárókatonákról készül a következő filmem, amely egy dokumentumfilm lesz, a címe Közlegények. A következő természetfilmre pedig nemrég kaptam felkérést, ezúttal az ország egyik legtávolabbi pontjáról, a Körös-vidékről szól majd a film. A felkérőm a Körös-vidéki Horgászegyesületek Szövetsége. Miként Udvari Zsolt, az RDHSZ ügyvezetője megfogalmazta: a horgászszövetségek engem úgy adogatnak kézről kézre, mint a középkori királyok a reneszánsz festőt.

Az RSD - A marasztalt folyó mindkét részét megnézhetitek Szendőfi Balázs YouTube-csatornáján, az első rész ide kattintva, a második részt pedig ide kattintva nézhetitek meg.

Köszönjük az interjút!
Szendőfi Balázs munkásságát Facebook-oldalán követhetitek: https://www.facebook.com/budapesthalai


Cikkajánló