Ahol a lombok alatt egy példakép nyugszik: a Zengővárkonyi-szelídgesztenyés

Ez a pusztulásában is fenséges, végtelen nyugalmat és békességet árasztó ligeterdő immár több mint három évtizede zarándokhely a természetjárók számára. Itt minden az elmúlásról szól, mégis valamiféle megmagyarázhatatlan, léleknyugtató hangulat az, amit az évszázados fák elszáradt törzsei közt sétálva érez az ember.

A Zengővárkony és Pécsvárad határában elterülő, több száz éves szelídgesztenyés egykor a Mecsek legmagasabb hegyének, a Zengő erdeinek pereméig nyújtózott. Anekdoták szerint még a törökök elől menekülő magyarok ültették a fákat, ezért egészen a közelmúltig tucatszámra voltak fellelhetőek a 300–400 esztendős kort is elérő matuzsálemek.

8 / 9

Fotó: Konfár Tibor

A gesztenye biztos gyarapodást jelentett a zengővárkonyi családoknak, a férfiaknak munkát adott, a hajadonoknak hozományul szolgált, éppen ezért féltőn óvták értékes termést adó fáikat. Az évszázadok során egyre több történet kapcsolódott a gesztenyéshez, így a fák a helybéliek számára a hagyományok, a folytonosság és a túlélés jelképévé is váltak.

Az 1974 óta védett szelídgesztenyést még az eredetihez közelítő állapotában láthatta és filmezhette le 1986 őszén az ...és még egymillió lépés című filmsorozat forgatásakor a legendás televíziós, Rockenbauer Pál és maroknyi csapata.

7 / 9

Fotó: Konfár Tibor

Megkapóan szép képsorok mutatják be az akkoriban még erejük teljében lévő, évszázados matuzsálemek alkotta, csodálatos őszi színekben pompázó, mediterrán ligeterdőt, amelynek hangulata oly mértékben ragadta magával Rockenbauer Pált, hogy ezt a csoda szép gesztenyést választotta örök nyughelyéül.

Sinkó László baritonja szokatlanul szomorúan cseng ennél az epizódnál:

„E kedves, szép fák sátoros lombja alatt a napsütéses déli lejtő mediterrán békessége, nyugalma marasztaló. Épp a legjobb hely ...megpihenni.”

A sorozat tévébe kerülését Rockenbauer Pál már nem érhette meg, éppen ezért hangoznak oly dermesztően ezek a mondatok a filmet figyelmesen követő néző számára. Rövid, burkolt, ám annál fájdalmasabb búcsú ez a képernyőn keresztül egy nagyszerű embertől.

4 / 9

Fotó: Konfár Tibor

Zengővárkony szelídgesztenyése 1987 óta zarándokhely. Minden évben, november vége felé turisták tucatjai látogatnak el a gerecsei vörös márványból készült síremlékhez. Van, aki csupán pár percre érkezik, majd egy néma főhajtást követően indul is tovább. Vannak, akik beszélgetnek egy jót, anekdotáznak, mesélnek, és vannak olyanok is, akik több órát töltenek a gesztenyésben sétálgatva, nézelődve, emlékezve, mert a múltat idéző hangulat bizony elvarázsolja az arra fogékonyakat. Az egykori lombok alatt gondozott környezetben magányosan álló vörösmárvány síremlékre egyre többször süt be a napsugár, a valamikor oly terebélyes matuzsálemek már szinte mind elpusztultak.

Hatalmas törzseik állva halnak meg, de az elszáradt, évszázados torzók holtukban is őrzik csemetéiket, és az új sarjak élni akarásának látványa parányi reményt hoz az elmúlás csendes szomorúságába.

6 / 9

Fotó: Konfár Tibor

Nehéz megmagyarázni, még saját magunknak is, hogy mi az, ami elhoz ide egy késő őszi hétvégén, egy nyirkos, ködös novemberi napon. Talán egy nagyszerű ember emléke, akit idő előtt nyelt el a nagy magyar ugar, talán az emlékezés csendje, amely ablakot nyit egy mára megszépült, jobbnak gondolt, régi világra, talán az ismerősökkel való találkozás, talán egy kép, talán egy mondat. Egy biztos: a szépen gondozott síron több mint harminchárom esztendő múltán is mindig friss a virág.

Kapcsolódó cikkek