Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
Fotó:
2022. november 22.

Végtelen nyugalom a Nyírség kies homokvidékén

Ritkán adatik meg az Országos Kékkörön, hogy körtúrában tegyünk meg egy etapot, és végig a kéken tudjunk haladni. Nos, ennek is eljött az ideje, hisz Létavértes környékén egy nagy kanyart tesz meg az Alföldi Kéktúra, melynek során kiindulási pontunkra fogunk visszaérni, miközben csodás réteket, lápokat, erdei szakaszokat érintünk, és persze mindenhol a hatalmas homokmezők.

Debrecenben már korán reggel elhagytuk szállásunkat, minek köszönhetően fél nyolc környékén ott toporogtunk a román határ tőszomszédságában lévő városban, Létavértesen, melynek környékén már a kőkorszakban is éltek eleink. Fázósan kecmeregtünk ki gépesített járművünk kellemes melegéből a kissé csípős őszies időbe Nagyléta centrumában, ahol elég élénk volt az élet. Elslattyogtunk a világháborús emlékműhöz, ahol fotózást követően belefogtunk a már szokásos bemelegítő törzskörzésekbe, nyújtásokba.

A bemelegítés után rögtönzött ismerkedést tartottunk Létavértes centrumának nevezetességeivel: Kossuth-szobor, Mátyás király- és Szent István-díszkutak, országzászló, nagylétai református templom, uszoda és polgármesteri hivatal. Most csak a felsorolás szintjén, hisz a városba még kétszer is vissza kell térjünk, és akkor reméljük, lesz időnk megismerkedni behatóbban is ezekkel az érdekes helyekkel, valamint akkor igyekszünk eljutni a vértesi városrészbe is, ahol szintén sok érdekességet találhatunk.

Pár kép a felsoroltakról, és máris egy Alföldi Kéktúra információs táblánál toporogtunk, hogy elvégezzük mai első adminisztrációnkat, és beüssük az ellenőrző pecséteket az itinerjeinkbe.

Stemplizés után bő másfél km-t koptattuk a Baross utca aszfaltját, mígnem a vasútállomás előtt letértünk róla. E hosszú gyaloglat során volt időnk felidézni a település történelmét. Maga Létavértes 1970-ben jött létre, amikor a nagy szocialista eszme országszerte település-összevonásba kezdett. Ekkor Vértes és Nagyléta nagyközségeket is összevonták, megalkotva egy új települést, mely 1996-ban kapott városi rangot.

Nagylétáról levéltárakban 1291-ből találhatunk feljegyzéseket, ekkor az érmelléki falucska a bolondóci várispánság tulajdona, később a gróf Cseszneki család érdekeltsége lesz. 1609-ben Báthory Gábor fejedelemtől hajdúi kiváltságokat kap, majd a török hódoltság idején rövid időszakra elnéptelenedik. A 18. században mezőváros, fejlődését Trianon akasztja meg, ekkor a falu termőföldjeinek 40%-a kerül idegen ország kezére.

Vértesről a 14. század első harmadában olvashatunk a pápai tizedjegyzékben, első temploma az 1400-as években épül. Birtokosai között számtalan nemesi családot említhetünk, kik több máig látható kúriát is építettek.

Vértes leghíresebb szülötte a hangtalan, biztonsági gyufa feltalálója, Irinyi János.

Családjának földbirtokai voltak Biharban, többek között Vértesen is. Iskoláit Nagyváradon, Debrecenben majd Bécsben végezte a politechnikumban. Itt jött rá Meissner Pál professzorának egyik sikertelen kísérlete közben a megoldásra, hogyan lehet az addig veszélyes és robbanékony gyufát biztonságosan előállítani.

Az ekkor mindössze 19 éves korszakos kémikus a találmányát eladta Rómer István gyufagyárosnak. Sajnos ez sokba került az ifjú feltalálónak, hisz nagyon sokáig nem őt tartották a biztonsági gyufa feltalálójának, hanem Rómert. Ez csak azután változott meg, amikor több ismert egykori barátja is felszólalt az igazság ügyében. A már ismert alkimista az 1848–49-es szabadságharcban komoly szerepet játszott, őrnagyi rangig vitte, ő volt az ágyúöntés és a puskaporgyártás irányítója, valamint az állami gyárak felügyelője. Börtönbüntetését követően csak a tudománynak élt, több sikeres könyvet publikált az új szemléletű kémia terjesztésének érdekében. Közben erősen szódás, szikes talajú birtokain kísérletekbe fogott a termőföld javítására, melyet gipsszel képzelt el.

Ezek a kísérletek azonban annyira megviselték anyagilag, hogy könyvelői állást volt kénytelen vállalni Debrecenben, hogy családját el tudja tartani. Emlékét Vértesen emlékház őrzi, ahol a sírja is található. Idáig jutottunk gondolatainkban mikor az 1894-ben épült, de 2009-ben bezárt, Debrecen–Nagyléta-vasútvonal egykori végállomásának közelében megkezdtük a mai napra rendelt homokrugdalást.

Nem mondhatom, hogy hiányzott az apró szemcséjű, süppedős homok, de tenni ellene nem tudtunk, így most én szólítottam fel állandó túratársam, hogy kapcsoljon ötödik sebességbe, hogy egy újabb klasszikust idézzek. Csak úgy suhantunk a széles homoksztrádán a Létavértes-Mosontakert szépen rendben tartott tanyái, pincéi – vagy, ahogy errefelé nevezik, a pajták – irányába. Ha nem tudtuk volna, igencsak meglepődtünk volna a rengeteg szőlőn, a homoki bortermelés egyik fellegvárához érkeztünk, az Átok-dűlőhöz.

Az Érmelléken évszázados hagyományai vannak a homoki szőlészetnek, a gazdák többsége ma is több évtizedes, nem egy esetben száz évnél is idősebb eszközökkel végzi ezt a fáradságos munkát. Itt többségében hagyományos gyalogtőkés rendszerben művelik a kicsi parcellákat, a modern technológiák csak elvétve fedezhetőek fel. A szőlőfajtákból is több, máshol már kiátkozott fajtát (Delavári, Izabella, Othello) volt szerencsénk látni, kóstolni egy-egy fürtöt. Azonban hétköznap lévén most nem volt szerencsénk, mert egyik pincénél sem voltak, így a nedű kóstolása ezúttal elmaradt.

Bár a telkek, pincék példaértékűen gondozottak, de azért szomorú volt látni, a foghíjakat, melyek kezdenek elvadulni, és bizony pár omladozó présházat is fel lehet fedezni.

Az Öreg-hegyen keresztül értünk ki az Újlétára vezető országútra, melyen pár lépés erejéig a kék sáv is vezet, de mi most nem erre mentünk tovább, hanem éles balost vezényeltem, és egy jelzetlen pár tíz méteres szekérúton átkötöttünk a K+ jelzésre, és a Nagy-legelő szélén értük el az AK másik szárán lévő kék jelzéseket. Innét visszafele vettük az irányzékot, és a bokáig süppedő homokban elbattyogtunk egy csoda tanyáig, a Kepecstagig. Szó szerint battyogtunk, mert az ilyen mély homokban nagyon nehéz és fáradtságos az előrejutás.

Kepecstag a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság fennhatósága alatt álló, több épületből álló tanya, és mint Létavértes egyéb külterületei, botanikai különlegességei miatt természetvédelmi oltalom alatt áll, a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet része.

Ugyancsak ilyen oltalom alatt állnak utunk további szakaszának egy részei, mint a Nagy-legelő. a Kék-Kálló völgye, vagy a Daru-láp.

Ezeken a területeken több olyan ritka növényfaj is fellelhető, melyek hazánkban is itt találhatóak. Csak felsorolásképpen, a teljesség igénye nélkül a védett növények: egyhajúvirág, magyar kökörcsin, homoki nőszirom, homoki vértő, pompás kosbor, fényes kutyatej.

A növényritkaságokon kívül, több ritka állatfaj is megtalálgató a területen, példaképpen: magyar szitkár, vörös rókalepke, magyar futrinka, erdélyi földikutya, elevenszülő gyík. A ritka növény- és állatfajok lelőhelyét fokozottan védik, és villanypásztorral is körbeveszik, ezekre a területekre belépni tilos. Jelenleg a szakembereken kívül csak az Alföldi Kéktúrát járók kivételek ez alól, erre több helyütt is táblák hívják fel a figyelmünket.

Ahogy megismerkedtünk a körzet természetvédelmi értékeivel, az élvezeteknek adtuk át a helyet. Bekukkantottunk a hatalmas hodályokba, megnéztük a díszletgémeskutat, Asszonykám állatgondozónak, szerénységem pedig traktoros fiúnak csapott fel. Sőt, az ott lévő egyik természetvédelmi őr azt is felajánlotta, hogy mehetek egy kört az ősöreg MTZ-vel.

Mondanom sem kell, persze hogy éltem a lehetőséggel. Furcsa volt a modern gépjárművek után a szovjet technika, itt mindent erővel kell megoldani, még a kormányzás is kenyérszervós. Aki vezetett már ilyen technikát, tudja, milyen erő szükséges a kormány elfordításához induláskor, aztán ahogy jön a sebesség, könnyebb lesz forgatni a kereket. Aztán a kuplung benyomása is komoly lábizmot igényel, bizony, ha nem vagy hozzászokva az első napokban könnyen támadhat a combfarkas is.

Szaladt az idő, talán egy órát is eltöltöttünk a tanyánál, közben azért frissítettünk, elvégeztük az adminisztrációt, és hatalmas élményekkel léptünk a távozás mezejére. Újabb hosszú homokrugdosás vette kezdetét, hiába tértünk le a szekérútról, azon kívül sem volt leányálom a haladás. A nagy igyekezetben aztán benéztünk egy északi letérést, és egyenesen kisuhantunk az Újlétára tartó országútra. Sebaj, távolságban ugyanott voltunk, és legalább pár száz méter erejéig aszfaltot kaptunk bakancsaink alá.

Miután jó útra tértünk, újabb a környékre jellemző látványosság akadt a szemünk elé: a hatalmas tormaföldek! Gondoltuk, kérünk, mert csak úgy felhúzni nem illik, de sajnos egyik hatalmas parcellánál sem volt senki. Eseménytelen átkelés a Villangó-éren, majd hatalmas kaszálón haladtunk egészen a Pungur-hegyi iskoláig, ami után jelzéseink a már említett szigorúan védett területre szólítottak bennünket.

Eseménytelenül teltek a kilométerek, az utolsó 2 kilométert már vegyes erdőben tettük meg, melyekben természetesen az akác az uralkodó faj, de sok más fajtát is láthattunk, szil, cser, tölgy etc. Felüdülés volt elérni a Kék-Kálló-völgyi igazolópontot, ahol bekerültek itinerjeinkbe az aktuális pecsétek. Az adminisztációt követően a képzeletbeli háromszög másik szárnyán délnek vettük az irányt, és hosszú kilométereken keresztül ballagtunk a hepehupás erdőben homokbuckára fel, homokbuckáról le. Élveztük a még nyári pompájában zöldülő erdőt, a rengeteg ehető és mérges gombát. Ez utóbbiakat onnét ismertük meg, hogy kalapjukat folyton a földhöz vagdosták.

Mikor már azt hittük, elhagyjuk az erdőt, nagyokat tévedtünk, mert a következő bucka után folytatódott az erdei vándorlás. Egy idő után aztán az ösvény kiért az erdő szélére, ezután a Nagy-legelő és a számunkra ismeretlen nevű erdő mezsgyéjén hágtunk fel a buckákra, hogy aztán mint a jóllakott napközisek, az ellenkező oldalon leszaladjunk róluk. Fogytak a méterek rendesen, szemünket legeltettük a végtelenségbe vesző kaszálón, néhol a horizonton fel-fel tűnt egy akol vagy egyéb épület sziluettje. Vagy ezek délibábok lehettek? Vajh ki tudja? Az igazságot fedje jótékony homály!

A kék háromszög jelzésnél aztán kupaktanácsot tartottunk, hogy kitérjünk-e a Daru-lápi tanösvényhez, de ahogy az óránkra néztünk, elvetettük az ötletet, hisz még ma haza is kell mennünk, és az út a 400 km-t is meghaladja. Úgyhogy ezt a lehetőséget most köszönettel kihagytuk. Innét aztán újra a Nagy-legelő végtelen homokútján poroszkáltunk, élveztük az Alföld hamisítatlan csendjét, és őszintén megmondom, szüntelen Petőfi járt az eszembe.

Újból megfogott a végtelen sík, magába szippantott az a végtelen nyugalom, ami oly jellemző erre a tájra.

A végtelenbe vesző horizontot csak néha szakította meg egy-egy épület, vagy a csendesen kérődző gulyák valamelyike.

Csak arra lettünk figyelmesek, hogy megint túltoltuk. Elhagytuk a túra hivatalos útvonalát, most viszont vissza kellett fordulnunk, hisz ennek a penzumnak a leglátványosabb szakasza következett, a Kossuth-kert Úri-dűlő nevet viselő szakasza. A reggeli indulásnál tapasztalt miliőbe csöppentünk. Csodásan gondozott homoki szőlők, kicsínosított pajták! De pechünkre, itt sem voltak egyik pincénél sem.

A legdíszesebb présháznál elidőztünk, hisz ez a Tájház, melyben a környék emlékeit őrzik, de látogatni csak előzetes egyeztetés után lehet. Mi ezt elfelejtettük, így az előbb taglaltak végett sajnáltuk az időt, hogy megvárjuk a gondnokot. A pajta 1896-ban épült, a 100. születésnapjára újították fel, és azóta ebben mutatják be a környékre jellemző paraszti bortermelés és szőlőművelés eszközeit.

Pár lépés múlva a Barna Pálinkafőző manufaktúra lelakatolt kerítésénél toporogtunk. Ebédszünet volt! Pedig az annalesek szerint nagy élmény meglátogatni a kézműves műhelyt, ahol mind kóstolni, mind vásárolni van lehetőségünk jófajta párlatokat. Újabb élménnyel lettünk szegényebbek, úgy látszik, a mai nem a mi napunk! Talán 150 m után végre aszfalt kanyarodott lábaink alá! Most nem bántuk, hogy az utolsó 3,5 km-t országúton kellett megtenni, valóságos felüdülés volt. Ahogy hozzászoktunk a kemény talajhoz, kedvesem begyújtotta a rakétákat, és jelentős sebességgel robogtunk Létavértes irányába, de itt a kék jelzések már nem kísértek bennünket, hisz azok az Átok-dűlő felé tartottak, ahol már reggel volt szerencsénk járni.

Ahogy elértük a városka Baross utcáját, újfent megpillantottuk a kék sávokat, bezárult a kör! A Létavértes környéki kurfli több mint 26 km-t tett ki. Innen már ismerős részen értük el a város központját, ahol egy ristrettóval és finom péksütivel frissítettünk, és elégedetten huppantunk be autónkba, aminek kormányát hazafele fordítottam. Útközben az Alföld egyik híres útszéli csárdájában, a magyaros gasztronómia remekeivel zártuk nyírségi 4 napos túránkat. Hazaérve azonban nem maradhatott el a jutalom, és a már szokásos pezsgődurrantás sem.

Kéktúrából kalandtúra a Visegrádi-hegységben

Kéktúrából kalandtúra a Visegrádi-hegységben

2022.12.08.

Harmadszor járom már az OKT-t, azt gondoltam, hogy egy rövidke Pilisszentlászló–Visegrád-szakaszon nem érhet különösebb meglepetés. Óriásit tévedtem. Pazar kilátások kápráztattak el, majdnem elgázolt egy komplett vaddisznókonda, a Borjú-főn mellbe vágott egy Wass Albert-idézet, majd végül a visegrádi vár erdőben rejtőző, omladozó falai mellett egy avarban lapuló, elfeledett Mátyás király emlékmű pörgette fel a fantáziámat.

→ Tovább
Kalandtúra a vadregényes Rám-szakadékban

Kalandtúra a vadregényes Rám-szakadékban

2022.12.06.

A 90-es években még láncokon kapaszkodhattak fel a bátrabbak a legendás hírű Rám-szakadék vízesésein, ma már létrák segítik az előrejutást, így szinte mindenki számára jól járható az ország leghíresebb szurdokvölgye. Az elmúlt hónapok esőzései szépen kitisztították az itt-ott feltöltődni látszó medret, így egy kellemes családi túra keretében a régi fényében ragyogó Rám-szakadékot járhattuk be újra.

→ Tovább
Csereháti csoda a fülemülék völgyében: Szanticska

Csereháti csoda a fülemülék völgyében: Szanticska

2022.11.28.

Budapesttől jó kétszáz kilométerre, Miskolc és Kassa közt, a Hernádtól a Sajóig elterülő, szelíd lankáival megkapó szépségű, ámde turisták által ritkán látogatott, félreeső dombvidék, mely nevét az egykoron mindent beborító cseres-tölgyes erdőkről kapta, ez a Cserehát.

→ Tovább