Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2019. december 17.

Fekete-fehérben az Isten háta mögött

Kalandok a téli Cserhátban: csúszkálás a jégen, gyaloglás a hómezőn, a bujáki vár és a Sas-bérci kilátó a havas tájban.

A Stadionoknál találkozunk kora reggel a túratársakkal. Sikerül mindenkinek jegyet venni, majd lassan kikecmergünk a buszhoz a hidegbe. Kis talány, hogy a két hasonló irányba induló busz közül melyik a mienk, de szerencsére a járatszám mindent eldönt, és így néhány perc múlva már gurulunk is úti célunk, Pásztó felé.

Pásztón néhány perces várakozás után befut a csatlakozás Ecsegre. Egy fél óra múlva máris azon tanakodunk, merre induljunk Buják irányába. Jobban mondva: merre korcsolyázzunk a felfagyott utakon. Szerencsére a GPS-jel és a jelzés megkerül előbb-utóbb, és már nem csábítanak a téves irányok és a rögtönzött garázsvásár se többé.

A faluszéli kegyhelyig számos orra bukást és hasra esést sikerül ügyesen kivédenünk, innentől azonban sokkal biztonságosabb havas talajt tapodhatunk. A kegyhely, ami egy barlang és egy számunkra láthatatlan forrás kombinációjából áll, rövid pihenőre csábít. Hamarosan egy kanyarral egy kaptató következik, de ezt jelzés nem mutatja, csak a GPS. De mi résen vagyunk. Az emelkedőről egyre jobban kibontakozik előttünk a ködbe vesző falu. Színek alig vannak, csak a fekete és a fehér különböző árnyalatai.

Egyszer csak egy árokban véget ér a szekérút, amin eddig jöttünk. Az árok mögött egy végeláthatatlan hómező – leánykorában szántóföld lehetett. A GPS szerint egyenesen tovább. Lehet, hogy beszántották az utat?

Sebaj, toronyiránt merészen nekivágunk a kissé süppedős terepnek. Teljesen olyan, mint ha valahol a havas tundrán törnénk előre. A szántó túloldalán meglesz az út és később a jelzés is.

Ezután már viszonylag egyértelmű minden egészen Bujákig. A falu határában egy pléhkrisztus áll. Robi meséli, hogy ezeket a kereszteket mindig arccal a falu felé helyezték el, így ami a kereszt háta mögé került, az már úgymond az Isten háta mögött van. Tehát mi tényleg az Isten háta mögül jöttünk… és valóban úgy is érezzük magunkat ezen a kietlen, kihalt tájon.

Bujákon ismét kezdődik a csúszkálás első célpontunk, a kálvária irányába. Látunk egy fura rigós szobrot, melyet azért állítottak, mert a falu határában sok a sárgarigó és az éneküktől hangos az erdő (feltehetően nem most…). Emiatt szerepel a rigó Buják címerében is.

A kálvária felé menet elhaladunk egy szép pincesor mellett, majd elhagyjuk a falut, és egyre kíméletlenebbé válik a kaptató. Nagy szuszogva felérünk. Már itthon kinéztem, hogy ez a kálvária egészen különleges: a kápolna mellett egy dombocskán áll bekerítve a három kereszt és a stációk is ebben az udvarban vannak elhelyezve. De sajnos úgy tűnik, ezt a kálváriakertet nem biztos, hogy látni fogjuk. A kerítés kapujáig leküzdhetetlennek tűnő tükörjeges lépcsősor vezet. Elő tehát a hómacskákkal – van kettő is a társaságban. A csapat női tagjai tehát felváltva, nagy óvatoskodva, négykézláb feljutnak. Azért kettőnknek kijut így is egy kisebb esés, de a látvány megérte a szenvedést.

A falu melletti Kálvária-dombon a Szent Anna-kápolna, az ún. „remetelak”, valamint maga a kálvária. Pontosan nem tudjuk, utóbbit mikor létesítették. Egy 1790-es feljegyzés szerint három fából faragott kereszt állt a Kálvária-dombon. A fakereszteket vihar döntötte le, és ezek helyébe kőkereszteket állítatott a saját költségén az akkori bujáki mészáros.

A szépen felújított kálváriát 1801. január 30-án ismét viharos szél rongálta meg, amely ledöntötte Krisztus keresztjét és az egyik lator keresztjét is, a többi szobor épségben maradt. 1802-ben mindent újraépítettek, ekkorra készült el a barokk stílusú kápolna is, valamint a remetelaknak nevezett kis lakás. Ide a falu szegénye költözött. Ő gondoskodott a kápolna őrzéséről, a harangozásról, illetve misék alatt az orgona fújtatásáról. A bujáki hívek adományokkal gondoskodtak róla ennek fejében. A Kálváriát 8 sarkos kőfallal vették körül, amiben boltozatos fülkéket készítettek a stációképek számára. Sajnos a kálvária történetét sorozatos rongálások, betörések és természeti károk jellemzik. A legutolsó felújítás 2014-ben történt.

A kálvária után a következő célpontunk a bujáki vár. Valaha, jó 10 éve, jártam már erre, de most semmi sem rémlik már abból, hogyan is nézett ki. Az emelkedő itt is megszuszogtat minket. Egészen elámulunk, mekkora alapterületű erődítményről van szó. És ráadásul a vár alatti táblán lévő leírás alapján a története igen kalandos. Kár, hogy nem újították fel a hollókői várhoz hasonlóan, pedig ez egykor tervbe volt véve.

Nem tudni pontosan, mikor építették a bujáki várat, de nagy valószínűséggel a tatárjárás után. Forrás először 1303-ban említi. Először királyi tulajdonban volt a 14. század elején. Az Árpád-ház kihalása utáni trónviszályok során Csák Máté ostromoltatta a várat Ibur fia István fegyvereseivel, míg meg nem érkezett Dénes fia Pál mester felmentő serege. Később a vár a Garaiak, Cillei Borbála királyné, majd a Báthoryak birtoka is volt.

1551-ben Báthory András itáliai hadmérnökök tervei alapján megerősítette a várat. Ennek ellenére 1552-ben a vár ötnapos ostrom után török kézre került. A várat csak 1593-ban sikerült visszafoglalnia V. Báthory Istvánnak. Az 1606-os bécsi béke értelmében Buják visszakerült Habsburg I. Rudolf kezére, azonban továbbra sem számított jelentős erősségnek, fenntartására és falainak helyreállítására nem sok pénz jutott. Amikor a Báthory család Báthory Gábor halálával fiúágon kihalt, a vár a Várday család és Bosnyák Tamás füleki kapitány kezébe jutott.

1663-ban a törökök újra elfoglalták Bujákot és ötven főnyi őrség posztolt a várban. 1665-ben Balassa Imre gyarmati kapitány körülzárta a várat, melyet a törökök szabad elvonulás fejében feladtak. A hajdúk azonban az elvonuló katonákra támadtak, nagy részüket meg is ölték. Ugyanebben az évben Martuzán aga ostromolta ismét a várat. Az ostrom során szinte hajszálpontosan megismétlődtek az események, csak fordított előjellel. A vár végzete 1666-ban következett be, mikor is a törökök végleg elhagyták az erősséget és falait puskaporral felrobbantották.

Három főre apadt csapatunk egy szép patakvölgyben haladgat a kilátó felé. Útközben mintha vékonyodna a felhőréteg, és néha előderengene némi napsütés.

Éppen a kiflimet majszolgatom, amikor hirtelen észreveszünk egy villámsebesen felénk tartó barnás foltot, ami egyre inkább egy növendék vaddisznóként körvonalazódik. És a disznócska éppen felénk tart óriási elánnal – hm, vajon a kiflimet akarja?

Még megijedni sincs időm, amikor az állat hirtelen derékszögben irányt vált és hanyatt-homlok menekülni kezd felfelé a hegyoldalon. Sajnos fotót se sikerül készteni róla, olyan gyorsan elinal, mint amilyen sebességgel érkezett.

Fellélegezve, hogy megúsztuk a vaddisznókalandot, megyünk tovább a Sas-bérci kilátó irányába. Elérünk egy eszményi kis pihenőhelyet a Selyem-rét szomszédságában, mely ígéretes cserkésztáborhelynek kínálkozik. Rögzítem is a memóriámban, meg az SD-kártyámon. Az út egyre inkább emelkedik és a hóréteg is vastagszik, Mártának meg fájni kezd a dereka és jócskán lemaradozgat. Robival be-bevárogatjuk, közben azon morfondírozok, hogy a szandai buszra villámsebesen fogy az esélyünk. Egyfolytában nézem a GPS-t, már csak 1 km, már csak 50 m, már csak pár 100 m a kilátó, de még mindig nem értünk oda, a kaptató meg nem akar szűnni. Hirtelen azonban megjelenik előttünk az impozáns épület sziluettje, és ni csak, nem is vagyunk egyedül az erdőben! A kilátó előtt két vadászruhás úriember üdvözöl minket és beszédbe elegyedünk.

A kilátót 1920 körül építette gróf Poppenheim Szigfrid erdőtulajdonos feleségének, gróf Károlyi Erzsébetnek. Szűk két évtizedig használták az emeleti részt vadászatok alkalmával. Az alsó szinten egészen az 1950-es évekig egy erdész család lakott, az emelet szobáit vadászatok során használták vadászpihenőként. 1930-ban megszűnt vadászati funkciója, és az új tulajdonos nem törődött a toronnyal. A lakatlan torony állapota lassan, de biztosan romlott, majd az erdőgazdaság 2002-ben pályázatok révén támogatásokhoz jutott. Azóta az újraépíttető erdőgazdaság kilátóként üzemelteti a helyet hétvégenként.

Így csak egy lehetőségünk maradt: vissza Bujákra. Érdekesség, hogy idefelé végig egy zöld levél, majd Z betű jelzésű úton haladtunk, amit egész jól lehetett követni, annak ellenére, hogy a turistautak.hu alapú GPS-térképemen csak szakaszosan volt ez az ösvény kijelölve. Viszont a visszafelé utat végig zöld tanösvény jelzéssel kijelzettnek mutatja a GPS, ennek ellenére egy fia jelzést se látunk, valószínűleg nem azért, mert egyre jobban sötétedik.

Szerencsére a lejtős, majd szintben haladó, kényelmes úton Márta is újból fel tudja venni a tempót, ráadásul amúgy sem kell sietnünk, mert a buszig még bőven van időnk. Egy pillanatra érdekes, megmagyarázhatatlan dolgot élünk át: mintha valaki felkapcsolta volna hirtelen a lámpát az erdőben – egy különös, alig látható, meleg fényű derengést észlelünk. Lehet, hogy a lemenő nap sugarai világítanak át a megvékonyodott felhőrétegen? Biztos magyarázatot nem találunk a jelenségre.

Valamennyi idő elteltével már a falu hangjai is észlelhetőek: kutyaugatás, motorzúgás – és nemsokára ismerős épületek tűnnek elénk, itt jöttünk fel a kálváriához. Szerencsére a jégréteg jól megolvadt, így egész biztonságosan tudunk lejutni a faluközpontba, ahonnan a buszunk indul.

Ha te is szeretnéd megosztani velünk a túrázás közben szerzett élményeidet, írj a szerkesztoseg [kukac] termeszetjaro [pont] hu e-mail-címre!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább