Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szöveg:
2022. március 4.

Felfedeztük hazánk legvarázslatosabb tőzikés erdejét a bakonyi Gyilkos-tónál

Ha a cím önmagában nem lenne elég, tudom még fokozni: hóvirágfoltok, tavaszi időjárás, ébredező természet, tömegek pedig sehol. Ezt a bakonyi túrát egy darabig nehéz lesz überelni.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy hétköznap délelőtt indultunk útnak, amikor jóval nagyobb rá az esély, hogy csak kevesen járják az erdőt, főleg, ha az messze esik a főváros vonzáskörzetétől. Szerencsénk is volt, mert kifogtuk a hidegfront előtti utolsó klassz kirándulóidőt, így kellemes, tavaszias, madárcsicsergős körülmények között hagytuk ott a kocsit a Bakonybélhez közeli Gerence-völgyi autóspihenőnél. Már ekkor pofáncsapott minket a tavasz, a patak hídján átkelve ugyanis hatalmas hóvirágfoltokkal találkoztunk. Mint később kiderült, utunk mentén itt nőtt a legtöbb a jellegzetes tavaszköszöntő növényből, ezért akár felesleges is lett volna nekivágni a kicsivel több, mint 8 kilométeres kirándulásnak.

Mi azonban nem csak ezért indultunk: számítottunk a hóvirágokra, de úgy tudtuk, hogy egy nagyon szép tőzikés is rejtőzik valahol az erdőben, plusz ott volt a Hubertlaki-tó, azaz a híres bakonyi Gyilkos-tó, amihez már ezer éve szerettünk volna eljutni. Nem spoilerezem el, végül melyik váltotta ki belőlünk a nagyobb ámulatot. Ha a nyomdokainkba lépnél, egy dolgot ígérj meg: a tőled telhető legjobban vigyázol a tőzikékre.

Meseerdődíszlet egy karnyújtásnyira a Hubertlaki-tótól

A kék kereszt jelzésen haladtunk tehát első úti célunk, a remélt virágrengeteg felé, eleinte vöröslő sziklák és domboldalak között baktatva. A tavasz még nem tört be teljesen, a fák mindenhol éppenhogy csak elkezdtek rügyezni mostanság, ezért még itt is többnyire kopáran magasodtak az ég felé. Ennek ellenére a levegőben már érezhető volt az a zizegés és zsongás, ami ilyentájt annyira csábító a természetben. A tóig (és a tőzikésig) mindössze nagyjából 3 km-t kell megtenni jó széles és kényelmes erdei úton, ráadásul szintemelkedés sincs sok, így a túra teljesen kisgyerek-, kiskutya- és nagymama-kompatibilis. A sártengert itt-ott még kerülgetni kellett ugyan, de nem flip-flop papucsban vágtunk neki, így ezzel sem volt különösebb problémánk.

Egy kereszteződésnél tábla jelzi, hogy az egyik irányban a tó, a másikban pedig „Hubertlak” található. Mi az utóbbi felé indultunk: a tőzikék fehér virágai már messziről integettek a fák közül, és minél közelebb értünk, annál többet és többet láttunk kibontakozni az idilli patak menti erdőrészen.

Három évvel ezelőtt jártam az azóta (hozzáteszem: nem véletlenül) rendkívüli módon felhype-olt Csáfordjánosfán, ahol végeérhetetlen tőziketengeren legeltetheti a szemét az ember. Tagadhatatlan, hogy annak is megvolt a maga varázsa, főleg, mivel akkoriban még nem fedezte fel magának ilyen mértékben a nagyközönség. Ugyanakkor ez a kisebb, de sokkal hangulatosabb tőzikés erdőrészlet a rajta keresztülcsordogáló patakkal sokkal jobban belopta magát a szívembe. Sokáig egymagunkban csodálhattuk az elénk táruló látványt, és később is csak egyetlen család érkezett, akik szintén óriási lelkesedéssel fedezték fel a milliónyi fehér virágot.

Nem tudom pontosan, mennyi időt töltöttünk itt a tőzikerengeteget bámulva és fotózgatva, de szerencse, hogy nem terveztünk nagyon hosszú túrát, akkor ugyanis rendesen kifutottunk volna az időből. Amikor elteltünk a látvánnyal, átsétáltunk a tőzikés szomszédságában lévő Hubertlaki-tóhoz, ahol egy teljesen más dimenzió nyílt meg előttünk.

Zombiapokalipszis után

A lágy harmóniát és végtelen nyugalmat árasztó tőzikés erdő után a Hubertlaki-tó olyan élményt nyújtott, mintha egy zombiapokalipsziskor letarolt tájba érkeztünk volna.

A Gyilkos-tó így is nagyon különleges, ám kissé szürreális látványt nyújtanak a tóból felfelé meredező, halott facsonkok a szürke és kopár környezetben, amikor sehol egy zöld folt, sehol egy levél, és esetleg még a nap sem süt. Akinek bejön a világvége-hangulat, azt biztatom, hogy vegye fel a téli (vagy kora tavaszi) tavat a bakancslistájára, a többiek viszont mindenképp várják meg, amíg némileg kizöldül a táj.

A tó eredendően vaditatónak készült, és az 1980-as évek közepén alakították ki az egykori égerest elárasztva, ennek köszönheti kísérteties kinézetét. Egy mesterséges gáttal zárták el a völgyet, amiben található, és a Hamuházi-séd forrásai táplálják. A nevét a közeli Hubertlakról kapta, „gyilkosnak” pedig a híres erdélyi rokona után nevezték el, amire nagyon hasonlít (ott egy fenyőerdőt árasztott el a víz). A tóban gőték, ritka kétéltűek (pl. sárgahasú unka) és vízi madarak élnek, utóbbiak közül egy ijedős tőkésréce-párt figyelhettünk meg ottjártunkkor, de a kihelyezett tábla tanúsága szerint például nagy kócsagok is megfordulnak itt. A halak úgy kerültek a tóba, hogy a madarak a vízbe ejtették az ikráikat – tudjuk meg szintén a tájékoztató szövegből.

Harkály vagy predator?

Innen egy izgalmas, jelöletlen úton vágtunk neki a rengetegnek, a Vörös János-séd völgyét megcélozva. Errefelé már tényleg egy lélekkel sem találkoztunk, vaddisznónyomokkal és –túrásokkal viszont annál inkább. El is méláztunk rajta, mit tennénk akkor, ha összefutnánk a kocával és csíkos vadmalacaival - én nagy valószínűség szerint sikítva menekülnék, de a Budakeszi Vadaspark azt állítja, nem ez a jó megoldás: inkább hátrálni kell, és lehetőség szerint elsétálni. Füleltünk is, hátha röfögést és csörtetést hallunk, de szerencsére semmi ilyesmire nem került sor. Az erdő csendjét csak a madárcsipogás és a fakopáncsok buzgólkodásának a zaja törte meg. Persze, mivel a harkályt a maga valójában nem láttuk, ugyanakkora eséllyel lehetett akár egy predator is a zaj forrása. Vele sem találkoztunk, ezért ez már sosem fog kiderülni.

Rövidesen rátértünk a piros sávjelzésre, vagyis a Közép-Dunántúli Piros túraútra, ami éppen a Vörös János-séd mellett haladt. Ezen tettük meg a maradék kilométereket egészen vissza a kiindulási pontig. Itt ismét találkoztunk néhány hóvirággal, de érdekes, lila szirmú növényekre és egy árva szártalan kankalinra is rábukkantunk.

A terület fokozottan védett, és ritka élőlényeknek ad otthont, például kövi rákoknak, illetve pettyes- és alpesi gőtéknek. A vadregényes hangulatot a mocsár, az elvadultabb vegetáció és az ide-oda kanyargó patak kölcsönzi a helynek. A Vörös János-séd egyébként a Gerence középső szakaszának a mellékága, Királykapu közelében ered nagyjából 325 méteren, és Odvaskő-pusztánál a Gerencébe folyik.

A szintén nagyjából 3 km-es szakaszon néhány patakátkelésre is számíthatunk, végül pedig egy mesterségesen felduzzasztott, kis tavacskát vehetünk szemügyre, ami állítólag nyáron a leglátványosabb, mert ilyenkor szépen benövik a vízinövények, és rengetegféle színben pompázik. A szemfülesek kiszúrhatják a hajdani bakonyi erdei vasút nyomait is az úton, ami egykor errefelé vezetett: hol egy talpfa, hol egy rövidke sínszakasz tűnik fel a földbe ágyazódva. Mi ez utóbbit a túránk utolsó méterein fedeztük fel, öt perc múlva pedig már ismét a parkolóhoz közeli hóvirágmezőt csodáltuk.

A cikk először 2022 márciusában jelent meg.