KB 20, avagy a Kincsesbánya 20 teljesítménytúra a Gaja-patak csodái mentén
A Kincsesbánya 20 teljesítménytúrára mi még rátettünk hat kilométert, csak azért, hogy az utolsó órában hóviharban túrázhassunk. Na, jó, a vadregényes Gaja-szurdok és keleti peremének sziklás szépsége vonzott a plusz távra. Nem bántuk meg!
András főleg kardiózni akart, Gábor elsősorban rekreálódni, én inkább túrázni, így beneveztünk a Kincsesbánya 20 Teljesítménytúrára. Megérte, pedig az előrejelzés sarat, havat ígért. És mi lett? Sár és hó. De az írás mégsem erről fog szólni, mert a kellemes élmények mindent felülírtak.

Nekem már az indulásnál akadtak ismerőseim a rendezők között a Fejér Megyei Természetbarát Szövetségből. Az előzetes regisztráció működött, pár perc után már indultunk is a starthelyről. Könnyű volt követni az útvonalat. A 10-km-es távon szinte mindig voltak előttünk, mögöttünk, a huszasig a szalagozás is jól működött. Ezután mintha az útvonal kijelölői és mi is elfáradtunk volna, kétszer is beletettünk az útba (feleslegesen?) jó pár száz métert. (Sajnos a tájékozódásban, ha ritkán is, de segítettek a „banán” és „Balaton szelet” jelek, az eldobált frissítők maradványai.)
Az első pár kilométer eléggé jellegtelen volt, de mivel csillogó hólepel fedte, így hangulatos erdőben haladt, s jobbról, majd balról is egykori bauxitbányák sebei színesítették a tájat. Itt több futó is lehagyott minket. Ekkor jöttem rá, hogy mi a jó a futásban; a gyaloglók lealázása.
Hamar elértük az első ellenőrzőpontot, ahol banán volt a jutalmunk, no és a Fehérvárcsurgói-víztározó megpillantása. Az erős szélben haragos hullámok sorjáztak a víz felszínén. Letérve az útról a partra, még zordabb, de felemelőbb lett a látvány: tajtékzott a tó felszíne, vad táncot járt. Visszakapaszkodva üdülők sorát láthattuk: mintha megállt volna az idő, csupa retro épület. De bármelyiket elfogadtuk volna, olyan szép helyen álltak: kilátással a tóra, a távoli Vértesre.
Egy hosszabb országúti talpalás után egy parkolóhoz, a Gaja-szurdok alsó, déli bejáratához érkeztünk. Az egyre tornyosuló dolomit-sziklafalak között meglepetés fogadott: a vadul zúgó, rohanó Gaja-patak.
Tavasszal csak foltokban volt víz benne, a medrének mélyebb részein. Most tombolt az őserő!
Ezt látva el kellett hinni, hogy ezt a méretes sziklaszorost elsősorban a völgy tengelyében folyó víz vájta ki az idők folyamán.

Egy nagyobb, ködbe burkolódzó tisztásra érve jobbról egy romantikus tó, és fedett turistapihenők fogadtak, míg balról a 2. ellenőrzőpont várt ránk, ahol forró tea és pár jó szó volt a frissítő.
Következett a „klasszikus” Gaja-szurdok, egészen a felső végén lévő Varjúvárál található fordulópontig. Itt jöttek a sziklaszoros leglátványosabb látnivalói: apró vízesések, alámosott partoldalak, erős sodrású kanyarok, vízbe dőlt fák, uszadékfa-torlatok, kisebb-nagyobb szigetek, markáns dolomit sziklaalakzatok, barlangnyílások, tanösvénytáblák, famatuzsálemek, gyökérszobrok… Meglepő volt annak a nyoma, hogy a megáradt patak nemrég még a turistaútra is kikószált. Itt bizony lelassultunk, csak bámultunk és fotóztunk.

A megáradt Gaja-patak erős vízhozama elgondolkoztatott: mennyi idő is kellett a szurdok létrejöttéhez?! Most úgy látszott, kevés. Ez a bámulatos élménykavalkád erősítette meg elhatározásunkat, hogy a vállalt 20 km-es távot a várható további szépségek és élmények miatt megfejeljük. Nem bántuk meg: úgy a szurdokban, mint annak a felső, keleti peremén túrázni hatalmas élmény volt! Már az első kilátóponton jutalmat kaptunk: a szurdok északi folytatása felé elragadó kilátás nyílt még így, borult időben is. A Károlyi-kilátó pedig sokadszorra is elvarázsolt „szolgáltatásával”: lábunk alatt a mélyben a Gaja-patak vadregényes szurdoka! S a távolban a Fehérvárcsurgói-víztározó idecsillanó tükre is hívogatott: arrafelé lesz a cél.

A szurdok belső peremén haladva hamar a szépen kiépített Alba Regia forráshoz értünk, ahonnan egy vadregényes le-fel szakasz után érkeztünk a Vasutas-pihenőhöz. Itt fogyasztottuk el szerény ebédünket, gyönyörködve az előttünk, pontosabban, az alattunk elterülő sziklaszurdok látványában.

Innen délnek, az Öreg-hegy felé vettük az irányt, ahol újabb arcát mutatta meg e vidék: hangulatos szőlők között pincék, présházak, üdülők, lakóházak bújtak meg. Amint kereszteztünk egy műutat, egyre inkább a tópart felé húzott az utunk, ahol szinte tengerparti zúgással csapdostak a szél által felkorbácsolt hullámok a parton. A völgyzáró gát előtt északkeletnek fordult utunk, az elegáns fehérvárcsurgói Károlyi-kastély felé, ahol a következő ellenőrzőpont várt, egy motiváló Balaton szelettel. Visszafordulva a víztározó déli vége felé a gátra jutottunk a már igencsak erős hóviharban. Eddig tartott a boldogság: nem is a vízszintesen támadó hópelyhek, hanem inkább az innentől már aszfalton vezető, unalmas útvonal miatt, ami csak a településre érve lett érdekesebb.

A célban kellemes meleg, elismerő gratuláció, kézfogás, oklevél és kitűző fogadott, ami igencsak jólesett. A kiváló szervezés, a változatos útvonal és időjárás, no és a túratársak kellemes élményt varázsoltak a zord teljesítménytúrából: a kilométereket nem legyőztük, hanem élveztük. Kb. mind a 26-ot.

Leülök, hogy a lelkem is utolérjen, avagy ilyen volt az Everest Base Camp trekking
Az őrült jó kalandokat tartalmazó pakliból most az 5364 magasan fekvő Everest Base Camp (EBC) gyalogtúrát húztam. Tizenegy nap gyaloglás Nepálban, a hegyek országában, egészen Csomolungma, a Föld istenasszonya lábához, vagy ahogyan a nepáliak nevezik, Sagarmantha, a mennyország csúcsának kezdetéig.
→ Tovább
Tíz dolog, amit nem tudtál a cserkésztáborokról
Avagy: hogyan lehet rávenni egy csapat kamaszt, hogy 10 napot töltsön az erdőben áram és telefon nélkül?
→ Tovább
A Somló: egy hegy, ami több, mint egy hegy
Ami a Japánoknak a Fuji, a görögöknek az Olimposz, az nekem a Somló. Hiszem, hogy itt is istenek laknak. Ha nem is a felhőkben, talán nem is a ligetekben, de a hegy levében biztosan. Régóta vallom, hogy túráink során nemcsak a tájat, a benne lakó embereket kell megismerni, de az ottaniak étkét és italát is. Így kerülhet sor a borra.
→ Tovább









