Hol a radarképre pillantok, hol az égre, sajnos egyelőre itt is, ott is esik, de látszik már a fény a felhők mögött. Legalábbis virtuálisan, ahogy körülnézek, sajnos ennek egyelőre még nem sok jelét látom, szürkeség ül mindenhol. Míg az ígért és a még jobban remélt "jóidő-ablak" érkezésére várok, behúzódom a Duna-parti étterem eresze alá. A folyó túlpartján Visegrádból most nem sok látszik, a fellegvár is csak néha-néha bukkan ki a felhők közül.

Nem túl bíztató a reggel, a Fellegvár is elbújt a felhők mögé

Fotó: Tóth Judit

Kiváltságok és méretes vizák

Bár a Duna ellentétes oldaláról néznek egymásra, Nagymaros és Visegrád történelme számos ponton összeforrott. Nagymarost, pontosabban akkor még Marost 1285-ben IV. László a visegrádi várhoz csatolta. A jelenben a környék legforgalmasabb kompjárata köti össze a két várost.

Maros 1324-ben Károly Róbert idején kapott városi rangot, és a király Budával azonos kiváltságokat biztosított a városnak, szabad bíró- és lelkészválasztási jogot, önálló törvényhatóságot és vámmentességet. A király által adott kiváltságlevél egyik követelménye volt, hogy a kifogott vizák egynegyedét a mindenkori királyi udvarnak ajándékozzák. A Károly Róbert által adott kiváltságjogokat a későbbi királyok is megerősítettek, 1432-ben pedig Maros szabad királyi város lett.

Vizahalászat hálóval 1679-ben. A komáromi várkapitány feleségének rajza

Fotó: Honismeret, 25. évf. 3. szám / Behir

A középkorban a település egyik fontos bevételi forrása volt a vizahalászat, melyre a marosiaknak Verőcétől az Ipoly torkolatig volt halászati joguk. A tokfélék közé tartozó viza a legértékesebb halfajok közé tartozott, amit a királyok halának is neveztek. A viza az édesvizekben előforduló halak közül az egyik legnagyobb, a méretesebb példányok 4-5 méter hosszúak is lehetnek, tömegük az 5-600 kg-ot elérheti, és akár száz évig is élhetnek.

A viza alapvetően tengeri hal, de íváskor felúszik a nagyobb folyókba, több száz vagy ezer kilométert vándorolva. Régen például a Dunán is felúszott, és ebben az időszakban a folyó mentén több helyen halásztak rájuk, például Budapesten a mai Vizafogónál, Komáromban vagy itt Nagymaroson.

Ulmi skatulya parton

A török megszállás, majd az 1709-es pestisjárvány után a város népessége jelentősen megfogyatkozott. A 18. században a magyar nemesek toborzására német telepesek jöttek az elnéptelenedett magyar településekre, hogy új életet kezdjenek itt. Nagymarosra a Rajna vidékéről, Mainz környékéről érkeztek telepesek, akik újra fellendítették a kertészetet és a gyümölcstermesztést.

A nagy utat legtöbben hajókkal tették meg, amelynek korabeli prototípusa, az ulmi skatulya volt, amelynek hossza 20 méter körüli volt. Ez tulajdonképpen nem is hajó, inkább egy tutaj volt tetővel, amit a víz sodrása vitt le a folyón. Mivel visszamenni már nem lehetett vele, a skatulyát a célállomáson szétszedték, fáját eladták, de a gyakran az új életet kezdő telepesek a hajó faanyagát felhasználták házaik építéséhez. A nagymaros hajókikötő mellett látható az ulmi skatulya makettje, amely a magyarországi svábok fontos szimbóluma.

Az ulmi skatulya kicsinyített mása a nagymarosi kikötőben

Fotó: Tóth Judit

A 19. században jelentős fejlődést hozott Nagymaros számára, hogy megépült a Vác-Párkány-Pozsony vasútvonal és a Dunai Gőzhajózási Társaságnak is lett itt kikötője. A vasút megépítésével a település népszerű nyaralóhely lett, és sok művész is kijárt ide.

Középkori emlék a város közepén

Azt terveztem, hogy nemcsak a várost járom be, de a település feletti hegyeken is sétálok kicsit, egy darabig követve a nagymarosi Gesztenyés tanösvény útvonalát, amelynek kezdő állomása a Duna-parton, a kompállomás és a strand között található.

A következő, még szintén a belvárosban található második állomás felé tartva útba esik a nemrégiben felújított Szent Kereszt felmagasztalása-templom.

Az építés kezdetet óta eltelt évszázadok alatt persze jócskán átépítették, négy évszázad alatt nyerte el mai formáját. A tornyot a 15. században tették rá, majd 1772-75 között barokk stílusban átépítették az egészet, ekkor falazták be a régi gótikus ablakokat.

Nagymaros szépen felújított, műemléktemploma

Fotó: Tóth Judit

Mielőtt továbbhaladnék a Kálvária-kápolna felé, még teszek egy kis kitérőt a 2010-ben felállított Szent Erzsébet-szobor felé. Annál is inkább, mert még mindig esik, és jó lenne, ha a szép kilátást nyújtó pontokhoz akkor érnék oda, amikor már nem takarja szürke esőfüggöny a panorámát. A Szív utca és a Vasút utca kereszteződésében található hangulatos kis téren, stilszerűen rózsák veszik kerül a szobrot és néhány régi pince is látható, Nagymaroson ugyanis egykor virágzott a szőlő-és bortermelés.

A 2010-ben felállított Árpádházi Szent Erzsébet-szobor, természetesen rózsákkal körülvéve

Fotó: Tóth Judit

Mi is az a sajbázás?

A Kálvária utcán induló hangulatos lépcsősoron sétálok fel a kápolnához, amelyhez egy régi sváb szokás is kötődik. Ezt a lépcső mellett található tábláról tudom meg, amihez hasonló több is van a belvárosban, régi képekkel és érdekes helyi történetekkel. Érdemes ezeket elolvasgatni.

A stációk melletti hangulatos lépcsősoron lehet feljutni a Kálvária-dombra

Fotó: Tóth Judit

A nagypénteki liturgia után a fiúknak nem volt illendő a lányos házakhoz elmenni, ezért ezen a napon, régi sváb szokás szerint, sajbáztak. A sajba egy négyszög alakú középen lyukas korong, amit megizzítottak és a kápolna mellől a magasba röpítették. Az elsőt Istennek, a másodikat édesanyjuknak, a harmadikat pedig a szerelmüknek ajánlották. A lányok között természetesen nagy volt az izgalom, vajon egy röpülő sajbával együtt felhangzik-e az ő nevük is.

Az 1770-73 között épült Kálvária-kápolna a város feletti dombon áll

Fotó: Tóth Judit

A szelídgesztenyék élnek, de már nem virulnak

Hajdan a marosi szerelmesek gyakran sétáltak a város feletti szelídgesztenyésekben. Ahogy ők, a kápolnától most én is a gesztenyések felé veszem az irányt, amelynek régi egyedeit a tanösvény útvonalát követve hamarosan el is érem. Az út mellett hatalmas, vastag törzsű egyedeket is látni, ki tudja, hány évesek lehetnek már.

A Gesztenyés tanösvény jellegzetes tábláiról sok-sok információt tudhatunk meg a szelídgesztenyésekről

Fotó: Tóth Judit

A szelídgesztenye az ország nyugat-és dél-dunántúli lelőhelyein nagy valószínűséggel őshonos, de az évszázadok alatt az ember mindenhol markáns nyomot hagyott ezeken az állományokon is.

A hagyomány szerint Károly Róbert, Nagy Lajos és Mátyás idején is jelentős telepítések történtek. A marosi gesztenye keresett árucikk volt a múltban. A gyümölcstermesztés számára nagyon kedvező település mikroklímája, a hegyek ölelte fekvés és a Duna „fűtő” hatása következtében itt az átlagnál ritkábbak a tavaszi és az őszi fagyok.

Az öreg szelídgesztenyések állapota azonban ma már sajnos egyre rosszabb, a tanösvény útvonala mentén is mindenfelé látni a pusztuló fákat. A hagyományos gazdálkodás megszűnése és a beépített területek növekedése mellett egy kéregrák nevű betegség is veszélyeztetik a gesztenyéseket. Ennek okozója egy gombafaj, a Cryphonectria parasitica, amit először, 1904-ben, az USA-ban írták le, ahová japán és kínai oltványokkal kerülhetett be. A kórokozó az 1920-as években került át az Egyesült Államokból Európába, nálunk 1969-ben írták le először Zala megyében.

A kéregrák által megtámadott fák jellegzetes tünete, az ágak elhalása

Fotó: Tóth Judit

A kéregrák jellegzetes tüneteit, a lecsupaszodott, száraz ágakat a Fehér-hegy idős fáin is látni. Ez a tanösvény is azért jött létre, hogy felhívja a figyelmet a pusztuló szelídgesztenyésekre és azok természeti értékeire. A táblákat olvasgatva sok aspektusból megismerhetjük a szelídgesztenyéseket, melyek élőhelyként számos gomba, növény-és állatfaj számára fontosak. A táblák viszonylag sűrűn követik egymást, a köztes szakaszokon festett jelzések helyett fából készült útjelzők vannak.

Útközben, ahogy egyre feljebb haladunk a város szélén kanyargó útvonalon, egyre pazarabb a panoráma

Fotó: Tóth Judit

A szelídgesztenyések ma 18 kisebb nagyobb foltban helyezkednek el a városban és annak környékén. A tanösvény mentén szép nagy gesztenyéseket érintünk, és közben egyre feljebb kapaszkodunk a Fehér-hegy oldalában, mint egy kötéltáncos ide-odabillegve az erdő és a lakott terület határán, hol a házak, hol a fák között haladva. Vannak meredek kapaszkodók, de megéri egyre feljebb és feljebb menni, mert elképesztően jó kilátópontok várnak ránk, többek között talán a Kisoroszi Szigetcsúcsra nyíló egyik legszebb panoráma.

A Szentendrei-sziget csúcsa is látszik a magasból. Nem is akárhogy!

Fotó: Tóth Judit

Mivel közeledett a "jóidő-ablak" vége és újabb nagy felhőszakadás készülődött, a Fehér-hegyen levő Kaci- pihenőhöz érve a kék kereszt jelzésen, a Fehérhegy utcán visszatértem a városközpontba. Őszre pedig, gesztenyeszüret idejére, beírtam a naptáramba a folytatást.