Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Szöveg:
2022. január 10.

Ősagárdtól Szendehelyig a Potyautasokkal

A Naszály megmászására egy csodaszép, ködös napot sikerült kiválasztanunk.

Mikor a kék szakaszokat nézegettem, már régóta csalogatott az Ősagárd-Szendehely táv a kedvező tömegközlekedés miatt, mert reggeli buszozással kényelmesen meg lehetett oldani a logisztikát a két végpont között. Ősagárdon hagytuk az autókat, felpattantunk a buszra, és nagycsaládos kedvezménnyel fillérekért átjutottunk Ősagárdra. Igen ám, de mióta gyerekeink vannak, notórius kapkodók és épphogy csak – vagy éppen nem – odaérők lettünk, így izgalmas volt a reggel, hogy vajon elérjük-e a buszt… Egy ismerős család, Mannáék is késésben voltak, így legrosszabb esetben két autóval logisztikáztunk volna, vagy a túra után buszozunk.

Szerencsésen alakult a forgalom, mert hétvége lévén nem sokan akadtak az utakon, így pont időben parkoltunk, és még várnunk is kellett kicsit a buszra, így épp elég időnk volt a gyerekekre ráadni a meleg nadrágot, a bakancsot, összeszedni mindenkinek a sapka-sál-kesztyű-táska szettjét, ami 5 embernél már egészen nagy odafigyelést igényel, mikor ebből 3 még kajla, aprótalpú.

Mannáék is időben befutottak, ők egy picivel, Domival. A buszon majdhogynem teltház volt, és legnagyobb meglepetésünkre szinte mindenki Ősagárdon szállt le, így kisebb sor alakult ki a kéktúra pecsétnél. Mi türelmesen vártunk, mert mire mind a négy füzetünkbe bekerül a plecsni – amiből kettőt a gyerekek nyomnak be – jó sok idő eltelik, és senkit sem szerettünk volna feltartani, hiszen abban is biztosak voltunk, hogy a túratempóban mi leszünk a legcsigábbak. Nem tévedtem!

Mikor végre felpakoltunk mindent és mindenkit, a falu cicái még egy kicsit meglassították a faluból való kijutást, illetve fotózkodni kellett a síléces kerítésű háznál is. Aztán egy tanya mellett kanyargott az út, és végre beértünk az erdőbe. Minden nedves és nyirkos volt, a levegő, a talaj, a lehullott falevelek.

Olyan idő volt, amikor az ember nem szívesen megy ki a meleg lakásból, ennek ellenére kifejezetten csalogatott az erdő, még arra is, hogy letelepedjünk piknikezni.

Úgy 2-3 km haladás után…

Egy útkereszteződésben álltunk meg, és pár szerencsétlen túrázót meg is zavartunk, mert nem fát és a ráfestett jelzéseket nézték, hanem minden bizonnyal a mi kis sajtkukac társaságunkat, így nem kanyarodtak fel a Naszály irányába a kéken, hanem tovább robogtak egyenesen. Mikor erre rájöttem, a társaság többi részének szóltam, hogy a kék nem arra folytatódik, és később össze is találkoztunk velük, a többieknek is sikerült visszatalálni a kívánt útra.

A piknik után Hanna elégedetten, tele bendővel veselkedett neki a Naszály magaslatának, így én kicsit előre mentem vele, hogy a Fiúk hangoskodása ne zavarja őt az alvásban. Szerencsére hamar elaludt, és fel sem kelt a csúcsig. Közben volt egy-két kilátó pont, ahonnan emlékeztem, hogy köd nélkül milyen csodás panoráma volt. Most kicsit más látvány fogadott, de azért ez sem volt rossz.

A Naszály csúcsot én értem el leghamarabb Hannával. Jó sokan voltak fent, több baráti társaság is túrázott, heverészett a geodéziai torony közelében. Többször jártam már a Naszályon, de fent a toronyban még egyszer sem. Vagy meleg volt, és tele volt darazsakkal, vagy futóversenyen voltam és épp kihalt volt a környék, így nem mertem felmenni. Most viszont csalogatott a torony, így Hannával felmásztunk. Szép volt a kilátás odafentről, és el sem tudom képzelni, tiszta időben mennyivel szebb lehet! Viszont a fel- és lemászás azért kisebb kihívás volt, igazán kár, hogy még nem csinálták meg a tornyot úgy, mint pl. a Csóványos tetején, hogy a magamfajta baba-hátizsákos túrázók mindenféle aggodalom nélkül felkapaszkodhassanak. De reméljük, majd egyszer ebből is lesz szép új kilátó!

Amikor a többiek is utolértek, ismét letelepedtünk egy piknikre. A fiúk behajtották a kötelező csúcsnyereményt, megettük a szendvicseinket, és feltöltődve vágtunk neki az út könnyebb felének – lefelé. Azért itt is tartogatott kihívást a Naszály, mert sár volt, és a rézsűs hegyoldalban sok helyen nem volt annyira könnyű haladni, valahol meg kellett kapaszkodni a fatörzsekben, ágakban, gyökerekben. Szépen sötétedett, ahogy ereszkedtünk lefelé Katalinpuszta felé, a függőhídnál már csak épphogy lehetett látni. A függőhíd igen csúszós volt, nem számítottam rá, de a nedves fa annyira nyálkás volt, alig tudtam megkapaszkodni, hogy ne essek el.

A 14. km környékén egy kis plusz lendületet adott az önjáró gyerekeknek, hogy mindenki megkapta a fejlámpáját, és mi lettünk a fény az éjszakában – vagyis a sötét téli délutánban. Hanna pedig csodálkozva nézte a fényeket. Korom sötét volt, mire visszaértünk Szendehelyre az autónkhoz. Szerencsére a fogadó nyitva volt, így be tudtunk ülni kicsit megmelegedni, feltöltődni energiával, mielőtt nekivágtunk a hazaútnak.