Szerda reggel gyermeki kíváncsisággal néztem meg a kékestetői webkamera képét, és örömömben majd’ kiugrottam a bőrömből, mert a szép nagy hó mellett zúzmarás fák és szikrázó napsütés látszott. Nem volt kérdés, hogy kocsiba pattanunk Barnussal és Hannával, és meg sem állunk a Kékesig. Na azért megálltunk, mert jött velünk még egy anyuka és a 3 éves kislánya, így teljesen kihasznált autóval robogtunk a hó felé. Sajnos az elsős Nimródkát már csak úgy nem tudom kivenni a suliból, így fájt a szívem, de ő most ebből a havas mókából kimaradt.

1 / 15

Fotó: Nábrádi Judit

Gyöngyösről már látszott, hogy a hegy teteje szép fehér. Noha a mátrai szerpentinen egészen Mátraházáig nem nagyon volt hó, Mátraháza felett egyszer csak megváltozott a táj, és egyre szebb, egyre havasabb, egyre csillogóbb lett. A fenti fizetős parkolóban hétköznap lévén még délben is bőven volt hely. Épp időben érkeztünk, és pár ismerős autó, ismerős család, ismerős gyerekek parkoltak körülöttünk. Jó kis társaság gyűlt össze, így 5 önjáró ovis, 6 anyuka, 6 baba és egy apuka vágott neki a távnak, amit nem terveztünk túl hosszúra.

Kapcsolódó cikkek

Kékestető pici kékkel

Tovább

Csodák az ország tetején

Tovább

A kék jelzésen indultunk lefelé, Sirok irányába. A sípályán még voltak emberek, tömegnek nem mondtam volna, de amint a kéken eltűntünk az erdőben, nagyon kellemes volt a „népsűrűség”. Inkább szemből jöttek kirándulók, felfelé, de a szembe fogalom sem volt túlzottan nagy. Mi kellemesen sétáltunk, itt-ott csúszkáltunk lefelé. Barnus és Csongor néha megmásztak egy-egy kidőlt fát, majd maguk alá kapták a popsiszánkót, és az erre alkalmas helyeken tipegés helyett hasítottak lefelé a hegyoldalban.

5 / 15

Fotó: Nábrádi Judit

Hanna kicsit elégedetlen volt, mert ősszel megszokta, hogy a kezébe vehet/adok faleveleket, botokat. De most a hó betakarta a leveleket, a kesztyű pedig a kezét, így még botot sem tudott fogdosni. Cserébe jó melegben volt a keze – legalábbis ezt hittem. Át nem ázott a kesztyű, az biztos, de 3 óra kint lét után azért eléggé jégcsapok lettek azok a kis babamancsok, amikor leszedtem róluk a kesztyűt.

A kéken ereszkedtünk lefelé, egészen a Sas-kőig. Itt letelepedtünk az első világháborús emlékmű tövébe, ettünk, Barnus követelte a csúcsnyereményt, így a mikuláscsomagból elhozott csoki jó szolgálatot tett azon a ponton, ami egyébként a túra legalacsonyabb tengerszintfeletti magasságán volt. Mindegy, Hannával megosztoztak a csúcsnyereményen, ittak teát, aztán Hanna sírásba kezdett, Barnus beütötte magát egy engedély nélkül „elkövetett” popsiszánkózáskor, így ideje volt felkerekedni, és megkezdeni a kapaszkodást vissza a csúcsra.

13 / 15

Fotó: Nábrádi Judit

Vissza pont ugyanazon a kék útvonalon mentünk, mint oda. Természetesen időben sokkal hosszabb volt, mint le, a popsicsúszkát pedig megnyertem magamnak, így kicsit úgy néztem ki felfelé, mint egy karácsonyfa. De legalább Hanna aludt a hátamon.

Fél 4 után 10 perccel értünk vissza a hegytetőre, ahol reméltem, hogy még egy levest tudunk venni, esetleg a teraszon elfogyasztva a 4 órai záróra előtt. Sajnos fél 4 után kicsivel a hüttében már bezárt a konyha, mostak fel, a pultnál le volt kapcsolva a villany. De mivel a parkolóőr felfelé mondta, hogy 4-ig vannak nyitva a büfék, bátorkodtunk bemenni 20 perccel zárás előtt, és kis szerencsével vehettünk egy-egy forró csokit, meleg kávét.

15 / 15

Fotó: Nábrádi Judit

A kis melegedés után elpakoltuk az autóba a túracuccokat, előszedtük a rendes szánkót, és egy fél órát még csúszkáltunk a parkolóhoz közeli domboldalban. Amikor már alig láttunk, kihirdettük a gyerekeknek, hogy az utolsó csúszás következik, és vak sötét volt, mire mindent bepakoltam a kocsiba, és el tudtunk indulni vissza Budapestre. Az autóban nagyon vígan voltak a gyerekek, itthon viszont alapos és tartalmas vacsora után nem tartott tovább az altatás, mint 5 perc. Megérte a friss levegőn lefárasztani az aprónépeket!

Túraadatok: táv: 4,5 km, szint: +/-230 m