Legnagyobb örömünkre Papi (Gábor apukája), és még három másik család is velünk tartottak. A nap hőse Szilvi volt, aki 3 gyerekkel érkezett egyedüli felnőttként, így eléggé a gyerekek javára billentette a résztvevők arányát, ezúttal több volt a gyerek, mint a felnőtt.

1 / 6

Az biztos, hogy nem az erdő csendjét élveztük, mert volt itt bőven „anya, anya/apa, apa, elfáradtam, vegyél fel”, „anyaaaa, ott egy tizedik bot, amit muszáj magammal vinnem”, „annnyaaaaa, éhes vagyok, szomjas vagyok” stb., de a tavaszi napsütést, a kipattanás előtt álló virágok, rügyek látványát, a testmozgást annál inkább élvezük.

2 / 6

Nagyobb látványosság voltunk Becskén, amikor „megszálltuk” a Nemzeti Dohánybolt előtti bélyegzőt, és mindenki benyomta a pecsétet a füzetébe. A gyerekek és a szülők akarata nem mindig találkozott, főleg a túra megállóinak számát, illetve a tempót illetően. Mire elértük az erdőt, nagyjából kialakult, hogy ki az, aki jön az apró lábikáin, és ki az, aki hordozóban élvezi az utat. Persze ez később jócskán változott, Gábor pl. vitte Szilvi 2 éves középső gyermekét, utána Barnust, aztán Nimródkát és Barnust, aztán Benit, Szilvi legnagyobb négyévesét, meg mellette Barnust is. Szilvi közben átvette hátra Elenát, elöl a 4 hós Blankát vitte. Tandemhordozó szuperanyu és szuperapu is kiválóan bírták a túrát, így a gyerekek is kevesebbet nyafogtak, hogy volt, aki szimultán több popót is cipelt. Nekem jobbára elég volt a gömbölyödő pocakom, de volt egy kis szakasz, ahol Barnus az én hátamra kéredzkedett fel, így óvatosan, de cipeltem én is a könnyű kis 16 kilóját.

3 / 6

A tervek szerint Szanda váráig mentünk volna egyhuzamban, de az ovisok energiája idő előtt nagyon lecsökkent, így muszáj volt megállni abrakoltatni. Kinéztünk egy kényelmes, kidőlt fát, amire a gyerekek apraja-nagyja lekuporodhatott, előkerültek a szendvicsek, a gyümölcs, termoszból a mézes tea.

4 / 6

Még Becske határában csapódott hozzánk egy barátságos kutyus, aki úgy vezetett minket minden elágazásnál tovább a Kéken, mintha ő lenne a helyi idegenvezető. A Szanda várához vezető 4-es elágazásban persze vitt tovább a Kéken, és mivel ott épp én voltam a csapatzáró Nimródkával,

Meredekebb volt felfelé az út, mint ahogy emlékeztem rá, de Papi is remekül bírta a felkapaszkodást. Fent épp olyan gyönyörű volt a kilátás, mint ahogy emlékeztem rá 4 évvel ez előttről. Fotóztunk, aztán lekuporodtunk az egyik fal tövébe, ami szélvédett és napsütötte volt. Kifejezetten kellemes volt a pihenés, evés-ivás, viszont túl sokat nem időzhettünk, mert buszhoz voltunk kötve, amit Szandaváralján mindenképp el akartunk érni, hogy visszajussunk Becskére az ott hagyott autókért. Mivel naponta 2 busz megy, és nem akartunk 4 órát várni, felhúztuk a nyúlcipőt, és a totyogókhoz mérten gyorsabb tempóra kapcsoltunk, amit a folyamatos lejtő kifejezetten segített.

5 / 6

Szandaváralján gyönyörű nyárfaliget volt a pecsét környékén, amikor legutóbb ott jártunk. Sajnos szomorúan láttam, hogy a fáknak hűlt helye, csak a tönkök álltak ki a földből. Sajnáltam, mert sokkal szebb volt anno a település, és barátságosabb a pihenőhely a buszforduló mellett.

6 / 6

A buszt szerencsére kényelmesen elértük, sőt, a végén aggódtunk is, hogy jön-e, mert vagy 10 percet késett. 10 perc alatt visszajutottunk Becskére, ahol a kocsik mellett állt egy vezetékes telefonfülke is. A gyerekek addig nyaggattak apróért, míg nem kerítettünk, és felhívhatták Nagyit a fülkéből, vezetékes telefonon. Ez legalább akkora élmény volt nekik, mint maga a buszozás a túra végén. Egy dolgot sajnáltak: hogy Szandaváralján hagytuk a kutyust, aki végig hű társként kísért minket, mert annyira összebarátkoztak vele a túra végére, hogy szívesen hazahozták volna.

Becske – Szandaváralja (7,5 km, +380 m)