Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
Fotó:
2021. július 7.

Újra elvarázsolt az Alföld

A kánikula és egyéb kihívások ellenére ismét megragadott a végtelen nyugalom, a végeláthatatlan földtenger és víztenger, a csatornák, melyek, mint az erek, behálózzák a látóhatárt.

A Szarvasról indult kerékpáros túra első feléről itt számoltunk be. Most Mezőtúron járunk. A település első írásos említése a 13. század elejére datálódik, bár már előtte is ősidők óta lakott volt. Előnyös helyzetének köszönhetően ugyanis ez volt az egyetlen járható út a Sárrét mocsárvilágán keresztül, hamar a környék központjává vált. A legrövidebb út is erre vezetett Budáról Erdélybe, így hamar jelentős szerephez jutott a település. Jelentős és virágzó kereskedelem alakult ki, sőt vásártartási jogot is kapott. A híres „túri vásár” hagyománya máig él. A virágzó életnek köszönhetően gazdag iparos réteg is hamar kialakult.

Jelentőségét a török uralom alatt is megőrzi, a környéken elsők közt itt terjed el a reformáció.

Ennek hatására alapított református iskolája a debreceni után a legjelentősebb tiszántúli oktatási intézmény lesz.

Az ipari forradalom visszavetette a város fejlődését, hisz gyárak nem települtek a területére, a kézműves termékeket kiszorította a tömegtermelés, mely által a város kisipara is háttérbe szorult. Sajnos ez a tendencia továbbra is folytatódott, enyhülés csak az 1970-es évek óta tapasztalható, ekkor ugyanis több szövetkezet is alakult, mely a hagyományos kézműiparra támaszkodott. Ugyancsak ekkor települt pár középüzem a városba. Lakóinak száma mára 16 ezer fő köré csappant.

Legelőször a tér sarkán lévő egyik szupermarketbe rongyoltunk be, vettünk magunknak ebédre valót, és feltöltöttük italkészleteinket. Úgy gondoltuk, 4 liternyi folyadék elég lesz a hátralévő szakaszra, de ekkorát régen tévedtünk. Kaja után sorra vettük a Kossuth tér nevezetességeit, fejet hajtottunk a hősi emlékművek előtt. A monumentális református templom teljesen magával ragadott, de a tér többi épülete is sugallja, hogy a város már évszázadok óta a környék kulturális központja is. A nagy nézelődésben kiesett, hogy a bíróság épületénél megkeressük a 47. szélességi fokra emlékeztető emlékművet, pedig ez nevezetes helyszín, hisz hazánk területén összesen 3 szélességi kör fut át.

Elkerekeztünk a Túri Fazekas Múzeumhoz, mely a messze földön híres mezőtúri fazekasságnak állít emléket, melynek leghíresebb művelője Badár Balázs fazekasmester volt. Az adminisztráció után aztán toronyiránt céloztuk meg a folyót, azt zegzugos utcákon értük el. Hátra volt még a célig jó 35 km a legforróbb napszakban. Napszemcsik, légiós sapkák föl, ezres naptej a bőrre, és irány tovább.

A várost a Lőkösháza-Budapest vasúti fővonal hídjánál hagytuk el, és megkezdődött sajátságos pokoljárásunk, tortúránk a Hortobágy-Berettyó nyílegyenes védőgátján. Nem volt elég a perzselő, rekkenő meleg, árnyék sehol, még az élénk szembeszél is feltámadt. Bár ez jólesett a meleg ellen, de nem esett jól a tekerésben, hisz így jelentős többletenergiát igényelt minden egyes fordulat a pedállal. Bár ősidők óta tudjuk a legendás kerékpárversenyzőtől és ikonikus sportriportertől, hogy a bringás vagy felfele teker vagy szembeszél van.

Ha ez nem lett volna elég, még tudott fokozódni a nemzetközi helyzet (Virág elvtárs után szabadon). Alig hagytuk el Bodzáskert utolsó zártkertjeit, Első (és Egyetlen) feleségem vészfékezett, leugrott a nyeregből és a fejéhez kapott. Na, rögtön tudtam, itt valami nem stimmel. Valami nagy fekete bogár (bögöly?) berepült a szemüvege alá, és beleharapott – szó szerint. Nagyon csúnyán nézett ki, hirtelen óriási vörös monokli nőtt rajta, és fájhatott is rendesen. Kalcium elő, felold, megisz, vizes ruha a csípésre, lassú enyhülés. Rögtön azt mondtam, stoj, vége, visszamegyünk a városba és majd legközelebb innét folytatjuk.

De az asszonykát nem puha fából faragták, elég makacs is tud lenni, megrázta magát és kiadta a vezényszót: tovább! Pedig alig látott szegényem. Hogy könnyítsem a helyzetet, kitaláltam, hogy minden második gátkilométerkőnél megállunk, frissítünk, borogatunk, fotózgatunk. Fogyott a víz, fogyott a kedv, nőtt a meleg. Közben persze a Kalapácsos is kólintott.

Jöttek a gátőrházak, szivattyútelepek, Álomzug, Pásztózug, tanyák sorban, aztán a Nagykunsági-főcsatorna torkolata a hatalmas zsilippel. Persze, közben délibábként néha fel-fel tűntek Túrkeve magasabb épületei, de ezek nem akartak közelebb érni. A zsilipnél több horgász is várta szerencséjét, de ebben a dögmelegben még a halak sem kaptak. Az egyik pecás nagy igyekezetében átdobta a szerelékét a Hortobágy-Berettyó túl oldalára a susnyásba. Választhatott: levágja, kerül a Balai-híd fele, úszik. No, emberünk ez utóbbit választotta. Alsógatyás produkciója nagy tetszést váltott ki. A nézősereg kurjongatása, szurkolása közben tette meg az oda-vissza távot. Visszatérve tapsvihar üdvözölte, még egy fanfár is megszólalt az egyik okosról – az enyémről...

Szünet után nyeregben ismét, és jöttek a kilométerek a Kiserdő I-II. szivattyútelepig, a Malomzugi-csatorna torkolatáig, ahol újabb népes horgászsereg várta a szerencsét, ami nem igazán akart jönni. Innét már látszott az újabb szakaszhatár, a Balai-híd. Megváltás volt elérni az újabb pecsételőhelyet. A stempli egyendobozát szemmel láthatólag elfoglalták a darazsak, így én nyúltam a láncért, hisz egy csípés elég volt mára. Adminisztráció után a hídköveken betoltunk egy gátbanánt, hisz ma a csúcscsoki nem játszhatott. Mielőtt elindultunk volna, frissíteni is akartunk, de újabb villámcsapás: ezzel az ivással el fog fogyni a vizünk!

Törzsgyűlés, én azt preferáltam, hogy bemegyünk Túrkevére és vége, hisz volt elég bajunk mára, de a feleségem hajthatatlan: ha Ecsegfalváig terveztük, menjünk is odáig, csak előbb tankoljunk fel a városban. Mit tud tenni szegény ember gyeröke? Semmit, enged az erőszaknak. Így műsoron kívül betekertünk Túrkevére (+5 km oda-vissza), kicsit ismerkedtünk a hellyel, feltankoltunk innivalóval, és erőt merítettünk egy ristrettoból, mely mellé egy nagy adag fagyi is dukált.

Túrkeve városa a Nagykunság szívében található, híres fürdő és fesztiválhelyszín. Már az őskorban lakott terület volt, aztán szkíták, szarmaták gazdálkodtak a honfoglalásig. A tatárjárás után IV. Béla kunokat telepít ide, kiknek származástudata máig él a lakosok körében. A Dózsa-féle parasztlázadásban a terület a felkelők egyik fő gyülekező helye volt, amiért kemény árat fizettek, miután a lázadást leverték. Szolnok eleste után oszmán kézre kerül, és a török kiűzéséig azon is marad, jószerivel teljesen elnéptelenedik. A későbbi felkelésekben, forradalmakban is jelentős szerepet játszik, kuruc főhadiszállás volt, az 1848-as forradalomban is sok szabadságharcost adott a település. Többször pusztított árvíz, tűzvész, aszály. Nem volt könnyű az élet itt. Az I. világháború során 600 hős túrkevei esett el, a II. világháborút a keresztülvonuló német és szovjet hadak miatt szintén rettentően megszenvedte a település. A rendszerváltás után komoly elvándorlás kezdődött, a lakosság mára 8000 körülire apadt.

A rövid intermezzo után hamarosan újból a Balai-hídnál találtuk magunkat, és megbeszéltük. jpgy rövidebbre vesszük a csodálkozást, és beleadunk mindent, hogy mihamarabb érjünk Ecsegfalvára a híd utáni műintézménybe, ahova a szállítóegységet rendeltük még reggel. Aztán már hamarosan le is pattantunk a nyeregből, hisz egy takaros kis épülethez, pihenőhelyhez értünk, melyen látszott, hogy rendszeresen használják is.

A házikó a folyó partján áll, igen folyó, mert a hídtól jelentősen megváltozik a Hortobágy-Berettyó és környezetének képe. Az eddigi mesterséges medrű csatornát a folyó eredeti, kacskaringós, széles árterű medre váltja, dús ártéri növényzettel. A gát magassága is megváltozik, voltak olyan szakaszok, ahol jóformán a folyó szintjén jártunk. Itt a meder is keskenyebb, gondozatlanabb, egyre több lápos, mocsaras terület váltja egymást sok-sok tavacskával. Míg a védett oldalon vége-láthatatlan szikes mezők, puszták látképe fokozta a hangulatot. Itt kezdett derengeni Petőfi mit is szerethetett e végtelen rónákon. Amikor ránézel erre a végtelen látóhatárra, teljesen megnyugszol, kikapcsolsz, és végtelen jó érzés önti el a szíved-lelked. Kicsapott kondák, gulyák és ménesek mellett kerekeztünk el, igaz, hogy villanypásztorral voltak elkerítve, ám több mázsás tehén, bika is simán átjött rajta, de csak bambultak egykedvűen.

Az Alföldön járunk, élvezve annak minden sava-borsát! Nem bántuk meg, hogy a hegyes kékek után belecsaptunk az Alföldi Kéktúrába is, gyorsan elbűvölt.

Tanyák, karámok mellett értünk a Balogh János Emlékműhöz. Az egy hatalmas, vörös kőből készült sírhely, roppantul hasonlít a természetjárás ikonikus alakjáéra, mindnyájunk példaképe, Rockenbauer Pál sírjára. Nem hiába, hisz közös szerelmük volt, a természet, és ráadásul alkotótársak is voltak.

Balogh János 1913-ban látta meg a napvilágot értelmiségi családban, Máramaros vármegyében. A nagy háború nem kímélte a családot, így a kisgyerek János 8 éves korára hadi árva lett. A nagyszülei gondoskodását kitűnő tanulmányi eredményével hálálta meg. 1935-ben doktorált az ELTE-n. Kiváló kutatói munkáját számos díjjal jutalmazták, többek közt Széchenyi- és Kossuth-díjjal ismerték el a tevékenységét. Több expedíciót szervezett-vezetett, ismeretterjesztő könyveket írt, természetfilmek készítésében működött közre. Rockyval közösen jegyzik a Napsugár nyomában c. tévésorozatot. 2002-ben hunyt el, végakaratának megfelelően szerelmes földjén helyezték örök nyugalomra. Sírhelye a Hortobágy-Berettyó gátjának tövében található. Sírkövét Győrfi Sándor szobrász egy máramarosi sziklából faragta.

Rövid főhajtás, emlékszalag elhelyezés. Valahogy a túrkevei frissítés jót tett. Új erőre kaptunk, elmúlt a nyűg, hiszti, élveztük a haladást. Az emlékmű után a gátat kiszélesítették, és méretes bazaltdarabokkal szórták fel. Biztos jó lesz, ha a traktorok, autók letapossák, de most kínszenvedés volt ez a pár kilométer. A Gastyási-szivattyúház volt a következő pihenőpont, rendezett környezetével.

A Bokrosi-halom környékén meregettük a szemeinket, de semmit nem fedeztünk fel, pedig híres helyen jártunk. Rengeteg ásatás folyt ezen a környéken, itt került elő a híres honfoglalás kori leltünk, az ecsegi ezüst tarsolylemez. Újabb szivattyútelep, majd az Ecsegi-halastavak, és hamarosan kiértünk a Kisújszállás irányába tartó aszfaltra. Hatalmas dörgés, zörej volt, még a híd alatt pihenő madarak is felröppentek, pedig csak legördültek rólunk a kövek a megkönnyebbüléstől.

A gátőrháznál benyomtuk itinerjeinkbe a záró pecséteket, és máris rendeltem a becsületsüllyesztőben a friss habos sert. Nagyon jól esett a csapolt sör, melyből rögtön két kriglivel is benyomtunk fejenként. Tehettük, hisz sofőrt rendeltünk, aki visszavisz minket és kerékpárjainkat. Hatalmas szeletet kanyarítottunk ki az Alföldi Kéktúrából, több mint 60 km-t tettünk meg. El is fáradtunk emberesen, este nem kellett álomba ringatni egyikünket sem. Folytatás valamikor, valahol...

A Lengyel-Tátra legnépszerűbb turistaparadicsoma

A Lengyel-Tátra legnépszerűbb turistaparadicsoma

2021.07.16.

A legnagyobbrészt síkvidékű Lengyelország déli peremén található a Tátra egy kis szelete. Nem véletlen, hogy az ország legmagasabb csúcsai népszerű turistaparadicsommá váltak. A zakopanei Kuznice városrész felől felvonóval is megközelíthető, lenyűgöző panorámájú hegyvonulat méltó módon képviseli a Lengyel-Tátrát.

→ Tovább
Óbükk gyöngyszeme: az Arlói-tó

Óbükk gyöngyszeme: az Arlói-tó

2021.07.16.

Nehéz sorsú iparvidék, káprázatosan szép természeti környezet, Erdélyt idéző tájak, ahol még ma is csodabogár a bakancsos turista. Az ország északi peremvidékén hullámzó Vajdavár-homokkővidék, vagy ahogyan a helyiek hívják, az Óbükk, még ma is felfedezetlen terület a természetjárók számára. A táj egyik legszebb látnivalója a gyönyörű környezetben megbújó Arlói-tó.

→ Tovább