História

Átkelés a Dunán – hidak nélkül, száraz lábbal

Budát és Pestet ma 13 közúti és két vasúti híd köti össze, és hamarosan épül már a következő. Ha valaki ma a fővárosban át akar kelni egyik partról a másikra, maximum a dugó hátráltatja. De hogyan oldották meg az átkelést akkor, amikor még egyetlen állandó híd sem ívelt át a folyó felett?

Szöveg:
Fotó:
Braun and Hogenberg / Wikipedia
2021. március 2.

Budát és Pestet ma 13 közúti és két vasúti híd köti össze, és hamarosan épül már a következő. Ha valaki ma a fővárosban át akar kelni egyik partról a másikra, maximum a dugó hátráltatja. De hogyan oldották meg az átkelést akkor, amikor még egyetlen állandó híd sem ívelt át a folyó felett?

Csónakokkal, nyilván, de ezeknek a befogadóképessége azért behatárolt volt. A hajóhíd már jóval hatékonyabb eszköznek számított. Ennek alapját a folyásiránnyal szemben lehorgonyozott pontonhajók jelentették, amelyekre egy fából készült hídpályát fektettek.

Hajóhíd és lengőkomp

Alkalmi hajóhidat már a rómaiak is építhettek a mai Budapest területén, egy ideig Zsigmond korában is lehetett ilyen átkelési lehetőség a Dunán. Az első állandó, az év nagy részében működő hajóhidat a törökök építették Pest és Buda közé. A hajóhíd 140 évig működött, igaz, megszakításokkal és újjáépítésekkel, ugyanis többször is megrongálódott, ráadásul minden télen szétbontották, majd tavasszal újra felállították.

Evlia Cselebi török utazó így írja le a hidat az 1660-as években tett látogatása alkalmával: „Buda várának Ali pasa-bástyája előtt a Duna folyón hosszú híd van, amely teljes hetven darab tömlőhajó fölé van hosszú gerendákból építve s a tömlőhajók láncokkal vannak egymáshoz kötve.

A török kori hajóhíd az 1686. évi ostrom során elpusztult, helyét 1687-től repülőhíd vagy más néven lengőkomp vette át. Ez utóbbi név helyesebb, hisz valóban egy kompról van szó, amit a folyó sodrása hoz és tart mozgásban. A komp először a mai Erzsébet híd, majd a Lánchíd helyén teljesített szolgálatot. A korabeli feljegyzések szerint 3-4 lovas szekér és 300 személy befogadására volt képes.

A lakodalmi meneteknek elengedték a hídvámot

1766-ban – közel 100 év kihagyás után – a Magyarország helytartójává kinevezett Albert főherceg látogatása alkalmából építettek újabb hajóhidat. Ez eredetileg ideiglenes átkelő hely lett volna csak, de később a Rudas fürdő közelében a szerkezetet ismét felállították, és ez lett az első pest-budai hajóhíd.

Az első időben a pesti hídfő a Kishíd utcánál (a mai Türr István utcánál) volt, majd 1786-tól áthelyezték a Nagyhíd utcához (a mai Deák Ferenc utca magasságába), budai hídfője pedig a mai Ybl Miklós térnél volt. A hídfők mindkét oldalon a város legforgalmasabb pontjainak számítottak, természetesen mindenféle vendéglátó- és szórakoztatóipari egységgel ellátva.

Az első hidat enyhén ívelt alakban építették, akkor a híd összesen 45-47 hajón (glédán) nyugodott, később kiegyenesítették, akkor már 43 pontonhajó elég volt. Ezek egymástól 4-5 méterre álltak, ezt kötötte össze a fa hídpálya, amelynek szélessége kb. 9 méter körül volt. Ez magában foglalt két szűk gyalogos átjárót és egy kocsiutat is, ahol két szekér elfért egymás mellett.

A hídfőknél emelkedett a vámház és az őrség épülete. Az átkelésért hídvámot kellett fizetni, ennek megfizetésétől sok esetben eltekintettek, többek között a nemesek, a papok, a szerzetesek és apácák, a katonák, a városi tisztviselők, az orvosok, a diákok, valamint a lakodalmi menetek résztvevőinek esetében. A hajósoknak hajóvámot kellett fizetni az áteresztésért.

Három uralkodó, nyolcszáz gyertya

A hajóhídon nagy volt a jövés-menés, ahogy arról az Új idők című lap 1942-i száma is ír. „A híd – a két város közös tulajdona – rendkívül élénk forgalmat bonyolított le; gyalogosok, lovasok, üres és terhes szekerek, lábas jószág a nap minden órájában szinte szakadatlan sorban vonultak rajta végig. E forgalom az évenként négyszer tartott, európai hírű pesti vásárok idején érte el tetőpontját, amikor megtörtént, hogy egyetlen napon 8000 járművet adóztattak meg a hídvámosok.” Ha hajók haladtak át a folyón, a hajóhidat szétnyitották, így aztán valaki mindig várt, vagy a hajók, vagy a hídon átkelők.

Az 1800-as években a hidat éjszaka 16 lámpással világították ki, de volt négy nap, amikor a hajóhíd is ünnepi díszbe öltözött. 1814. október 24-én I. Ferenc osztrák császár, magyar és cseh király, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király négy napra Budára érkezett, az esemény tiszteletére ünnepi díszkivilágítást kapott a hajóhíd, 800 gyertyával díszítették azt ki, a két hídfőt pedig diadalkapuvá alakították át.

Jégen át a túlpartra

Századokkal ezelőtt a folyón való átkelés bejáratott módja volt a „jéghíd”, amit persze az akkori időjárási viszonyok lehetővé is tettek. A 19. század közepéig tartó kis jégkorszaknak köszönhetően a Duna januárban és februárban rendszeresen befagyott pár hétre.

Persze akárhol nem lehetett átkelni, hisz a budai hőforrások néhol elvékonyították a jeget. Kijelölt átkelőhelyeket alakítottak ki, amiket aztán igyekeztek biztonságossá tenni, például úgy, hogy locsolással még vastagabbra hizlalták a jeget, szalma és homok leszórásával csúszásmentessé tették azt, este pedig fáklyákkal is kivilágították az útvonalat.

1820 telén Széchenyi Istvánnak édesapja temetésére Bécsbe kellett utaznia, azonban a jégzajlás miatt nem tudott átkelni a Dunán. 1821. január 4-én így erről a naplójában: „Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.

Az első állandó híd közel harminc évvel később vált valósággá. A Széchenyi lánchidat 1849. november 20-án adták át a forgalomnak.

Cikkajánló