„Bögötnél bőgtünk, Siroknál sírtunk, de megcsináltuk!”

Egy érdekes levél érkezett szerkesztőségünkbe. „Ezt a levelet már négy éve illett volna megírnom, de talán még most sem késő” – írta a küldője. – Azzal kezdeném, hogy erről a levélről sem a történet hőse, sem az ő szülei nem tudnak, tehát nincs felhatalmazásom rá, hogy másokkal is megosszam kisfiuk – egészséges embereket is próbára tevő – kéktúrás kalandját hazánk leglátványosabb tájain.”

Megkerestük a családot. A szülők egyáltalán nem haragudtak meg a levél írójára. Sőt, pillanatnyi meglepődés után megható büszkeség töltötte el Juditot és Zsoltot a váratlan érdeklődés láttán, és készségesen segítettek a kihangosított telefonokon megszervezett beszélgetés lebonyolításában. Bálint születési rendellenességgel jött a világra, de születése után az orvosok nem tapasztaltak semmiféle problémát nála. Juditék egészséges gyermekként hozták őt haza a kórházból. 6-7 hónapos kora körül vették észre, hogy nem jó a tartása, és nem normális a baba mozgása.

Közel egyéves volt, amikor viszont megállapították nála, hogy valamikor oxigénhiányos állapotba kerülhetett, ami kevert típusú agyi bénulást okozott, amely az izomrendszerét is érintette. Külsőleg, ami látszik rajta, amivel gondja van, az a bal lába, amelyet beljebb tart, illetve kissé húz. Az ujjai is érintettek, ezért a finom mozgások, fogások nem mennek annyira. Bálint ugyan nehezen kommunikál, de értelmileg teljesen rendben van, és alapjában véve vidám gyerek.

Mindezt el kellett mondanom nektek ahhoz, hogy megértsétek, miért említettem korábban, hogy a kéktúra „éppen fordítva” jelent meg a család életében. És a szülők mesélnek. „Természetjáró család vagyunk, szerettünk kirándulni Bálint születése előtt is. Mivel Sopronban élünk, a környékbeli erdőket és hegyeket jártuk be előbb – mondja Judit. – Természetesen Bálinthoz igazítottuk a távokat, mindig arra figyeltünk, ő mennyit tud megtenni. Hármasban jártuk a vidéket, így csak magunkhoz kellett alkalmazkodni, nem hátráltattunk senkit.”

Zsolt: „Nehezen indult be a gyerek mozgása, kezdetben még a lépcsőzés is problémát jelentett. Arra gondoltunk, az erdőben járás, az ösvényeken történő gyaloglás összetettebb feladatot nyújt számára, mint az aszfalt, a beton. Az erdőben a köveken járás, az egyenetlen talaj, a dombokon föl-le járás szemmel láthatóan segített végtagjainak koordinációjában. Kirándulásaink egyfajta mozgásterápiát jelentettek a számára.”

Bálint hihetetlenül gyors fejlődésen ment keresztül. Nemcsak fizikailag, de szellemileg is. „Az erdőben otthon érzem magam” – mondja határozottan. A szülők hamar felismerték, hogy rendkívül jó a tájékozódási képessége. – Otthonosan mozog a sűrűben, mert nem fél, »érzi« az ösvényeket, tökéletesen érti a turistajelzéseket. Sokszor ő segít ki bennünket, ha eltévedünk, elkeverjük a jelzéseket, s ő ismeri fel a szükséges irányt vagy leli meg a helyes utat a túra folytatásához.”

De hogyan lett a kezdeti 4-5 kilométerből napi 25-30? „A löketet az adta, hogy Bálint nyolcévesen kapott a keresztapjától egy kéktúrás pecsételőfüzetet” – halljuk tovább a történetet. – Próbáljuk ki, mondtuk a gyereknek. Miután begyűjtöttük az első pecsétet, Bálint teljesen rákattant a kéktúrára. Ekkor fordult meg száznyolcvan fokkal a kezdeményező szerep. Ettől fogva ő vitt bennünket magával. Nem volt kérdés, menni kellett, csinálni tovább, mégpedig végig!” Bálint tizenkét éves korára szüleivel végigjárta az Országos Kéktúrát (OKT), a klasszikus „másfél millió lépés” megannyi kilométerét. Nem a „gyerekszakaszokat”! A teljes hosszát. „Bögötnél bőgtünk, Siroknál sírtunk, de Bálintnak sosem volt kérdés, hogy végigcsinálja-e” – mondja nevetve Judit.

Mit szeretsz legjobban a túrázásban? Bálint válasza spontán, tárgyilagos, azonnal a lényegre térő. „Menni, és megfigyelni a természetet.” Néhány másodperc gondolkodás után filozofikusan hozzáteszi: „Úton lenni.” A gondolattól felvillanyozódik. „Az ország megismerése és az úton levés fontos nekem a túrázásban. A különböző tájak látnivalói, a természet mindig feltölt. Azt is szeretem, hogy reggel elindulunk, és egész nap megyünk az erdőben. Jó megérkezni egy számomra ismeretlen helyre, és ott egy-két napot eltölteni, majd ismét útra kelni, tovább, más helyekre. A Balaton-felvidék az egyik kedvenc vidékemmé vált a túrázások során.”

Előfordult, hogy a szabadban éjszakáztak, a nógrádi várromnál például szuper sátras éjszakát éltek át. Sőt, volt olyan, hogy kilátóban is meghúzódtak napszállta után. „A Baktakék feletti dombon lévő Katalin-kilátó olyan új volt – meséli a házaspár –, hogy még friss faillata volt a toronynak. Nagyon klassz volt a csillagos ég alatt aludni, és fantasztikus élmény volt a naplementét és a napfelkeltét is a kilátóból nézni… Nagyokat nevettünk, de volt sírás is: Sirokon éjfélkor eltévedtünk az erdőben, és nem találtuk az utat. Utólag persze ez már vicces emlékké vált.”

Régi túratársak köszöntötték őket az utolsó kéktúrás szakasz megtétele után. Meglepetésszerűen eléjük jöttek, és gyerekpezsgővel koccintottak Bálinttal. A pezsgőspalack a kéktúra útvonalával volt dekorálva. Most is „ereklyeként” őrzik. „Szeretünk kirándulni – vonja le a következtetést Zsolt –, de a fiunk nélkül biztosan nem jártuk volna be az OKT-t. Ezt a kéktúraélményt neki köszönhetjük.”

Bálint most 17 éves, a budapesti mozgásjavító gimnáziumba jár a Mexikói útra. Időközben teljesítette a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát, és nemcsak végiggyalogolta a Balaton-körtúrát, de körbe is kerékpározta a tavat. „Az az álmom – vallja be –, hogy érettségi után egyhuzamban végigjárjam a teljes Országos Kékkört.” Judit és Zsolt véleménye szerint – amilyen elszánt és célratörő egyéniség – ezt meg is fogja valósítani. Hajrá, Bálint!

A cikk a Turista Magazin 2020. júniusi számában jelent meg. Korábbi lapszámainkat ide kattintva tudod elérni.