Tudástár, Gyereksarok

Beavatás a természet titkaiba: fókuszban Homoki Nagy István

Míg iskolateremtő természetfilmjeivel világszinten is jelentőset alkotott, állatszereplős alkotásaival teljesen egyedit. Utóbbiak ugyan már részben megosztották a korabeli kritikusokat, de a legjobb kalandfilmjeit a mai gyerekek is imádják. Már, ha ismerik…

2021. május 21.

Míg iskolateremtő természetfilmjeivel világszinten is jelentőset alkotott, állatszereplős alkotásaival teljesen egyedit. Utóbbiak ugyan már részben megosztották a korabeli kritikusokat, de a legjobb kalandfilmjeit a mai gyerekek is imádják. Már, ha ismerik…

Fickó, az okos vadászvizsla, Pletyka, a cserfes tacskó és Nimród, a héja egy vonat nyílt hátsó terében utazik gazdájával. A vonat valahol az alföldi pusztában várja a zöld jelzést, amikor vadász gazdájuknak a kalauz kérésére be kell mennie a kabátjában hagyott jegyekért. Ekkor történik a baj, ugyanis Nimród egy felröppenő fácánkakas után veti magát, a két kutya meg az elejtett zsákmányt hozná vissza a gazdának. Csakhogy mire visszaérnek, a vonat sehol. A kaland itt kezdődik: keresztülvándorolva az Alföldön, hegyvidéki erdőségeken, sőt, még barlangokon is át, kalandról kalandra ismerjük meg hazánk egyes jeles tájait, míg a három állat hazatalál. Pletykának időközben kiskutyái lesznek egy kocaturista kutyusától (a gyerekek kedvenc jelenete az, amikor a két kutya először megszeppenve, majd pofátlanul kilopkodja a részegen hortyogó turista zsákjából az ételeket), a hangosan csaholó ebek pedig még egy kislány életét is megmentik, amikor elzavarják a cirkuszból megszökött gepárdot. Mindeközben megismerjük a rackajuhot, a rétisast, a vadmacskát, a cseppkőbarlangot, vagy éppen a tilosban járó orvvadászt.

Őszintén bevallom, hogy én Homoki Nagy István filmjein nőttem fel, leginkább éppen a fenti filmje, az 1960-ban bemutatott Cimborák 2: Hegyen-völgyön égett bele a retinámba. Vállaltan elfogult vagyok tehát Homoki Nagy István kapcsán. Elsősorban azért, mert a totálisan más vizuális világban felnövő gyerekeim is értik és szeretik ezt a filmet. Másrészt azért, mert szerintem természetfilmjei a feszes dramaturgia miatt mai szemmel is nézhetők, főleg, ha félre tudjuk tenni elvárásainkat és nem úgy próbáljuk nézni őket, mint korunk csúcstechnológiával készült természetfilmjeit. Egyszerűen méltatlan volna ez az összehasonlítás. Nem repül drón, nincs kameracsapda, s bár a dramaturgia feszes, de azért elmarad napjaink néha már akciófilmes sűrűséget mutató természetfilmes dramaturgiájától.

A madarak az okai mindennek

Homoki Nagy István ugyan jogászként kezdte pályafutását, de érdemes itt, az elején rögzíteni természetfilmes elismeréseit: tagja volt a Nemzetközi Fotóművész Szövetségnek és az Angol Királyi Társaság is meghívta tagjai sorába. Itthon Kossuth-díjjal, Érdemes Művész címmel és a Munka Érdemérem Arany fokozatával jutalmazták munkásságát. A legnagyobb dicsőség pedig, hogy

a Gyöngyvirágtól lombhullásig (1952) című filmje I. díjat nyert a rangos velencei filmfesztiválon.

Homoki Nagy István Mezőtúron született 1914-ben és a már jogász végzettségű fiatalembert a madarászáson keresztül ejtette rabul először a természetfotózás, majd 1949-től a filmezés. Már fiatalon, 1945-ben az Országos Természettudományi Múzeum Sajtó és Fotóosztályának a vezetője lett, majd 1954-től jogi pályáját is föladva, főállásban élt szenvedélyének.

Munkamódszerének egyik alapja a kicsi stáb volt, amelyben kulcsszerepet kapott felesége, Zsoldos Zsuzsa is, továbbá az, hogy ő maga írta, fényképezte és rendezte műveit. Tudományos objektivitásuk mellett filmjei egyértelműen művésziek, költőiek is, éppen e kettő jegynek az ötvözése Homoki Nagy István egyik fő érdeme. Első filmjeinek témája az általa leginkább ismert vízi élővilág és a madarak élete lett: A Kis-Balaton nádrengetegében (1949), A löszfalak madarai (1950), Egy kerecsensólyom története (1950), ahogy az 1951-ben elkészült első egész estés magyar természetfilmnek, a Vadvízországnak is.

A rendező iskolateremtő művészetét jól mutatja, hogy ez a film alapjaiban mindazt nyújtja, amitől egy modern technológiával készült természetfilm is érdekes - művészeti és nem technológiai szempontból természetesen. Nyilván, a perspektíva nem olyan grandiózus, hiszen nem drónról ereszkedik alá a kamera, kameracsapda nélkül pedig a természet kulisszáiba való betekintés élménye is egy fokkal kevésbé rejtélyes talán. De a többi működik: a természet titkaiba való beavatás élménye, a titkok tudományos megfigyelése a filmen keresztül egyértelműen ott van. Itt is majdnem ugyanolyan izgalommal nézem a természet egyik leglátványosabb konfliktusát, a nádi rigó és a kakukkfióka „együttélését”, ugyanúgy rácsodálkozom a vízi parányok életére és a tudományos ismereteim pallérozásán túl a film költőisége ugyanúgy megszólítja érzelmeimet, ugyanúgy átélem az élet körforgásának drámáját.

Mindez laikus szemmel nézve is bámulatos ennyi év távlatából. A drámai feszültség megteremtésében persze fontos szerepet kap a szimfonikus zene is (maga Sir David Attenborough is külön, a saját filmjéhez komponált zenével operál sokszor, például a Bolygónk, a Föld egyes jeleneteiben). A Vadvízország egyébként 1952-ben "A legjobb operatőri munka" díját hozta el Karlovy Varyból, nem csoda, hogy a siker hatására a rendező gyorsan bele is kezdett a második, egész estét természetfilmjébe. Ez volt a Gemenc élővilágát bemutató Gyöngyvirágtól lombhullásig (1952), amely a filmvilág egyik legjelentősebb fesztiváljának díját hozta el alkotójának. Érdemes megjegyezni azt is, hogy több tucat ország vásárolta meg ezeket a filmjeit, akkor, amikor a magyar film csak nagyon nehezen jutott külföldi piacra.

Klasszikus természetfilmjei közül érdemes még kiemelni A kékvércsék erdejében (1954) címűt, amelyben a hortobágyi Óhati-erdő kék vércséi mellett a rendező nagyon tudatosan bemutatja a természetfilmezés nehéz folyamatát is, elmeséli, milyen megoldásokkal készül egy természetfilm, s látható az is, hogy az alkotói folyamat mennyire képes zavarni az állatokat. A cikk írása közben találtam olyan megjegyzéseket is, miszerint éppen a filmkészítés, illetve az általa generált fokozott érdeklődés miatt tűntek el a ritka kék vércsék ebből az egyébként ma már elzárt, értékes erdőből. Inkább tűnik ez legendának, ugyanis a magyar természetvédelem által ma már kiemelten kezelt kék vércse az elhagyott vetési varjú fészkeket foglalja el, amelynek viszont hazai állománya a korábbi évtizedek kíméletlen vadászata és élőhelyeinek beszűkülése miatt nagyon lecsökkent, s ezt követte a magyar puszták féltett kincsének az állománycsökkenése is.

A magyar Walt Disney

Ez a cím nyilván túlzás, de talán jól szemlélteti a rendezőnek élő állatok szerepeltetésével készített kalandfilmjeinek egyediségét. Kisebb próbálkozásokat követően, három év fárasztó munkájával készült el az első egész estés „kalandfilm”, a Cimborák: Nádi szélben (1956). Hasonlóan a már említett második részhez (Cimborák: Hegyen-völgyön), itt is egy dramaturgiailag megszerkesztett történet keretében mutatja be a természetet a rendező, jelen esetben a Kis-Balatont. Egyértelmű, hogy ezeket a filmeket is mélyen áthatja a magyar táj- és természet szeretete, csak hát a hangsúly tolódott el. A tudományos alapossággal megfigyelt természeti jelenségek bemutatása helyett egy kitalált történetben ismerjük meg a természetet. Óhatatlanul máshogy, hiszen játékfilmek ezek, amelyekben sokkal erősebb az érzelmi hatás. Pletyka és Fickó már-már emberi érzéseket közvetít ezekben a filmekben. Egyre erősebben, ugyanis míg az első rész realistább a történetet illetően, a másodikban a történet eljátszásában már nagyon fontos szerepet kapott az állatidomár is.

Ezek a kaland-természetfilmek egyértelmű közönségsikerük ellenére heves vitákat is kiváltottak szakmai berkekben. Sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a műfaji újítással, azzal, hogy a rendező lazította a természetfilm műfaji követelményeit, s beidomított állatokat szerepeltetett egy előre megírt forgatókönyv alapján. Furcsa volt, hogy az egyébként ezekben a filmekben is jelen lévő tudományosságnak mellékszerep jutott. Ez persze jogos érv, ugyanakkor a rendező formabontó kezdeményezése mögött a szórakoztatva történő ismeretterjesztés bátor és elismerésre méltó szándéka sejlik fel, amely ezekben az egész estés filmekben egyértelműen működött. Más kérdés, hogy a kezdeti sikereket nem igazán tudta megismételni később a rendező ebben a kétségkívül roppant nehéz műfajban: a következő években forgatott rövidebb filmjei, mint a Pletyka délutánja (1964), A barna legényke (1964), vagy a Plútó és Puck sorozat már jóval kevésbé lettek sikeresek.

Magasan volt a saját maga által felrakott léc, mondhatnánk erre. Én mindenesetre újra, sokadszorra megnéztem hét és kilenc éves lányaimmal a Cimborák mindkét részét, valamint az egyik természetfilmjét is. Érdekes látni, hogy a kiválasztott természetfilm őket már kevésbé kötötte le, talán pont az elavult technika miatt, a két kalandfilmet azonban simán végigülték, különösen a második rész tetszett nekik. Kíváncsi lettem tehát, s megnéztük a Pletyka délutánja című filmet is. Ezt szintén kevésbé tudták megemészteni, figyelmük elkalandozott. Az viszont biztos, hogy a Cimborák visszakerül még az otthoni képernyőre: a szerintem rendkívül erős magyar mezőnyben ennyire szerethető és egyben játékosan tanító természetfilm talán azóta sem készült. Vagy csak én nem fedeztem még fel…

Cikkajánló