Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Szerző:
2022. augusztus 3.

70 km 70 óra alatt az Országos Kéktúra útvonalán

Nábrádi Judit, a Potyautassal a Kéken blogunk szerzője, ezúttal gondolt egy nagyot és két családdal, összesen öt gyerekkel teljesítette az idei évre kiírt OKT70-et.

Előkészületek

Amikor először hallottam az OKT70-ről, máris tudtam, hogy szeretném megcsinálni. Úgy képzeltem el, hogy a gyerekeket nem „hajtjuk végig” egy ekkora távon, a nagyobb részét majd lefutom, a kisebbik felét 1-2 nap alatt abszolváljuk a kis családdal, így csak nekem lett volna kitűzőm. De egyrészt egy baráti család öt kisgyerekkel már megcsinálta előttünk, másrészt mikor Gábornak említettem a tervem, egyből rávágta, hogy neki is lenne kedve hozzá, menjünk együtt.

Tovább gondolva a részleteket arra jutottunk, Hannának lenne talán a legkevesebb élménye abból, hogy 3 egész napot a hátamon tölt, amikor nem jut idő a totyogásra, hosszú piknikekre, mert hosszúak a távok, így négyesben a két fiúval, Hanna nélkül tervezgettünk tovább. Szüleimmel megbeszéltük, hogy addig a mama-papa hotel kényelmét élvezi a legkisebb, és jobb is lesz neki játszótéren, kerti medencében, mint velünk a hőségben/esőben/meglátjuk miben.

A baráti család, Ágiék is érdeklődtek a mi OKT70 terveink iránt, ami nekünk is kapóra jött, mert nagyon szeretünk együtt túrázni, legtöbbször húzzák is egymást a gyerekek – amikor épp nem lelassítják a haladást az önfeledt beszélgetések, játékok.

Mire idáig jutottunk, már ott tartottunk, hogy egyeztettünk, mi lenne a legjobb időpont, a legjobb szakasz a közös OKT70-re. Végül a Káld-Zalaszántó távra esett a választásunk. Jó előre lefoglaltam a szállást a Szajki-tavaknál, illetve Sümegen, ez volt a legizgalmasabb rész, mert szállás nélkül el sem tudtunk volna indulni.

Szerencsére ezen a 70 km-en pont jól jött ki a szállás is, és a tömegközlekedés is. Az autónkat Zalaszántón hagytuk a templom előtt, itt felszálltunk a buszra és sümegi átszállással másfél óra alatt eljutottunk Káldra, ahonnan 3 nap alatt visszatúráztunk a kocsihoz.


Első nap: Káld – Szajki erdészház (16,7 km)

A Zalaszántóról Sümegig tartó buszozás felért egy szaunázással, hőség volt, légkondi nem, és ablakot sem lehetett nyitni. Sümegen fagyiztunk és jegeskávéztunk, míg vártuk a buszt. Innen légkondis, kényelmes busszal utaztunk tovább. Káldon a kocsmában találkoztunk Ágiékkal, mert nekik nem kellett a tömegközlekedéssel bajlódniuk. Ittunk egy-egy üdítőt, bekerültek az OKT70 füzetekbe az első pecsétek, és elindultunk a hosszú útra.

Rengeteg kétség volt bennem, hogy sikerülni fog-e, és nem mertem volna rá megesküdni.

Az eleje pont olyan egyhangú volt, mint ahogy emlékeztem rá előző kéktúra teljesítésemből. Domborzat semmi, ami ugyan megkönnyítette a haladást, de hiányoztak a szép panorámák is. És iszonyú meleg volt. A szombati hidegfront nyomta maga előtt a meleget, vagy csak egyszerűen izzott a levegő a több hete tartó kánikulától, nem tudom, de nagyon vártam az első túranap utáni csobbanást a Szajki-tavaknál.

Maga a túra jól telt. Különböző egyenesek váltották egymást, hol erdős részen haladtunk, hol csak a leadatott szántóföldek, bálák között. A gyerekeknek megpróbáltuk feldobni a monotóniát egy kis változatossággal, így betettem egy nem túl hosszú, nem nehéz könyvet a táskámba, és még Hosszúpereszteg előtt elő is szedtem. Szerencsére viszonylag nagy betűkkel íródott, így könnyű volt út közben olvasni, a gyerekek pedig tátott szájjal hallgatták A szoboszlói dínó történetét.

Aztán elértük Hosszúpereszteget. A pecsét melletti bolt szerencsénkre nyitva volt, így mindenki kapott jégrékmet, hideg üdítőt. Aztán amikor a gyerekek már a templom kerítésén mászókáztak és nem bírtak magukkal, felkerekedtünk, és mentünk tovább. Tudtuk, hogy a Szajki-tavak már nincsenek messze, és hogy mindenki várja az esti csobbanást.

A könyv sajnos túl rövid volt, így nem sokkal Hosszúpereszteg után el is fogyott. Innen beszélgetéssel, futkározással telt az út hátralevő része, és egészen gyorsan elszaladt az idő, mire odaértünk a szálláshelyre. A beígért strandolás és vacsora után kidőltünk a gyerekekkel, mert tudtuk, hogy másnap életünk eddigi leghosszabb túraszakasza vár ránk.

Második nap: Szajki-erdészház – Sümeg (31,8 km)

9-re állítottuk be az ébresztőt, mert 10-ig kellett elhagyni a szállást, de szerettük volna, hogy a gyerekek a lehető legjobban kialudják magukat a leghosszabb nap előtt. Este izgultunk még az időjárás miatt is, mert szombat hajnalra/délelőttre jósolták a hidegfront átvonulását, és az eső ugyan nem zavar minket, de villámok közepette igazán nem szerettünk volna 30+ km-t túrázni.

Végül nagyon nagy szerencsénk lett: komolyabb vihar nélkül, csendes esővel vonult át ezen a vidéken a lehűlést hozó front, reggel még szakadt az eső, de 10 órához közeledve igencsak veszített intenzitásából – amit a természet miatt sajnáltunk is, de magunk miatt örültünk is neki.

A túrát még esőkabátban kezdtük. 500 m-re laktunk a pecséttől, így már reggel kicsit sikerült hozzátenni az aznapra tervezett 31,8 km-es távhoz. Bekerültek az első pecsétek, és mentünk is tovább, Sümeg irányába.

Ötvös 15,1 km-re volt, azt mondtuk a gyerekeknek, hogy az első hosszabb pihenőt ott fogjuk megejteni, amúgy is vizes volt minden. Kb. 10 km megtétele után egy erdei pihenőhely csábított minket a megállásra, így ott le is táboroztunk, és mivel épp ebédidő volt, előkerültek a kiflik, kenceficék és zöldségek, amit szendvics helyett vittünk magunkkal.

Ötvösnél semmi sem volt, csak egy pecsételőhely az erdőben. Szerencsére az időjárás egyre szebb lett: a reggeli szürkeség helyett bárányfelhős lett az ég, a hőmérséklet nem érte el a 30 fokot, ennél szebb túrázó időt nem is kívánhattunk volna! A gyerekek még a pihenő alatt lecserélték a vizes bakancsokat száraz futócipőre, ami nem is ázott be, mert annyira felszáradt délutánra a reggeli eső.

Elhaladtunk egy gyérebb forgalmú út mellett, egy hosszú-hosszú kukoricatábla mellett. Itt-ott olyan érdekességek törték meg a monotóniát, mint egy levágott és otthagyott őzike láb, vagy egy valamilyen állat otthagyott belső szervei. A gyerekek találtak elhullott hím és nőstény szarvasbogarakat is, és egy-egy elhullott pillangót is hazavittek a gyűjteménybe.

A nap csúcspontja az út mellett talált összetört „Pajzán nóták” kazetta volt, melynek szalagja az úton hevert.

Mivel fújt a szél, a gyerekek jó sokáig eljátszottak vele út közben, mintha sárkányt eregettek volna. Kisvásárhely után már esti mese idő volt. Itt már nem volt kedvünk olvasni, így előkerült egy-egy hangoskönyv a telefonunkról, amit a lemenő nap gyönyörű fényei közt bandukolva hallgatott az ovis-kisiskolás társaság. Az útvonal jelentősen módosult idén, így már hosszú-hosszú aszfaltút helyett egy erdős-mezős, szebb és biztonságosabb útvonalon halad a kéktúra. Nekünk nagyon tetszett, a gyerekeknek pedig az volt a legizgalmasabb, amikor fahidakon kellett átkelni egy-egy árok, vagy nádas felett.

Ahogy szürkület lett, egyre több vadat láttunk: nyulakat, őzeket, szarvasokat. Aztán egyszer csak a sümegi vár is felbukkant. Ekkor léptük át a 30 km-t. Gábor a gyerekeknek futóversenyt rendezett, és ennyi megtett táv után is önfeledten, versenyszellemtől hajtva futottak a szántóföldek között. Aztán elértük Sümeg határát és mentünk a vasútállomásra pecsételni. A tervek szerint ez volt az aznapi túra vége, de innen még el kellett sétálni a szállásra, ami ugyan a kék mentén volt, de szűk egy km-t még aznap le kellett küzdeni.

Tudtuk, hogy a szálláson – az ágyon kívül – vár a pizza, tortilla, így ez is vonzó volt, hogy tegyük a lábainkat, egyiket a másik után. Amikor lekapcsoltam a panzió előtt az órámat, pont 34 km-t mutatott aznapra. Hihetetlen. Az 5,5 évesem is legyalogolta, és rajta látszott meg legkevésbé négyünk közül. És a végén is tudott még szaladni. Az étvágyuk jó volt, ringatni sem kellett őket. Jót aludtunk Sümegen is!


Harmadik nap: Sümeg – Zalaszántó (21,5 km)

Reggel ismét 9-re állítottuk az ébresztőt, de előtte már Barnus lelkesen érdeklődött, hogy mikor kelünk már fel. Pedig én még szívesen aludtam volna. Utolsó napra már úgy készültünk, hogy a gyerekeknek nem viszünk hátizsákot, mivel tudtuk, hogy domborzat is lesz már az utolsó napi – annyira nem is rövid távban.

Ahogy elhagytuk Sümeget, kicsit már elkezdett hullámozni a táj, ez igazán szép volt. A Sarvaly-erdészháznál pecsételtünk, ahol nagy készülődés volt, egy fotós bújt meg szemközt a bokrokban, mert lánykérés előtt állt az erdő: egy fiatal pár érkezett, akik épp az utolsó kéktúra pecsétjüket nyomták be füzetükbe, ezzel egy új utat megkezdve: jegyesként.

Hallottuk az „igen”-t, láttuk az ujjongást, majd pár perc múlva odamentünk gratulálni nekik.

A Tátika-vár volt a következő cél a pihenésre, de előtte is kerekedett egy ad-hoc megálló. Harmadik nap már bárhol képesek voltunk pihenőt tartani, nem kellett hozzá pad, pokróc, semmi. Azért a gyerekek is elfáradtak, mi is. Lassabbak is voltunk a második napnál.

Fel a várba is hosszabb volt az út, mint emlékeztem rá, de a kilátásért megérte a kitérő is. A várfalon ülve fogyasztottuk ebédünket/uzsonnánkat, néztük, hogy honnan jöttünk, merre megyünk. Már csak 7-8 km volt hátra, mégis valahogy soknak tűnt.

Szerencsére ezután egy mese-rét következett, bálákkal, amiket muszáj volt megmászni. Kicsit bohóckodtunk velük, aztán mentünk. A gyerekeknek mackócsaládot meséltem – csak úgy fejből, hol időutazásról, hol arról, hogy télen milyen egzotikus helyre utaznak, csak hogy ne kelljen téli álmot aludni.

Aztán megláttuk a sztupát. Meg a bazársort mellette. Meg hogy van jégkrém. Nyilván muszáj volt venni, pont ugyanúgy, mint a fém békát is a bazárban.

Így békával, akarom mondani békével távoztunk utolsó megállónk végeztével a sztupától. Innen már nem volt hosszú az út, csak le kellett ereszkedni Zalaszántóra. Nagyon megdicsértük a gyerekeket, hogy milyen ügyesen teljesítették ezt a felnőttnek is hosszú távot, és megnyugodtunk mi is, hogy sikerült.

Kéktúrázás a Potyautasokkal Szendehely felé

Kéktúrázás a Potyautasokkal Szendehely felé

2022.05.31.

Egy kellemesen meleg tavaszi napot sikerült kinéznünk a Nógrád-Szendehely kéktúraszakasz teljesítésére. Szerencsére itt a tömegközlekedés is adott volt, így nem kellett a sok autóval és sok emberrel logisztikázni, ami nagyban megkönnyítette a napot.

→ Tovább
A határokat feszegettük a kéken a Potyautasokkal

A határokat feszegettük a kéken a Potyautasokkal

2022.05.16.

Eddig 18 km volt a legtöbb, amit egy nap alatt lejártunk a három Potyautassal. Most sikerült kicsit tovább feszíteni a húrt, és Téstől Bakonykútiig 23 km-t gyalogoltunk kis családommal a kéken, és nem érzem, hogy a határainkhoz értünk volna. Legalábbis az ovis-kisiskolás szekció egyáltalán nem…

→ Tovább