Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
Fotó:
2022. július 20.

Csereháti túra a Rákócziak nyomán

„Cum Deo pro Patria et Libertate”, vagyis: „Istennel a hazáért és a szabadságért!” – 1703-ban Vereckénél egy ilyen feliratú zászló alatt várták a gyülekező felkelők jövőbeli vezérüket, II. Rákóczi Ferencet, aki kényszerű száműzetése után ekkor lépett újból magyar földre. Északkelet-Magyarország és a Felvidék hagyományosan a Rákóczi család sasfészkének számított. A tiszta szívű, becsületes főnemesi család tagjainak emlékét a magyarság ma is nagy tisztelettel és szeretettel ápolja. Ez különösen igaz a zempléni, abaúji és borsodi régióra, ahol lépten-nyomon a vezérlő fejedelem és a Rákóczi család tagjainak emlékébe botlunk. Így függ össze legutóbbi csereháti túránk a Rákóczi szabadságharc jelmondatával.

Az élet, a nagy rendező úgy hozta, hogy az OKT-bejárásunkból kimaradt egy rövidke szakasz Felsővadász és Rakacaszend között, és sehogy sem találtunk megoldást, hogy bepótoljuk. Most, hogy hamarosan a végére érünk hazánk leghosszabb jelvényszerző túramozgalmának, már kezdett égetni a dolog, és megoldást kellett keresni, hogy a heyjoe.hu oldal animációjában ne legyen szürke folt és a csík végig kéken mutassa az eddig megtett métereket.

Fél tíz után pár perccel léptük át Abaúj határát és a Cserehát útjain robogtunk Felsővadász felé, ahol negyed tizenegykor kecmeregtünk le az öreg Ikarusról. Múltkor nem tett ránk jó benyomást a falu. Én személy szerint nagyot csalódtam, mert bennem egy gyermeki ösztön azt sugallta, hogy mivel ez a település is a Rákócziak egyik sasfészke volt, a Cserehát ékköve lesz, kastélylátogatással és jó élményekkel. Hát nem! Ez akkor úgy szíven ütött, hogy nem is tudtam írni róla. Mostanra ezen túlléptem, nem foglalkoztam a dicső múlttal, tudomásul vettem a szomorú, lepukkant jelent. A falu sorsa is igazi csereháti történet, a semmivé foszló szép múlt mára sanyarú vegetálásba csapott át. Azért a bemelegítő karmozdulatok, törzskörzések közt pár szóval elmeséltem állandó túratársamnak, mit kell tudni a faluról.

A ma Kassán látható „Pogány-vár” területéről előkerült őskori leletek tanúsága szerint a környék már a neolitikumban is lakott volt. Írásban először az Árpád-kor vége felé (1279) találkozhatunk vele, ekkor királyi birtok és a királyi vadászok egyik szálláshelye. Lőrinc fia, Miklós kapta adományként IV. Lászlótól érdemei elismeréseként. A család később felvette a Vadász előnevet, ám 1403-ban kihalt, ekkor kerül a terület egy dúsgazdag főnemesi család, a Perényiek kezére. Tőlük vette meg a vezérlő fejedelem felmenője és annak testvére 1517-ben a birtokot.

A Rákóczi család megkülönböztetésként felvette a Felsővadászi előnevet, erődített várkastélyt építtettek itt, és központjuknak tekintették. 1567-ben a temesvári pasa megtámadta a falut, felégettette, a kastélyt megrongáltatta. A lakók elmenekültek, és csak 1600 környékén tértek vissza, amikor Zsigmond felújíttatta a család kastélyát.

Miután Rákóczi Zsigmond lemondott az erdélyi fejedelmi címéről 1608-ban, ide tért vissza. Halála után még egy évszázadig a Rákócziak adták Erdélyben a fejedelmeket, de ezen idő alatt is Felsővadászt tekintették ősi fészküknek. 1707-ben II. Rákóczi fejedelem egy szarvasbőrből készült miseruhát ajándékozott a plébániának, a fejedelem életnagyságú portréja pedig ma a kastély dísztermében látható. A szabadságharc bukását követően a Habsburgok elkobozták a kastélyt a Rákócziaktól, és adományként Meskó Jakabnak juttatták. Ekkortól szivárog be a ruszin népesség, akik 1750-re görögkatolikus templomot építenek. A 19. sz. végén a kastélyt a Vay Család (felmenőik a Fejedelem hű hívei voltak) vásárolta meg, és egészen 1945-ig a tulajdonukban volt. A kastély a „Felszabadulást” követően általános iskolaként funkcionál, és ez mind a mai napig így van. A nagy „cucualista” eszme nem látott lehetőséget a csodás Cserehátban, és szépen parkolópályára állította a térséget. A szemlélet a rendszerváltást követően sem változott meg, sőt! De ezek már egy szociológiai írás részletei lennének, nem a mi dolgunk ítélkezni.

Mire kedvesem megunta volna a mesét, a végére is értem. Beüzemeltük aznapi gyaloglatunkra a Magyar Királyi Kincstári lábainkat és a Vadász-patak mellett északnak tettük meg az első lépéseket. Múltkori csalódásunk után felüdülés volt, hogy ezúttal a falu árnyaltabb részén koptattuk bakancsaink talpát az aszfalton. Mire azonban elegünk lett volna az országútból kigőzölgő forróságból, jelzéseink balra térítettek bennünket egy csodálatos napraforgótábla szélére. Késő délelőtt volt, így a hatalmas tányérok mind kitárulkozva várták a hangos zsongással feléjük igyekvő tízezernyi méh látogatását.

Párszáz méter múlva modern segítséget kellett igénybe venni, mert az elénk kerülő útelágazásban semmi nem jelezte a helyes útirányt. Bár úgy oscarosan tudtam, de nem sejtettem a helyes utat, így a biztonság kedvéért rápislantottam a természetjáró.hu applikációjára. Megerősítést kaptam, hogy bezony, aznapi első kapaszkodásunk vár ránk a napraforgótáblák között, fosóka bokrok mellett a Grajcár-tető-nyerge (233 m) irányába.

Visszafordulva csodás panoráma tárult elénk, mely a Cserehát minden szépségét feltárta előttünk, igaz, aznap rengeteg ehhez hasonló, vagy még szebb kilátópontot érintettünk. Hullámzott az egész környék, mintha szűkebb pátriárkánk, a Zselic valamelyik magaslatán álltunk volna. Az emelkedésnek azonban még nem volt vége, csak éppen a tájegység névadójában, egykor fő jellegzetességének számító cser-tölgyesben folytatódott. Viszont ez a kapaszkodó egyáltalán nem volt vészes, és egy idő után inkább gerincvándorlásra hasonlított. Felvezetőm hamarosan rá is jött az útszakasz kedvezőségére, és erős tempóra kapcsolt a következő pontig, ahol hosszabb időre megálltunk. Nem is bántam a fingatós tempót, hisz a Rakacaszendről kimenő egyetlen délutáni buszt el kell érjük, nem szívesen várnánk órákat az esti járatra, a stop meg igencsak bizonytalan lenne ebben a néptelen faluban. Másrészt pedig most én is éreztem a bugit, dögmeleg sem volt, élvezeti túrázás vette kezdetét, melyet csak egy-egy gyors fotó kedvéért szakítottunk meg.

A Cigány-hegy (295 m) nyergéig tartó 3 km-t fél óra alatt húztuk le, testvérek között is megvolt a hatos átlag! Na, mi ennyire ritkán szoktunk repeszteni még az Alföldön is, nemhogy „hegyi” terepen. A nyeregnél kiléptünk egy millió virággal tarkított, védett kaszálóra, ahol újabb ízelítőt kaptunk a Cserehát sava-borsából. Élvezettel nézegettük a környék vonulatait, meghatároztunk a millió ismeretlen virágból párat, és újból beléptünk a cseresbe, melyet itt-ott fenyőligetek taglaltak, majd később akácok is feltűntek. A tempó mit sem enyhült, sőt köszönhetően a lejtőnek, ami alánk kanyarodott, még fokozódott is. Erdőhatár után bokros, kökényes részen léptünk a tisztásra egy vízműnél, mely alatt Irota tűnt fel.

Rögtön feltűnt az éles kontraszt az eddig megismert csereháti falvakkal szemben. Egy ékszerdobozba léptünk!

Mindenhol pedantéria, gondozottság, felújított ingatlanok, sehol semmi hangoskodás, kurjongatás, bömbölő muzsika. Oázis az igénytelenségben! Nem véletlen, hogy az üdülőfalucska jelmondata: „Ahol a csend még hallható”. Kipróbáltuk, a dombok közé zárt faluban tényleg így van. Le is kellett ülnünk a piciny park padjánál, ahol még egy ikebana is díszlett az asztalon, tovább emelve a hangulatunkat. Az értékelő potméterem rögtön ki is ugrott maximumra, egy kis reménysugár az alagútban. Így is lehet! Említhetem még Szanticskát is, ahol kb. ugyanez a helyzet. Aztán talán Nyéstán is elkezdődött valami, de az még nagyon gyerekcipőben jár, sok-sok buktató vár az ottaniakra.

Miközben beállítottuk energia- és koffeinszintünket, megismerkedtünk a jelenleg üdülőfaluként funkcionáló, az Irotai-völgyben megbúvó zsáktelepüléssel, ahol jelenleg alig 100 fő lakik állandó jelleggel. A településen semmilyen kereskedelmi egység, bolt, kocsma nem működik, de a nagyon kedves szállásadók gondoskodnak róla, hogy az ide jövő vendég semmiben ne szenvedjen hiányt.

A településről okiratokban először a 14. század első negyedében olvashatunk. Hasszán pasa dúlását Irota sem vészeli át, sokáig csak pusztaként említik. A török vész elmúltával a Rákócziak feltétlen hívei, a Vay grófok szereznek itt birtokokat, de a Rákócziaknak is akad itt birtokrészük. A tulajdonosok a pusztára a 18. sz-ban ruszinokat telepítenek, akik mai napig őrzik görögkatolikus mivoltukat. A második világégés után sanyarú sors vár a nehezen megközelíthető falucskára, majdnem kihal, de a 2000-es évek elejétől gondos gazdák kezére kerül a falucska, akik nehéz munkával kialakítják ezt a csodát az igénytelenség tengerében.

Gondolataink végére a kávé is elfogyott, a harang is delet jelzett és még volt vissza a célig bő 10 km. A busz háromkor indul, meg kell ennek lennie! Halkan megjegyezzük: ide még vissza kell egyszer jönni!

A falu határában meglepetésünkre újabb napraforgómezőbe értünk, majd ezúttal száraz lábbal keltünk át a kiszáradt Vadász-patak kibetonozott gázlóján. Földutak kereszteződésében újra rá kellett pislantani GPS-készülékünkre, hisz a balos kanyart semmi nem jelezte. Hiába, no, a Cserehátban járunk, ahol még a jelzések is ritkásak tudnak lenni. Semmi baj, hisz nem sztrádán közlekedünk, sőt szerintem több ilyen szitu is beleférne, legalább kevésbé punnyadnánk el, megszokva a jót.

Miután helyes útra tértünk, összefutottunk az emelkedőn egy szembejövő kékezővel, aki Bódvaszilasról tartott Hernádcécére. Jót beszélgettünk, megsüvegeltük a teljesítményét. A Kadubig jó iramú trappolás, ám onnét megjött az aznapi mumusszakasz. Rövid, de fickós, becsapós emelkedő kezdődött, ráadásul még a nap is ezerrel tűzte a tarkónkat. Mit volt mit tenni, légiós sapik elő, de az alatt meg gőzölgött a fejünk. Semmi nem volt jó, még szerencse, hogy vissza-vissza fordulva a Cserehát látképe oldotta a hangulatot. Elgondolkodtató volt nézni a néhol sok-sok centis repedéseket a földön, ami, mint tudjuk, a rendkívül csapadékszegény időjárásnak köszönhető és az aszály egyik legfőbb jele. Kedvesem kacsintósan meg is jegyezte: „Félek, csak nehogy beszakadjon alattunk”.

Persze, megint szerénységem volt a gyengébb láncszem, a Kecske-pad gerincéig (276 m) még úgy-ahogy tartottam magam. Kedvesem meg is unta és előretrappolt, én pedig saját tempóra váltottam. Hamarosan cseresbe léptünk, legalább a nap már nem tűzött, de az emelkedő azért még kitartott. Van egy egyezség köztünk, hogy Első Feleségem mindig annyira megy el előlem, hogy lássam. Nos, ma vagy ő volt túl fürge, vagy én vánszorogtam az átlagtól is lassabban, vagy csak kanyargósabb volt az ösvény, nem tudni a pontos okot, de szem elől tévesztettük egymást. Kurjongattam bőszen, de semmi válasz! Mondom magamnak, felhívom, de nincs térerő. Na, puff neki, menjünk tovább.

Elértem egy kereszteződést, ahol a csereháti piros rosszul jelzett szakasza jobbra indul, a kék pedig egyenesen tovább. Igaz, hogy van itt egy útjelző tábla, de az meg nehezen látható meg. Aztán meg volt még egy ösvény. No, most merre mehetett? Hívom, térerő nuku most is. Erőltetem az agyam, biztos, hogy észr vette ő is a táblát és jó útra tért, csak meg akar viccelni. Bár ilyennel nem viccelődünk. Mit tegyek, jobbra nem megyek, mert az a Kecske-pad (339 m) csúcsára tart, megyek a kéken, a társam is arra kellett, hogy menjen. Kapaszkodtam tovább, kurjongattam, térerőt kerestem. Mindegy, lemegyek a faluba, és ha nem lesz ott kedvesem, legfeljebb hívom a vadászokat, a 112-t, hogy a Kecske-padon még megvolt. Sokadik próbára aztán lett térerő, hívom a számát, és láss csodát, csörög a hátizsákom! Na, egyre jobb.

Szaporázom a lépteim, ahogy bírom, de az emelkedő még szigorúan kitart.

A Kocsma-lápa környékén aztán megállok egy technikai szünetre, épp indulnék, amikor mögülem befut Kedvesem. Elment a piroson, nem vette észre, csak mikor felért a Kecske-padra, hogy rossz az út.

Ő is úgy gondolkodott, hogy irány a falu, biztos ott leszek, de sikeresen utolért. Nagy öröm, boldogság, ölelgetés, kis szidás mindkettőnktől a másiknak, és uzsgyi tovább. Jó kis adrenalinnövelő kaland volt mindkettőnknek!

Hosszú, hullámzó gerincvándorlás vette kezdetét a frissen gyalult dózerúton, melyen a nem régi gyalulásnak köszönhetően több érdekes kőzetet is gyűjthettünk. Isten-töltésén keresztül értük el a letörést, ahol kiléptünk az erdőből. Na, itt meg kellett álljunk, földbe gyökerezett a láb. Alattunk a Rakaca-patak völgye, mögötte a Szalonnai-hegység, majd az Aggteleki-karszt és az Alacsony-Tátra. Meg nem mernék esküdni rá, de a látóhatárt mintha a Magas-Tátra zárta volna le. Éretlen kökénybokrok közt ereszkedtünk, hamarosan feltűnt Rakacaszend református templomának tornya és a modern görögkeleti templom a zárdával. Jött a hatalmas csatakiáltás is, melyet így a végére egészen tökélyre fejlesztettem és talán a célban le is videózzuk.

Rakacaszendre a Kopasz utcán rongyoltunk be, hatalmas elhanyagolt bokros részen, és máris elértük az Árpád-kori alapokra épült, országosan védett református templomot, melyet kényszerűségből csak kívülről néztünk meg. Már a bejutás is kalandos volt, csak a lejárt kerítésen át tudtunk bemenni az elhanyagoltság látszatát keltő műemlékhez. Pláne, ha ránézünk a másik dombon álló görögkeleti templomra és parókiára, melyet 2015-ben újítottak fel.

Rakacaszend már a 13. sz-ban falu volt, de Árpád-kori temploma már a 12. sz-ban állt. A középkorban tulajdonosai sokszor változtak, küzdöttek a faluért, általában a közeli Szádvár ura gyakorolta a hűbéri jogokat. A török hódoltság idején az oszmánok elpusztították. Az új telepesek jobbára görögkeleti vallású Kárpátaljai jobbágyok lettek. A falunak továbbra is számos tulajdonosa volt (Lorántffyak, Rákócziak). Jelenleg több mint 350-en lakják, jelentős a cigány kisebbség. Legfőbb látványossága a református templom, mely eredetileg téglából épült, román stílusú, déli falához a későbbiekben egy nagyobb, kőből készült templomot építettek. 1820-ban építették át mai formájára.

Már jártunk Rakacaszenden, de a csalódásunk most sem oldódott, ugyanazt az igénytelenséget tapasztaltuk, mint pár éve, és még talán romlott is a helyzet. Micsoda kontraszt a pár kilométerre, a szomszéd völgyben lévő Irotához képest. Átkeltünk a Rakaca-patak hídján, és máris a buszváróban toporogtunk, volt még bő 40 percünk a járat érkezéséig. Jó időt futottunk, 4 óra 5 perc alatt húztuk le a távot, mely minden álmoskönyv szerint jót jelent! Meg is izzadtunk ebben a jó melegben, pólóinkból facsarni lehetett a vizet, ezért szárazra váltottunk, benyomtuk a kényszerűségből elfelejtett csúcscsokit, és vártuk a klimatizált járat megérkezését.

Előbb Szalonnára utaztunk, ahol az átszállásra bő fél óránk volt, így a közeli Coopban vett jéghideg, ízesített 0%-os Borsodival oltottuk a szomjunkat. Bő egy és negyedóra alatt értünk a Búza térre, ahonnét tíz perc múlva indult a járatunk Szikszóra. Hazafele Kazincbarcika fele kerültünk, hogy megjutalmazzuk magunkat a város egyik jó nevű sörözőjében, mely kedvenc helyünkké vált a túrázásaink során. Majd éjfél lett, mire beálltam az udvarunkba, de azért még egy flaska BB pezsgőt eldurrantottunk jutalom gyanánt. Ezzel a túránkkal az OKT teljesítésünk 95%-os, a finisbe érkeztünk. Folytatás valamikor, reményeink szerint szeptemberben a Zemplénben.

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

2022.08.12.

Erdő mélyén, szántók szélén, szétszórt kis tanyák közt bújik meg szerényen, pedig akár a Hősök terén is megállná a helyét. Aszfaltos út nem vezet hozzá, saras, poros földutak futnak az egykori kunhalom felé, melyen immár százhúsz esztendeje áll büszkén, ám mégis kissé elfeledetten a megkapóan szép Hétvezér-emlékmű.

→ Tovább
Nyáresti túra későn kelőknek Dobogókőtől Pajkaszegig

Nyáresti túra későn kelőknek Dobogókőtől Pajkaszegig

2022.08.12.

A heti mókuskerékből kiszabadulva három kívánságunk volt csupán a másnapra tervezett kirándulással kapcsolatban. A forróságból menjünk hűvös, erdei környezetbe, legyenek szép, érdekes látnivalók, és végül, de nem utolsósorban, ne kelljen korán kelni. A Dobogókőtől Pilisszentlélekig gyönyörű erdőkben vezető, alig háromórás túra minden szempontból tökéletes választásnak bizonyult.

→ Tovább