Észak-alföldi túra, amely „nyomokban tavakat is tartalmaz”
Úgy döntöttünk, ezúttal a Halápi csárdától a Vekeri-tóig megyünk az Alföldi Kéktúrán. Ugyanis ha ránézünk bármilyen térképre, bizony mindenhol kéklik a környék, ami csodás vízi világot ígér. Igen ám, de az elmúlt esztendők aszályai kivétel nélkül kiszárították a Debrecen környéki tavakat, víztározókat, idén utolsó mohikánként a Vekeri-tóból is eltűnt a víz. A környéken manapság az a szállóige járja, hogy: „nyomokban tavat tartalmaz”.
A már szokásosnak mondható járatra huppantunk fel a Fatelep buszmegállóban, reggel 7 előtt fertályórával. A szikrázó napsütéses reggelen a még csendes nagyvárosból zökkenőmentesen érkeztünk meg a már ismerős leszállóhelyre. Ezúttal azonban nem kellett átkelni a roppant forgalmas főúton, hanem az út szélén slattyogtunk el az AK kék sávjáig, melyen ma délnyugatnak vettük az irányt. Ahogy elhagytuk az aszfaltcsíkot, és a homokos földútra léptünk, csak úgy megszokásból végeztünk pár nyújtást és törzskörzést. Ezúttal a kietlen tájon nem akadt néző és szurkolóhad, csak pár gépesített járműből dudáltak ránk, és vigyorogtak bőszen, látva két csodabogarat, akik hátizsákban tornamutatványokat végeznek a pusztában.
Az első egy kilométer a vasúti sínekig elég eseménytelenül telt, előbb pár méter aszfalton tettük meg a bemelegítő lépéseket, majd egy lerobbant tanyánál dobtunk egy balra átot, és mi más következett volna, mint bokáig érő homokos földút. Azonban elöljáróban elmondhatom, hogy ezúttal sokkal kevesebbet kellett rúgnunk a homokot, mint előző utunk során!
Ennek az idillnek a Magyar Északkeleti Vasút Részvénytársaság által 1871-ben épített vasútvonal vetett véget, mely Debrecent kötötte össze Szatmárnémetivel, de a vonalat 1872-ben Máramarosszigetig hosszabbították meg, így könnyítve meg a Máramarosban lévő bányák termékeinek szállítását. Napjainkban a belföldi szerelvények Nyírábrányig járnak, de a vonalon nemzetközi járatok is közlekednek, és ma jellemző a teherfuvarozás is.
A vasútvonal után váltakozva haladtunk hol akácosban, hol vegyes erdőben, hol pedig fenyvesben. Az erdők változatosságát csak egy hatalmas tarvágás szakította meg, amerre a szem ellátott mindenfelé glédába rakott méterfák várták, hogy a hatalmas gépszörnyek elszállítsák őket ebben a tűzifaőrült világban. El is kalandoztak gondolataink, nem is vettük észre milyen gyorsan fogytak a méterek. A beszélgetésből egyszer csak az alagútként összeboruló akácok szakítottak ki bennünket. Ahogy „áttörtünk” a diadalív alatt, megállásra is késztetett minket a Gúti-ér kiszáradt medre fölött léhaságra kárhoztatott zsilip, mely ennek ellenére is szépen karban van tartva, hisz hatalmas tervek születtek, hogy a Keleti- főcsatorna vízbázisára támaszkodva feltámasszák ezt az egykori csodálatos vízi világot.
Amíg pihentünk és frissítettünk egyet, felelevenítettük ennek a ma szomorú képet mutató környéknek a rövid történetét. A Debrecentől keletre eső erdőspusztai belvíztározókat még az 1970-es években építették meg, mivel akkoriban hatalmas gondokat okozott errefele a rengeteg belvíz. A Vekeri-, a Mézes-hegyi-, a Csonkás-, a Kerek-, a Sás-, a Fancsika-I., II. és III., a Bodzás- és a Halápi-tározók környékén hatalmas üdülő- és horgászparadicsomok épültek ki, a helyiek csak Macsi Balcsinak hívták a tavakat.
Szomorú, melankolikus kilométerek várnak ránk!
Először a Bodzás-tó töltésén haladtunk, és néztük az egykori víztükör helyén lévő rétet, melyet hatalmas fák, bokrok nőttek be, még nádast is csak elvétve bökött ki élesnek nem mondható szemünk. Bár a töltés talaja nem homok volt, de a tempót ennek ellenére nem tudta fokozni kedvesem, hisz búskomorságunkat a rengeteg ismert és ismeretlen növény jelentősen feloldotta, szinte méterenként megállásra késztetett a látvány. Csak felsorolásképpen – a teljesség igénye nélkül – a látott fajok, melyek többségét csak határozó applikáció segítségével sikerült beazonosítani: selyemkóró, csattanó maszlag, kökény, amerikai alkörmös, közönséges fagyal, galagonya, csipkebogyó.
A tó délnyugati sarkánál aztán dolgunk akadt, ugyanis megérkeztünk a Fancsika nevet viselő ellenőrző ponthoz, ahol bőszen ütöttük be itinerjeinkbe a stempliket.
Előbb a Bodzás-ér, majd a Bodzás–Fancsika-összekötőcsatorna száraz medre fölött, tétlenségre ítélt védműveken fotózkodtunk. Innét a csatorna töltésén vezet tovább az AK útvonala, viszont itt az előbbitől lényegesen ingerszegényebb környezetben, így csak egy dologra kellett figyeljünk: a tempóra!
Elhaladtunk Fancsika II., majd Fancsika III. mellett, de ezekben is víz helyett gazt, bokrot, fákat és szerencsésebb esetben nádast láttunk. Itt mellénk szegődött a Bodzás nevezetű vízfolyás is, melyben néhány helyen már láttunk lappangó vizet, ezek környékén szemmel láthatóan is több életjelet fedeztünk fel. Egy éles balos és hídátkelés után valósággal úgy „söprettünk be” a Bánkhoz tartozó tanyavilág zegzugos parcellái közé. Jöttünket már messziről jelezték az acsarkodó, láncon tartott vagy kerítés mögötti vahúrok, de akadtak olyanok is, amelyek szabadon randalíroztak a düledező házak előtt.
Azonban no para, hisz kedvesem beszél a kutyák nyelvén, így ezúttal is megúsztuk incidens nélkül a házőrzőkkel való találkozást. A híd után kicsike úttévesztést vétett szerénységem, de ezt gyorsan korrigáltam is, mert belső műszereim jelezték, hogy nem jó az irány! Hosszú, másfél kilométeres homokrugdosás következett, ráadásul a gyakran elsöprő automobilok jól fel is kavarták a puha homokot, így az apró szemcsékből nemcsak bakancsainkba, hanem a tüdőnkbe is jutottak bőven. Felüdülés volt elérni a református iskolát a műútnál, ahol újabb ellenőrző pont várt ránk. Pecsét, frissítés, majd ismét nekivágtunk az útnak.
Pár métert megtettünk a Debrecenbe tartó aszfaltcsíkon, majd balra fordultunk volna, ha nem toppan elénk egy kedves túrázó ismerősünk, Mária! Örömködés, jó fél óra csevej, közös fotózás, melybe az arra járó egyik lovas tanya gazdáját is bevontuk. Mária is bőszen járja a „Nagy Kék utat”, már ő is túl van az OKT-n, a RPDDK-n, és már alig hiányzik neki az AK-ból, és bezárja a kört. Ráadásul már járt a Dél-balatoni Várak mozgalmon is, melynek mi vagyunk a potentátjai Csernus Gáborral karöltve. További szép és tartalmas túrákat kívánunk innét is Máriának!
Búcsúzkodást követően újabb tanyák következtek, de ezúttal más világba csöppentünk. Pazar, modern lovardák mellett vezetett az út, mindenről sütött, hogy ezek gazdáinak a pénzre van a legkevesebb gondjuk.
Itt kötöttebb volt már a talaj, könnyebb volt a haladás, de több nagy tócsa is utunkat állta. Így vagy ezeket kerülgettük, vagy beugrottunk a susnyásba a gyakran feltűnő autók, traktorok elől. Valóságos erdei sztrádán gyalogoltunk!
A Csonkás-tónál leültünk egy elhanyagolt pihenőhelynél, mely az egykor szebb napokat látott tanösvény egyik állomása lehetett. Frissíteni szerettünk volna, és betolni egy „homokcsokit”, de valami átkozottul erőszakos legyek hamar véget vetettek a légyottnak, és a távozás mezejére üldöztek bennünket. Az egykori tanösvény útvonalán vonultunk tovább elhanyagolt, düledező pihenőhelyek mellett, és értük el a kiszáradt Mézes-hegyi tavat, melynek egykori medrét már nagyon visszavette a természet. Mindenhol hatalmas fák, áthatolhatatlan dzsindzsa, bokrok mindenhol, vajh, hogy lesz ezekből a tavakból újra víztározó?
Hamarosan egy nemrégen épülhetett, de annál jobban elhanyagolt pihenőhelyhez érkeztünk, ahol egy ellenőrző pont is létezik. Azonban az MTSZ potentátjai jól megviccelik az AK-t járókat, mert a stemplit nem ide a pihenőhelyhez tették, nem is a kékre, hanem az igen rosszul jelzett piroson, talán ötven méterre, egy gaztenger közepén lévő információs táblára. Érthetetlen! Kolbászoltunk, de elsőre nem találtuk, és közben ideért egy hajdúdorogi fiatal pár, kiknek a mai túrájuk volt az első az AK-n. Közös erővel aztán hamar megleltük a dobozkát, és elvégezhettük az adminisztrációt.
Beszélgettünk a fiatalokkal, adtunk pár hasznos tanácsot nekik, közös fotózás, és máris továbbálltunk. Előbb a Szárcsás-, majd a Kati-ér töltésén róttuk a hátra lévő métereket, gyorsan eltelt a maradék alig másfél kilométer, és máris egy hatalmas fa alatt lévő útjelző táblánál toporogtunk, melyre ez volt írva: Kati híd; buszmegálló. Célba értünk! Eddig, ne tovább! Az órámra néztem, még egy óra és negyven perc múlva jön a következő járat! Nem idézném fel a mondatainkat. Nyűglődtünk, mit csináljunk, várjunk a padtalan buszmegállóban, vagy esetleg továbbmenjünk? De a legközelebbi értelmes kiszállópont: Létavértes, ami 20 plusz km, ezt most nem akartuk bevállalni, mer akkor a tervezett holnapi túránknak annyi. Kisétálhattunk volna a Vekeri-tóhoz, de minek? Ma már láttunk elég száraz tavat. Megszületett a verdikt, várunk!
Megpróbáltam stoppolni, de a mai bizonytalan helyzetben erre esélyünk sem volt. Gyorsan feladtuk, és letelepedtünk a buszmegállóban a padkára. Még szerencse, hogy kellemes volt az idő, nem áztunk, nem fáztunk. Sőt, még élveztük is a stájszt. Már rég beszélgettünk ilyen jót, mint most. Ugye? Minden rosszban van valami jó! Ráadásul a járat még jó tíz percet késett is, de utána már hamar beértünk a nagyvárosba.
Debrecenben ragyogóan van felépítve a villamos pálya vonalvezetése, hisz mindkettő járat körpályám mozogva tér vissza a „Nagyállomásra”. Menet közben a villamosok érintik Debrecen szinte minden nevezetességét, így városnézésnek is kitűnőek!
A második körnél aztán leszálltunk a Kossuth téren, és gyalog látogattuk meg a cívisváros kötelező látnivalóit. Jó nagyot sétáltunk, de ez nem ennek az írásnak a témája, jól el is fáradtunk. Útközben betértünk egy távol-keleti étterembe, ahol hamisítatlan ázsiai finomságokkal kényeztettük magunkat, melyeket japán sörrel öblögettünk le. Aztán visszatérve a szállásra egy-egy pohár villányival koronáztuk meg a napot, és korán nyugovóra tértünk, hisz másnap is kemény nap ígérkezett.
Ahol véget ért a „Másfélmillió”: a cáki pincesor
2024.04.16.„Arany ágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján...” – szállt a dal 1979. október 15-én, megannyi felnőtt és iskolás gyermek ajkáról a cáki szelídgesztenyésben. A fehérre meszelt boronafalú, zsúptetővel fedett kis meseházak közt a vidáman pattogó tábortűz fényénél, a frissen sült gesztenye illatával átszőtt éjszakában két és fél hónap után megkapó hangulatban zárult le egy legendás vándorlás.
→ Tovább
Panorámás sziklagerinc a Mátraalján
2024.04.13.Mátrafüred látogatottságával csak a hegység kevés kirándulóhelye tudja felvenni a versenyt. Ha éppen nem a tömegre vágyunk, de élvezni akarjuk a Mátra vadregényes tájait, akkor térjünk le a 24-es útról, és vegyük célba Pálosvörösmartot.
→ Tovább
Pusztulásában is csodaszép a vadregényes Bél-kő
2024.04.10.Ennek a tragikus sorsú hegynek közel egy évszázadon át fúrták-faragták minden porcikáját, sziklagerincének eredeti szépsége a múlt ködébe vész, de még ilyen állapotában is az ország egyik legszebb, legkülönlegesebb hegyorma.
→ Tovább
