Fel a Somlyóra!
Lassan kifut alólunk a Közép-dunántúli Piros jelzése Piszkénél a Duna kék szalagjánál. Terveink szerint még egy alkalommal koptatjuk a Gerecse emelkedőinek vadonjában. Hogy célunkhoz közelebb jussunk, ezúttal Csabdiból indultunk, hogy kicsit több mint 20 km gyaloglat után célba csapjunk Héreg-felsőn.
Hét előtt már ott toporogtunk Bicskén a vasútállomás előtti autóbusz-állomáson. A korai járaton alig lézengett utas, azok is Bicske soron következő megállóiban leszállingóztak, így igazán családias légkörben tettük meg a pár kilométeres utat Csabdi központjáig, ahol a Béke utcai megállónál szálltunk le. Majd belecsaptunk a lecsóba, és kedvesem begyújtotta a rakétákat a hosszú és fogós emelkedőjű Béke utcán. Szerénységem pedig saját iramra váltott, és jó pár perc hátrányt összeszedtem a lekanyarodásig, ami egy hacienda előtt tör le a Csabdi-bányatelepre tartó útról.
Az idáig vezető aszfaltcsíkon bő 1300 méteren 70 m körüli szintemelkedésen kapaszkodtunk fel. Rendesen gőzölt már tar fejem, és a levegőt is elég furcsán vettem már a végén. Gondoltam fújok egyet a letörésnél, de kedvesem somolyogva rám pillantott, és ellenvetést nem tűrve benyögte: „Én már pihentem, és különben is lejtő következik!" Persze könnyebb volt a lenek, mint a fönek, a pulzusom is beállt közel normálra, így haladós tempót sikerült tartani. Elhaladtunk a Mayer tanya mellett, majd hamarosan a Vasztélyra tartó aszfaltcsíkon kerestük a piros sáv jelzéseket.
Hamarosan megérkeztünk a Szent László-patak romantikus hídjához, ahol előkerült a lapos, és megtartottuk szokásos túraindító szeánszunkat. A kupicákba ezúttal eredeti szatmári szilvórium került, melynek ízvilága tényleg felidézte az érzést, mikor érett szilvába harapunk.
Mai túránk nagyon szerencsés időpontra esett, hisz ebben az időszakban virágoznak a vadvirágok, és mindenféle díszfák, bokrok, gyümölcsfák. Élvezettel szagolgattuk, fotóztuk a színpompás réti és erdei virágokat, melyek felismeréséhez több esetben is okosezközeink applikációira volt szükségünk. A teljesség igénye nélkül gyönyörködhettünk kínai díszkörtefa, vadalmafa, vadcseresznye, barackfa, almafa és hosszan sorolhatnám még a fák fajtáit ezer színben virító virágzatában.
És a rengeteg mezei, erdei virág, melyek próbálják kihasználni, hogy rengeteg éltető napsugárhoz jutnak, és meg tudják mutatni pompájukat, valódi énjüket a lassan beinduló dús vegetáció előtt, mely során a fák lombkoronái összezárnak, és elfogják előlük az éltető napfényt. Versenyt futnak az idővel, de a természet ezt is utánozhatatlan módon irányítja. Miket láttunk? Csak felsorolásnak a teljesség igénye nélkül: árvacsalán, tavaszi hérics, illatos hunyor, farkas kutyatej, salátaboglárka, pongyola pitypang, őzsaláta, tavaszi kankalin, kányazsombor, zöld hunyor, tavaszi aggófű, gólyahír – ezek, amelyek hirtelen eszembe jutnak, de a felsorolás nagyon sokáig folytatódhatna. Aztán a gombák, amiből ma háromra sikerült rálelnünk: kucsmagomba, Szent György-gomba és tüskegomba.
A völgyben eseménytelen út várt ránk, csak a fotózás és növénycsodálás késztette megállásra időnként csapatunkat. Elhaladtunk a Bitang 205 m csúcsa alatt, majd egy szépen rendben tartott tanyánál csodálhattunk egy pejt és egy pónit. Az épület mellett aztán földbe gyökerezett a lábam, hisz egy legalább 70 éves villanypózna és azon egy ugyanolyan korú lámpa díszelgett. Visszaröppentünk az '50-es évekbe, amikor még ilyen lámpák szolgáltatták a közvilágítást. A „tányérokban” egy 100-as villanykörte pislákolt, ami mindenre jó volt csak arra nem, hogy lásson az ember fia a sötét utcán. A villanykaró valóságos időutazást szimbolizált, hisz a régi lámpa mellett már egy újabb kort idéző világítótest is díszelgett, de láthatóan ezek csak dokumentum jelleggel lettek meghagyva, hisz egyik sem volt már bekötve, a tanya világítását már modern ledes, napelemes világítótestek szolgáltatják.
A tanya után nádas és patakparton slattyogtunk tova, majd egy kitisztításra váró egykor szebb napokat láthatott felduzzasztott tavacska szélén kanyarodtunk balra, hogy a Tükröspusztára vezető utunk finisébe érhessünk. Tükröspuszta Bicske területébe teljesen enklávéjelleggel beékelődő rész, de exklávéjelleggel Csabdihoz tartozik. Ez a jelentős mezőgazdasági terület, ahol jelentős lovászatok is találhatóak egykoron a gróf Pálffy-Daun család birtokrendszerének ékköve volt, majd téeszcsé üzemelt itt, napjainkban magánbirtok.
Az egyik csilivili karámnál aztán a jelzések északnyugatnak térítettek bennünket, megérkeztünk a Somlyó lábához! Továbbra is szekérúton bandukoltunk, de már az első lépésektől érezni lehetett, hogy emelkedik az út alattunk. Előbb olyan sunyisan, épphogy csak észrevehetően, de semmi kétségünk nem volt afelől, hogy lesz ez még cudarabb is hamarosan. A jól kijárt mezőgazdasági út a Majori tábla, aztán a Becsei-kúti tábla, majd később a Kerekkúti-Alsó tábla léniáján vezetett, remek fotós témákat adva az előttünk tornyosuló Somlyókról.
A hivatalos piros sáv talán 10 méterrel nyugatabbra vezet egy elerdősült szekérúton, ami már most áthatolhatatlan dzsindzsában leledzik, így annak a szélén vezető sokkal jobb útvonalon vonultunk, mely több látvánnyal szolgált.
Aztán mikor ez a szekérút keletnek kezdett kifordulni alólunk, egy meredek vadcsapáson felkapaszkodtunk a fölöttünk futó hivatalos ösvényre, melyen pár száz lépés megtétele után elnyelt bennünk a Százholdas hatalmas erdőtömbje, amelyben egymást váltották hatalmas makkfamatuzsálemek. Elhaladtunk egy számunkra ismeretlen, rendben tartott erdészház mellett, és az út is szép lassan elkezdett emelkedni alattunk, sőt bő 1 km megtétele után eljött a tüdőköptető, pulzusfelugrató szakasza is. Még szerencse, hogy a sok látványos virág időről időre megállásra késztette felvezetőm, így nem kellett cselekhez folyamodnom, hogy egy kis levegőhöz jussak. Az erdő szélén 200 m tszf-ről indultunk, és alig 2 km kapaszkodást követően jutottunk fel a Somlyó 435 méter magas csúcsára, de addig még volt történés bőven.
Először a Somlyóvár nyergében elértük az OKT kék sávját, és egy darabig csatlakoztunk ehhez a turista-főútvonalhoz, hogy pár száz lépés legyűrése után megérkezzünk a nyereg tisztásán lévő egykor sokkal szebb napokat látott fából készült turistaházhoz, melynek eredetijét 1930 környékén építették.
Mire felértünk, kellemesen elfáradtunk, és hosszabb pihenőt tartottunk. Következett a jól megérdemelt tízórai és ásványvíz, melyekkel beállítottuk energia- és folyadékszintünket.
A pauzát követően kisétáltunk a tisztás peremére, ahol rögtön tátva maradt a szánk, és úgy is maradt jó darabig. Alattunk terült el a Tarjáni-medence és mögötte a hatalmas Bánya-hegy és a Nagy-Gerecse összefüggő óriás tömbje, jobbra pedig a Maróti-hegy, de a távolban feltűntek a Budai-hegység és a Pilis ormai is. Visszatérve a fenyves szélére, további emelkedésbe kezdtünk, és próbáltuk fellelni az egykori Somlyóvár csekély sáncait, de ez most is kevés sikerrel járt, és csak gondolomra fogtuk rá pár sziklakitüremkedésre, hogy ezek a hőn áhított vár nyomai.
Bár utánaolvasva valószínűleg Somlyó-hegyen egy őskori vár csekély nyomai fedezhetőek fel. A köztudatban élő vár a Kis-Somlyón állt, mely innen pár száz méter kitérővel érhető el. Ez utóbbit ismerjük Tarján váraként és a 15. századig volt jelentősége, de túl sokat erről sem tudunk, okleveles említése ez idáig nem került elő, és csupán Nováki Gyula végzett pár feltáró ásást 1994-ben.
A Somlyó dolomittömbjének fennsíkszerű kies csúcsára egy a sziklagyepeseket idéző kellemesen járható emelkedőn érünk el, útközben megcsodálva a hatalmas tölgyeket, aztán ritkás virágzó bokrok közt emelkedünk néhol valóságos héricsmezőkön, melyek ezekben a napokban pompáznak legszebb pompájukban.
Már ezért megérte volna a pár száz méteres kitérő, felérve a sziklás csúcsra az elénk táruló körpanoráma feltette a koronát a mai túránkra. Még szerencsénk is volt, mert bár párás volt a levegő, de csak annyira, hogy a messzelátást nem igazán befolyásolta, de a fotók minőségét már igen. Sebaj, a vizuális élmény beégett emlékezetünkbe, és jó darabig ott is fog maradni.
Leláttunk Tatabányára, Tarjánra és Héregre is.
Öröm, boldogság járta át testünk lelkünk, nagyon jól esett a csúcscsoki és csúcsgumicukor. Persze egyszer minden jónak vége szakad, és még távolság is várt ránk bőven, így a már szokásos pantomimes fotó után szedtük cókmókunkat, és továbbálltunk. Amint visszaértünk a turista-főútvonalhoz, eljöttek kedvesem percei! A széles jó minőségű kellemesen lejtő szekérúton a létező legnagyobb fokozatba kapcsolt, ráadásul még az utánégetőket is bekapcsolta. Valahogy ma én is éreztem a bugit, tartottam a lépést, nem kértem, hogy lassítson, de tudtam, hogy megiszom még a levét ennek a száguldásnak. Néhol még bele is kocogtunk, pedig ez egyáltalán nem jellemző ránk.
Pillanatokon belül leértünk a Szénégetőnél lévő elágazásban, ahol fájó szívvel intettünk búcsút a kék sávnak, és folytattuk a szint elvesztését. A Somlyó csúcsától az Aranyosi-völgyig tartó 2 km-es szakaszon több mint 150 métert ereszkedtünk valami eszement tempóban. A völgyben bő 500 m-en szintútra váltottunk, majd lassú kapaszkodás vette kezdetét a Kis-hegy (315 m) oldalában. A Kis-hegy csúcsát nem vettük be, hanem annak kb. a szemöldökéig kapaszkodtunk, majd előbb lassú, majd meredekebb ereszkedésbe kezdtünk, aminek egy nevetlen patakocska völgye vetett végett. Hídátkelést követően egy rövid kapaszkodás után kiléptünk az erdőből, és elénk tárult a Gerecse dombjai között megbúvó sváb település, Tarján látképe, melynek első épületeit a Kenderföldek nevezetű részen értük el.
Mintha a Lajtán túl találtuk volna magunkat a településen! Pedantéria, ragyogó tisztaság, szépen gondozott porták, épületek, melyek sugározták magukból a jólétet! Bizony lépten-nyomon tetten érhető, hogy a falu majd fele sváb, és az ő életfelfogásuk, precízségük ráragadt a település többi lakójára. Ékszerdoboz a Gerecsében, igazi üdülőparadicsom! Úgy gondolom, hogy ez a mintatelepülés megérdemli, hogy az átlagostól kicsit hosszabban foglalkozzak a történetével.
Annalesek bizonyítása alapján a faluban már a rómaiak által is használt utakon folytattuk a gyaloglatot, de magát a települést csak 1240-ben említi okirat, mint a zsámbéki plébánia birtokát, „Terra Taryan” alakban. 1326-ban Pál Mestert említik birtokosaként, majd Esztergom megye birtokaként tartják számon, mint a tatai vár tartozéka. Az oszmánok 1529-ben foglalják el, melynek következtében elnéptelenedett.
Mivel a falu a Habsburg és az Oszmán érdekeltség limesén feküdt, ezeket a telepeseket folyamatosan vegzálta valamelyik megszálló erő, így számuk is folyamatosan változott. Voltak itt földesurak a Zichyek, Csákyak, de végül a tulajdonjog az államé lett.
Miután végleg sikerült elűzni a török hódítókat (1683) a falu jutalomként Kappff báró tulajdonába került. Ám a falu lakói, akik ekkoriban 100%-ban református magyarok voltak 1707-ben csatlakoztak a Rákóczi-féle szabadságharchoz, melyért aztán meg is kapták „jutalmukat” a Habsburgoktól. 1727-ben Tatával egyetemben Tarján is a gróf Esterházy család érdekeltségébe kerül, akik elhozták az első aranykort a településre. 1737-ben a grófi család kb. 40 német római katolikus családot telepít ide, a legenda szerint a Fekete-erdő környékéről. A katolikus templom, mely a Krisztus-Király-templom titulust kapta, és a református templom egyaránt az 1780-as évekre készült el. A lakosság ekkortájt főként szőlőműveléssel és gabonatermesztéssel foglalkozott, de ezeket többször is természeti csapás sújtotta, és a járványok sem kímélték a falu lakóit.
A falu lakó is az 1848–49-es szabadságharcban is az igazság oldalára álltak, és aktívan részt vettek a forradalmi eseményekben. A dicsőséges felkelés bukása után azonban az Esterházyak továbbra is fontosnak tartották a falusiak jólétét, támogatták a jobbágyfelszabadítás után a falusiak boldogulását. 1866–67-ben kolerajárvány csapott le a falura, és tizedelte meg a lakosságot, ráadásul ennek lezárultával a filoxérajárvány irtotta ki a gazdák megélhetését szolgáló szőlőültetvényeket. A 19-20. század fordulóján kezdett önállósulni a falu, iskola, óvoda, posta, tűzoltóság alakult, sőt saját orvosa és lelkészei is lettek a településnek. A fejlődésnek az I. világháború vetett időlegesen gátat, ekkor 400 életerős férfi került az esztelen háború poklába, ahonnét 85 soha nem tért vissza szülőföldjére. Emléküket a templom előtti hősi emlékmű őrzi.
A trianoni béke után újra a változás mellé álltak a lakók, és a Tanácsköztársaság leverése után újra üldözni kezdték a helyi lakosok kommunista érzelmű tagjait. Ráadásul ezekben a vészterhes időkben a nemzetiségi villongások is kialakultak, de ezek ellenére fejlődött a település. Országút épült Héreg és Tatabánya felé, 1939-ben a villanyvezeték is elérte a falut. A II. világháború kitörtével a falut előbb a németek szállták meg, majd jöttek az orosz „felszabadítók”, akik csak másodjára tudták véglegesen „felszabadítani” Tarjánt. Az 1960-as évektől gyarapodott, fejlődött a község, mely a mai napig is tart. Mára egy országosan is irigyelhető mintatelepüléssé alakult ki a Gerecse lankái között.
Mire mindezt számba vettük, elgondolkodtunk a tanulságokon, már be is fejeztük a frissítést az iskola alatti műfüves focipálya és játszótér egyik padján. Megcsodáltuk a már említett templomot, fejet hajtottunk a helyi hősök előtt, és bőszen pecsételtünk a mára bezárt Fekete-kő vendéglő falán lakó KDP-s stemplivel. Hosszú menetelés a Jókai utcán autentikus sváb porták között, és máris búcsút intettünk Tarjánnak, és a Szent Anna-kereszt után a Lovászi-hegy végtelen táblái között gyalogoltunk. A csöndet előbb a végtelen mezőkön a tavaszi munkálatok legfontosabbikát végző, az új magvakat vető hatalmas traktor ütemes zümmögése, majd a nagyfeszültségi vezetékből jövő rádióadás törte meg.
Látképül Héreg szőlőhegye, a Maróti-hegy, a Nagy-Gerecse és a tévétorony, valamint a Bánya-hegy szolgált. Idilli könnyű volt a talaj, kedvesem hozta a formáját, és lendületes tempót diktált. Átkeltünk, ma másodjára a Szent László-patak keskeny vízfolyásán, és alig egy óra elteltével már a szintén a római kortól lakott Héreg templomának egyre közelebbre jöttét élvezhettük.
Kikanyarodva az aszfaltra, levertük bakancsainkról a szántókon rátapadt sarat, sebes tempóval értük el Héreg Újtelep buszmegállót, ahol a KDP pecsét is lakik. Elvégeztük az adminisztrációt, és mivel időnk engedte, lassú csorgásba kezdtünk a falu Fő utcáján. Először a református templomot néztük meg, majd a Faluház és a római katolikus templom következett.
A Gerecse lábánál lévő település a történelem során egészen az 1800-as évekig az esztergomi érsekséghez tartozott. A falu mind a Tatárjárás, mind az oszmán uralom alatt kihalt, új telepesek pedig a Felvidékről érkeztek a 17. század végén, 18. század elején. Mire jobban belemelegedtünk volna a település történetének mesélésébe, máris Héreg-felső buszmegállónál jártunk, ahol járatunk már bőszen pöfögött, és csak a mi jöttünkre várt. A kedves pilótával jól elbeszélgettünk Tatabányáig, diskurzusunkat jóformán senki nem zavarta, hisz ezen a szombat délután alig volt utas a járaton.
Tatabányán kerestünk egy streetfood kajákat kínáló egységet, ahol kedvesem egy torillával, én pedig egy kebabbal pótoltuk az energiaveszteséget. Gépesített járművünkkel 7 óra környékén érkeztünk meg a Balaton melletti lakóhelyünkre, ahol jutalom gyanánt még egy üveg champange is eldurrant!
Siófoktól a Piroson, betyárok nyomán
2024.04.24.Sajnos napközben jó párszor eláztunk a hideg, télvégi esőben, de így is teljesítettük a Dél-Dunántúli Piros túramozgalom több mint 24 kilométerét Külső-Somogy dombjai között.
→ Tovább
A Pilis déli kilátópontjai
2024.04.19.Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.
→ Tovább
110 éve épült az ország legszebb panorámájú turistaháza, a Vaskapu menedékház
2024.04.19.Pazar kilátás, remek ételek, történelmi időket idéző, viharvert falak és madárcsicsergős természeti környezet várja azokat a kirándulókat akik fellátogatnak az Esztergom határában emelkedő Vaskapu-hegy ékkövéhez, az idén 110 éves Brilli Gyula Menedékházhoz. Az 1914-ben épült turistaotthon gyalogosan, kerékpárral, de akár autóval is jól megközelíthető.
→ Tovább
