Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2020. október 2.

​Ilyen élmény körbejárni Magyarországot

Egy lelkes olvasónk bő 2500 km-t megtéve teljesítette az Országos Kékkört 85 emlékezetes túranap alatt. Az élményeit szerencsére velünk is megosztotta.

Magyarként mindig is vágytam szülőföldem csodás tájainak, természeti, kulturális és néprajzi kincseinek felfedezésére. Útra kelni többféleképpen is lehet: autóval, kerékpárral vagy éppen gyalog. A motorizáció felgyorsítja a „folyamatot”: könnyebben és gyorsabban eljutunk a kinézett látnivalókhoz, de közben akaratlanul is elszáguldunk számtalan rejtettebb kincs, valamint a helyiek életébe sem kaphatunk igazán bepillantást. Ám ha vesszük a fáradtságot és felhúzzunk bakancsainkat, az egyes nevezetességek között is „tartalommal” tölthetjük meg az utazásunkat: az erdőket-mezőket járva, a takaros porták között sétálva, a helyiekkel elbeszélgetve olyan élményeket gyűjthetünk. melyeket semmilyen más módon nem lehet!

Már gyerekként is sokat olvastam-hallottam az Országos Kéktúráról (OKT), később pedig a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúráról (RP-DDK) és az Alföldi Kéktúráról (AK) is, melyekből az Országos Kékkör (OKK) felépül. A körtúra hazánk 125 kistáját érinti, mely garanciát jelent arra, hogy igazán átfogó képet kaphassuk hazánkról és egyedülálló módon ismerjük meg. Ehhez a megismeréshez tökéletes választásnak tartottam az OKK-t, s ha az akarat megvan, a megvalósítás már csak idő kérdése...

2014 őszén éreztem úgy, hogy eljött az idő: beszereztem az Országos Kéktúra igazolófüzetét, és egy szép őszi napon buszra pattanva meg sem álltam Dobogókőig! Az utazás közben a kéktúrázók „himnusza” szólt a fejemben: Indulj el egy úton, s én is egy másikon...

Tudtam, hogy az én utam akkor és ott fog elkezdődni, de hogy mikor és hol fog befejeződni, arról akkor még fogalmam sem volt. Az élet végül úgy hozta, hogy majdnem hat évvel a kezdet után, 2020 szeptemberében, Ruzsán zárult le életem legnagyobb kalandja az Országos Kékkör teljesítésével. Azt már az elején tudtam, hogy számtalan életre szóló élményt, emléket fogok gyűjteni az utam során, de annak mértékét jócskán alábecsültem, ezért most nem is arról fogok most írni, hogy milyen szép volt a kilátás a Csóványosról, vagy milyen kemény volt a Mátra gerincén hullámozni fel-alá, mert ilyen élményekből nem túlzok, ha azt írom, hogy ezres nagyságrendűt éltem át a 85 túranapom alatt.

Energiával feltöltődve indult a nagy kaland

Nem vagyok az ezotéria nagy híve, de talán nem véletlen, hogy a Föld szívcsakrájának tartott - erről akkoriban még nem volt tudomásom - Dobogókőt választottam kiindulópontnak, ahol feltöltődhettem energiával, mely aztán szerencsére egész utamon kitartott! Energiára ugyanis nagy szükségem volt: a nagyjából 2550 km hosszú és 40 ezer méter szintemelkedést tartalmazó Kört 25-30 km-es túrák során szerettem volna teljesíteni. Ezt az OKT és az RP-DDK során tartani is tudtam, aztán később az erőnlétem jelentős javulása és a kerékpárom bevetése által az AK során feljebb tudtam tornászni. Ám ezt csak olyan mértékig voltam hajlandó megtenni, hogy emiatt ne váljon rohanássá az élménygyűjtés, ne menjen a látnivalók kárára.

Az egyes túrákat mindig hosszas tervezés előzte meg: az első lépés mindig az aznapi starthelyre való eljutás és a célból történő hazaút megtervezése volt, és ez sokszor nagy kihívást jelentett.

Az OKT és DDK teljesítésem során még egyetemista voltam, így próbáltam kihasználni az ehhez társuló utazási kedvezményt: a lakhelyemtől – Budapest - nézve legmesszebbi tájakat leszámítva egynapos túrákat terveztem. A logisztika megoldása után a térképeket, útikalauzokat és a korábbi teljesítők ajánlásait, túrabeszámolóit bogarászva állítottam össze a túrák pontos útvonalát. Bár a kéktúra sok látványosságot érint, ám mindet értelemszerűen nem tudja érinteni. Így hát az útvonalhoz „közel” eső látványosságok felkutatása és azok sorrendbe helyezése – saját érdeklődési körömet figyelembe véve - volt a legfőbb célom. Nehéz volt a szelektálás, emiatt is éreztem azt sokszor már a túra előtt hogy ide vissza kell majd térjek.

A fentiek miatt az én OKK-m valódi útvonala eléggé „tüskésre” sikeredett a számtalan oda-vissza kitérő miatt. Befejezésként a legkevésbé időigényes, de érthető módon a legjobb dolog következett: a túra konkrét teljesítése. A szakaszok döntő többségét egyedül abszolváltam, így szinte mindig csak magamra számíthattam, mely igazi kihívássá tette az utamat.

Defektek az Alföldön

Szerencsére az elmúlt években az OKK jelentős ráncfelvarráson esett át, így a jelzések minősége és sűrűsége sokat javult a korábbi leírásokhoz képest, ám - elsősorban az AK-n - azért voltak ilyen téren nehéz pillanataim, melyeket a modern technika - GPS - nélkül nem biztos, hogy sikerült volna áthidalnom úgy, hogy végig a helyes ösvényen haladjak.

Ám az igazi fejvakarást azok a szakaszok jelentették, amikor a jelzések a bozótba invitáltak: a csaláncsípések és tüskék okozta karcolások biztos tudatában nem mindig volt könnyű a folytatás.

Az OKT-n a legemlékezetesebb dzsungelharcom Füzérkomlós és Bózsva között volt az egykori Hegyközi kisvasút töltésén, az AK-n több kritikus szakasz is volt, ám ezekre most már mosolyogva gondolok vissza… Teszem ezt úgy, hogy legutolsó kerékpáros túrám során többször is sikerült defektet kapnom, melyeket kilométereken keresztüli biciklitolások követtek. Mivel ilyen téren felkészületlenül indultam el – azaz nem volt nálam defektjavító szett -, nem is a tolás jelentette a legnagyobb problémát, hanem a legközelebbi kerékpárszervizig való eljutás.

Nem lehetek elég hálás a segítőkész helyi embereknek, akik szabadidejüket nem sajnálva vittek el engem a szervizig, hogy ott meggyógyítsák a biciklimet. Ekkor tapasztaltam meg igazán, hogy a kerékpáros teljesítés bizony nem csak a saját erőmön, akaratomon, hanem az akácfák és egyéb bokrok tüskéin is múlik. Innen nézve talán nem is olyan rossz dolog az AK kerékpáros teljesítésének beszüntetése, de bevallom: nekem nagy „segítség” volt a kerékpárom, mivel segített leküzdeni a legnagyobb gyengeségemet: a monotonitástűrésem „hiányát”.

Erővel bírom a hosszabb távokat is, nem egy 100+ km-es gyalogos teljesítménytúra van a lábaimban, ám a hosszú kilométereken át tartó gátakon haladás, a végtelennek tűnő egyenesek leküzdése több órányi gyalogmenet után bizony komoly kihívást jelent nekem fejben. A monoton szakaszok az Alföldön tehát „lerövidültek”, ám a földutakon zötykölődés bizony megviselte a hátsómat, az idegeimet pedig a sár és a mély homok! Így hát a kerékpáros túrákat csak esőmentes időszakban vállaltam be, míg a Kiskunság és Nyírség homokvilágát gyalog hódítottam meg.

Társak az út során

A monotonitás ellen kiváló gyógyír a társas kéktúrázás, melybe azért én is belekóstoltam barátaimmal, családommal néhány napra. Nagyobb csapatban is kipróbáltam a kékezést: 5 napon keresztül kísértem az Aggteleki-karszt és a Cserehát vidékén Puskás Antal Tónit, a látássérült túrázót, akinek élete nagy álma volt az OKK teljesítése. Nagy öröm volt, hogy ebben én is segíthettem őt! Tóni mellett számos kiváló embert ismerhettem meg ebben az egy hétben, akik csak megerősítették azt a hitemet, hogy akik becsülettel járják a kéktúrát, rossz emberek nem lehetnek!

Ezen kívül még amiatt is volt különleges számomra ez a „szakasz”, mert ekkor próbáltam ki először a „nagy” hátizsákos túrázást. A túra előtt szereztem be a 74 literes zsákomat, amit aztán könnyedén sikerült is megtöltenem tartalommal, súlya a 20 kg-ot súrolta! Sikerült is átértékelnem azok teljesítményét, akik az egész kalandot ekkora teherrel a hátukon teljesítik: a napi etapok végén egyre intenzívebben kanalaztam be a húslevest és a pörköltet az energia-visszapótlás mielőbbi megkezdése érdekében, utána pedig altatni sem kellett!

Mert a túrázáshoz bizony szervesen kapcsolódik a gasztronómia is: az egyes régiók jellegzetes életei mellett nem szabad csak úgy elsétálni, ám volt, hogy a legegyszerűbb kifli + felvágott kombó esett a legjobban egy-egy izzasztó nap után.

A leginkább megerőltető része nekem ez volt az OKK-nak, ám fizikailag igazi holtpontra ekkor sem kerültem. Néha persze megesett, hogy úgy éreztem: sosem fogok eljutni az aznapi végcélomhoz. Ekkor fejben mindig a sorban következő pecsételőhelyre vagy látványosságra fókuszáltam, mely kiváló taktika volt a hullámvölgyből való kikecmergéshez. Lelkileg is csak az alföldi akácosokban tanyázó, rendkívül aktív pókok hálóinak folyamatos begyűjtése és a bogaras időszakokban körülöttem tucatszám repkedő és a véremre vágyó rovarok támadásai viseltek meg.

Pecsételőhelyek, pecsétek, pecsételések - a kéktúra sava-borsa

Apropó, pecsételőhelyek, a kéktúrázás bástyái! Az OKT-t sikerült a régi garnitúra bélyegzők leselejtezése előtt néhány héttel befejeznem, így megküzdhettem néhány helyen az „őskövület” fémbélyegzőkkel is, melyekkel értékelhető eredményt igazi kihívás volt produkálni. Ám ezen lenyomatok teszik szerintem igazán értékessé az igazolófüzetemet. Az új gumis bélyegzőkkel már gyerekjáték volt a szebbnél-szebb, az adott település, pecsételőpont látnivalóját ábrázoló lenyomatok elkészítése, melyek az RP-DDK és AK füzeteimet díszítik.

Nem tagadom: megvan már az újabb OKT füzetem, melynek beszerzéséhez és az újrakezdéshez komoly motivációt jelentett – a számos útvonalmódosításon felül – az új lenyomatok begyűjtése. A pecsételések azonban nem csak a mókáról szóltak, mivel több helyen is nyitvatartási időhöz kötöttek a pecsétet rejtő ládikák elérhetőségei, és nem mindig lehetett úgy tervezni a menetrendet, hogy a megfelelő időszakban érjek az adott pontra.

Ekkor jöhetett a bélyegzővadászat: hajkurásztam azokat boltokban, kocsmákban, hivatalokban, ám néhol csak az utolsó mentsvár maradt: egy jól beazonosítható helyen kellett igazoló fotót készítenem. Ezek miatt máig vérzik a szívem: egyrészt üres az adott pecsételőhely rubrikája, másrészt a lenyomatért való harccal értékes percek, órák vesztek el, melyeket hasznosabban is eltölthettem volna a kirándulásaim alkalmával. Ahol pedig egyéb, látványos lenyomatú bélyegzőt találtam, nem voltam rest a füzetem üres részeibe azokat beütni. A legérdekesebb lenyomatomat Mesztegnyőn sikerült begyűjtenem: az új bélyegzők kihelyezői ugyanis itt elkövettek egy kis hibát: a mesztegnyői kisvasút helyett az almamellékit szerelték fel. Ezt a hibát, persze gyorsan korrigálták, így amikor fél évvel később visszatértem, már a mesztegnyői kisvasút kacsintott vissza rám a lenyomatról.

S hogy melyik a legkülönlegesebb pecsételőhely? Szerintem a Mindszenti rév! Itt az egyik pecsételődoboz a kompon található, joggal nevezhetjük azt mozgó pecsételőhelynek is! Már ha éppen jár a rév, és nincs kikötve a Tisza egyik oldalán… Nekem ugyanis volt akkora „szerencsém”, hogy a tisztántúli oldalon lévő rámpa felújításakor jártam arra, melyről nekem az odaérkezésemig fogalmam sem volt. A legközelebbi híd pedig súlyos kilométerekre volt tőlem, így a rév mellett lévő kocsma felé vettem az irányt segítség reményében, ahol épp két révész pihent, akik végül saját motorcsónakjukkal segítettek áthidalni a problémámat Ezzel a sztorival is csak azt akarom sugallni, hogy merjünk segítséget kérni, ha bajba kerültünk, és ha nem is egyből, de lesz aki segítsen rajtunk.

A körülmények sosem lesznek ugyanolyanok kétszer...

Az időjárás is fontos tényező az út során: nem mindegy, hogy egy vidéket milyen körülmények között tudjuk megismerni. Nekem szinte mindig szerencsém volt: csupán néhány esőnapom volt. Ám ehhez hozzátartozik, hogy egyetemistaként elég rugalmasan tudtam variálni - az időjárást is figyelembe véve – azt, hogy mikor és hova megyek. Esőt tehát alig, minden más földi „jót” azonban bőven kaptam: tikkasztó hőséget, dermesztő mínuszokat, mesés napfelkeltéket és napnyugtákat, túráztam a felhők felett, gázoltam a derékig érő harmatos aljnövényzetben és térdig érő szűz hóban is. Sőt, még a 2015 márciusi részleges napfogyatkozást is a Bükk-fennsíkra tartva nézhettem végig!

A kiadósabb esőket és hóolvadásokat követő dagonyázások is felejthetetlen pillanatokat okoztak, leginkább a Cser(e)hát agyagos részein. Az extrát pedig a Kiskunság és a Nyírség végtelennek tűnő, aszályos időszakban bokáig süppedő homokos útjai jelentették, ahol megtapasztalhattam, hogy mennyire kemény és fárasztó is tud lenni az alföldi gyalogos- és kerékpáros túrázás!

Találkozás az erdő lakóival

Ahogyan azt korábban már említettem, nagyrészt egyedül túráztam, így az erdők-mezők állatvilága „befogadott”. A rekordom a Cserhátban volt, amikor Hollókőről már napfelkeltekor elindultam a Cserhát erdői felé és két óra leforgása alatt összesen 17 alkalommal találkoztam kisebb-nagyobb csapat őzzel, szarvassal vagy muflonnal. Őszi hajnalokon és kora estéken pedig a szarvasok koncertjét hallgathattam, az egész erdő tőlük zengett.

Az erdő lakóitól egyáltalán nem tartottam, annál inkább a kóbor- és a falvakban szabadon garázdálkodó kutyáktól. Az AK-n volt bennem a legnagyobb félsz, mivel számos gátőrház, tanya mellett vezetett az út, így reálisnak éreztem az affért, de e téren is kellemesen csalódhattam: egyetlen egyszer sem kerültem konfliktusba a területüket vagy épp a nyájukat őrző ebekkel. Ha már itt tartunk, az Alföld igazi varázsát nekem a végtelen rónákon legelésző állatok adták, olyan nyugalmat árasztottak, melyet máshol még nem tapasztaltam. Persze a tavak, holtágak és élővizek madárseregei mellett sem tekertem el szó nélkül. Az állatok nem voltak jó fotómodellek az esetek többségében, de azért így is sikerült néhány fantasztikus életképet megörökítenem, növények terén már könnyebb dolgom volt J.

Valahol véget ér a nap és ott aludni kell

Éles váltás: szálláskérdés! A fővárostól távolabb eső szakaszokon elkerülhetetlen volt szállás igénybevétele, mivel szerettem volna alaposan kipihenni magamat a túranapok között. Ajánlásokkal szerencsére tele vannak az OKK-s fórumok, így mindig sikerült a kívánt településen szállást találnom relatíve baráti áron. A házigazdákon egytől-egyig érződött, hogy mennyire vendégszeretők, sok szép szót, helyi sztorit, finom és kiadós vacsorákat és reggeliket kaptam tőlük. Ám a legemlékezetesebb estémet mégis a legnomádabb szálláshelyen töltöttem el, a Cserepes-kői-barlangban. Ugyan kissé dohos volt, a fapallói nedvesek, a kályha kivezető csöve nem volt teljesen jól leszigetelve, ám így is csupa pozitív emlékkel hagytuk barátaimmal magunk mögött a természetes szállodát.

Végül, de nem utolsósorban, ami az OKK szerintem nagyon fontos láncszeme: a helyi emberekkel való találkozások! Nehéz lenne felidézni, hogy hányan szólítottak le a kertjükből, ablakukból a túráim során, de egy biztos, nem kevesen. Mindannyian arról érdeklődtek, hogy honnan-merre megyek, aztán amikor látták, hogy vevő vagyok a beszélgetésre, rögtön mesélni kezdtek, hogy milyen arra az élet, mik jelentik a kihívásokat, a nehézségeket, ám szinte mindig ugyanaz lett a konklúzió: minden nehézség ellenére szeretik azt, ahol laknak, és „semmi pénzért” sem költöznének el máshova. Még akkor sem, ha már a településen csak 3 állandó lakos van, mint például Tornabarakonyban.

Persze a fenti emberek nagy része nyugdíj közeli vagy már nyugdíjas ember volt, a fiatalság – teljesen érthető módon – a munka és a jobb életszínvonal reményében a városok és azok közvetlen agglomerációja felé veszik az irányt, ezzel felgyorsítva az apró falvak elnéptelenedését, melynek következményeit az ország teljes területén láthattam. Ahogyan azt is, hogy azért van kiút, a kihalt házak egy része megtelik lassan újra élettel, ha csak alkalmanként is, nyaralók formájában.

Zárásként pedig nem is írhatnék mást: MAGYARORSZÁG, TE CSODÁS! Bár az Országos Kékkör nekem most – először – bezárult, mégsem dőlhetek hátra: bőven van még mit felfedeznem idehaza: egy élet hossza is kevés ahhoz, hogy minden szépet s jót lássak, ám ettől még erre törekszem a továbbiakban is!

Te is kipróbálhatod a kéktúrázást

Október 10-én tartja a Magyar Természetjáró Szövetség a Kéktúrázás Napját, amelynek keretei között bárki belekóstolhat a leghíresebb túraútvonalunk teljesítésébe. Az 1168 km hosszú, és az egész országot átszelő Országos Kéktúra útvonalát 70 szakaszra bontották, amelyeket maximum 50 fős csapatokkal és felkészült vezetőkkel lehet lejárni. Az ingyenes túrákra bárki jelentkezhet a kekturazasnapja.hu oldalon ahol még több információt is kaphatsz az eseményről.

Turistaünnep a Másfélmilliósokkal a Kéktúrázás Napján

Turistaünnep a Másfélmilliósokkal a Kéktúrázás Napján

2020.10.12.

Gyönyörű őszi idő, remek társaság, lelkes túravezető és a Másfélmillió lépés Magyarországon című, mára már legendássá vált sorozat még aktív tagjainak megjelenése igazi turistaünneppé varázsolták az Országos Kéktúra Pilisszentlászlótól Dobogókőn át Pilisszentkeresztig tartó szakaszán a Kéktúrázás Napját.

→ Tovább
Legendák, festői tavak és pazar panorámák a Vajdavár-vidéken

Legendák, festői tavak és pazar panorámák a Vajdavár-vidéken

2020.10.02.

A festői fekvésű kis óbükki városka, Borsodnádasd, a legendák szerint kincses barlangokat rejtő Vajdavár, a hegység legmagasabb pontja, az Ökör-hegy, a Szarvaskő pazar kilátása, és végül, de nem utolsósorban Váraszó Árpád-kori kis erődtemploma és halastavai mind beleférnek egy kényelmes, egynapos Óbükköt, vagy más néven a Vajdavár-vidéket felfedező túrába.

→ Tovább
A Bakony legszebb panorámája nyílik a Papodról

A Bakony legszebb panorámája nyílik a Papodról

2020.09.22.

A Bakonyban sok szép kilátóhely van. A Kőris-hegyen állva a lábunk alatt hullámzó Magas-Bakony hegyei nyűgöznek le, a Kab-hegyi kilátóból akár a Balaton víztükrének csillogásában is gyönyörködhetünk, a Baglyas kopasz csúcsáról Fehérvárig száll a tekintet. Van azonban egy kilátó ahol mindezt egyszerre kapjuk meg, ahonnan körpanoráma nyílik szinte az egész Észak-Dunántúlra: a 646 méteres magasságig emelkedő Papodon álló Vitéz Bertalan Árpád kilátó.

→ Tovább