Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2020. április 29.

Tenyérnyi puszta, tengernyi szépség – A Tápió-Hajta vidék természeti kincsei

A Gödöllői-dombság és a Kiskunság közti területen egy izgalmas, sokarcú táj bújik meg, a Tápió-vidék. Az egykori hordalékkúp-síkságon löszhátak, homokdombok és köztük patakok, mocsarak húzódnak.

Itt találkozik az Északi-középhegység, a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl, ahol a terület igencsak változatos domborzatú, és sokszínű élővilágot rejt. Mi most a Nagykáta – Farmos közötti részen fogunk bóklászni.

Ez a terület a Tápió-Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet legnagyobb, kétezer hektárnyi összefüggő része, melynek a déli felén az: I-II-es tározó, („leánykori” nevén: a Nagy-nádas) környékén vezetett a túránk. Az itteni Hajta-patak táplálta mai mocsarak (Nagy-nádas, Nyík-réti-mocsár, Virágkerti-tó, Disztótúrási-tó) jó részben az egykori Ős-Zagyva felhagyott, erősen kanyargó medrében bújnak meg. A vízivilágot övező pár tíz centivel magasabb térszíneket változatos növénytársulások díszítik: szikesek, kiszáradó mocsárrétek, löszgyepek.

Gépkocsinkat Farmoson, a Rákóczi Ferenc útról nyíló beépítetlen telken hagytuk egy hatalmas fűzfánál, ott, ahol a Sziki tanösvény kezdődik indító táblával, padokkal és árnyékkal. A kaviccsal feljavított töltés ezüstfák és vadkörtefák között vitt ki az egykori vályogvető gödrök területére, majd a szikes legelőre. Itt a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság tanösvénye egy kb. 800 m-es hurkot írt le, miközben vagy 20 állomáson (nem számoltuk, élveztük!) magyarázó táblák segítségével mutatta be a szikesek szenzációs világát.

Döbbenetes, hogy ezen a kietlen, sós, könnyen felforrósodó és gyorsan kiszáradó talajon milyen gazdag az élővilág. Mi közel tíz fajt azonosítottunk pár perc alatt, köztük a pozsgás zsázsát, sziki ürmöt, orvosi székfűt. Vannak hazánkban szebb és nagyobb szikesek és képződmények is (Mikla-puszta, Hortobágy), de jobban bemutatott nincs! Itt megismerhettük a szikesek apró méretű, de gazdag formakincsét és élővilágát. A szikes rét a taposási, víz- és szélerózió révén előbb-utóbb feldarabolódott: vízszintes szikhátak („fennsíkok”), peremi szikpadkák, alattuk vakszikek jöttek létre, míg a legmélyebb, időszakos vízállású részeken a szikfok alakult ki. A szintkülönbség pár centi, de az itteni növényvilág számára ég és föld! Ugyanis ez a pár tíz milliméter már erősen módosítja a vízháztartást és a talaj kémhatását is. (Ugye, a hegyekben több száz métert is kell emelkednünk egy új növényzeti zónához, itt pár centi is elég.)

Egy kiszáradat medren „átgázolva” sík, szikes legelőre értünk, ahol mély repedések hálózata mutatta a régóta tartó vízhiányt és az erősen szikes talaj sós-agyagos szerkezetét. Egy magányos vadkörtefát használtunk „iránytűként”, hogy a Nagy nádas keleti oldalán húzódó töltéshez érjünk. A göröngyös birkalegelőn ugyancsak vigyáznunk kellett, elsősorban a bokánkra. Már csak azért is, mert vidám színű és kellemes illatú orvosi (sziki) kamilla foltok vonták el figyelmünket. No és persze birka hullatékból is volt bőven. Az is izgalmas volt, hogy ahol egy-egy kisebb, pár centis kis (löszös) halom dudorodott ki, ott hirtelen más és gazdagabb lett a növényvilág. Azt, hogy a leheletnyi löszös talaj mit is jelent valójában, az kicsit később, a birkahodály közelében mutatkozott meg igazán, ahol a sötétzöld levelű, üdén sárga virágú tavaszi hérics telepei tündököltek a pár négyzetméter területű löszpusztaréti „magaslatokon”.

A töltésen sétálva nagyokat szippantottunk a nádasra jellemző, számomra oly kedves, kovaszagú illatból. A mocsár mellett feledhetetlen koncertben volt részünk. A nádszálak rejtekében csak úgy zsongott az élet: nádirigó, berki tücsökmadár, bölömbika, cserregő nádiposzáta, kékbegy, és még ki tudja hányféle madárnépség hangoskodott, élte életét. S talán félte is, mert gyakran láttunk egy barna rétihéja hímet őrjáratozni, vadászni a nádas felett. A tojó már a fészket őrizte. Többször láttunk ki- és beszálló nagykócsagokat is a távolban.

A két mocsaras tavat elválasztó töltésre ráfordulva szomorúan tapasztaltuk, hogy az egykori madármegfigyelő torony (kilátó) már nem segít betekinteni a vízivilág életébe, mert nincs. De azért akadt élmény itt is: egy őz, amelyik alig öt méterről ugrott fel előttünk rejtekéből, hód rágta nyárfák a parton, egy bamba örvös galamb, majdnem nekünk repülő nyári lúd pár, függőcinege fészek, seregélyek serege, nyárfaszőrök „hóesése”.

A gátvégi sorompónál délnek fordult utunk a nádasban, ahol megint többször feltűnt a prédát kutató, imbolygó röptű rétihéja. Az újdonságot két kis őrgébics jelentette, egy-egy kökénybokorról figyelték a környéket. Itt tűnt fel először biztosan, hogy jó egy éve errefelé égett a nádas: feketéllő fatörzsek jelezték ezt. Szerencsére más nyoma nem volt a tavalyi természeti katasztrófának. Egyszer csak keserves „sírásra” kaptuk fel fejünket: egy nyárilúd fióka fájdalmasan jajveszékelve kereste az anyját és a testvéreit a nádas szélén. Amíg láttuk, sajnos nem járt sikerrel. Az út mentén egyre gyakoribbak lettek a vaddisznótúrások, szinte felszántották a laposokat. Az egykori gátőrházhoz érve döbbenten láttuk a mocsárvidék vizeit visszatartó zsilipet; óriási volt a szintkülönbség a felvíz és az alvíz között, miközben alig volt víz a tórendszerben.

A Kékbegy tanösvény felé indulva először a 2019-es tűzvész emléktáblája tűnt föl, amelyen felsorolták a tanösvény helyreállításában segítő adományozók nevét. Hála és köszönet érte, mert így már mi is az újjáépített pallósoron sétálhattunk tovább a nádi világ rejtekében. Itt igencsak meghitt kapcsolatba kerültünk a nádassal: ismerős és ismeretlen hangok, illatok vettek körül. No és valami határtalan, időtlen nyugalom. Innen kiérve ismét szépséges szikes rétek, virágdíszes löszpuszta foltok, kiszáradt laposok, vízzel teli csatornák, száraz töltések és virágzó vadkörtefák kísérték az utunkat. A nem túl bőséges jelzések ellenére hamar visszaértünk kiindulópontunkhoz. Nagy élmény volt a túra. Mintha a száz évvel ezelőtti Alföldön töltöttünk volna el három órát. Időutazás? Inkább élményutazás volt.

A bemutatott környék jelzett úton a Hajta természetismereti körtúra keretében ismerhető meg a legjobban (kb. 9 km). Ekkor a nádas és szikes részekhez egy homokdombos rész s társul: a Nőszirom tanösvény.

Itt találkozik az Északi-középhegység, a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl, ahol a terület igencsak változatos domborzatú, és sokszínű élővilágot rejt. Mi most a Nagykáta – Farmos közötti részen fogunk bóklászni. Ez a terület a Tápió-Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet legnagyobb, kétezer hektárnyi összefüggő része, melynek a déli felén az: I-II-es tározó, („leánykori” nevén: a Nagy-nádas) környékén vezetett a túránk. Az itteni Hajta-patak táplálta mai mocsarak (Nagy-nádas, Nyík-réti-mocsár, Virágkerti-tó, Disztótúrási-tó) jó részben az egykori Ős-Zagyva felhagyott, erősen kanyargó medrében bújnak meg. A vízivilágot övező pár tíz centivel magasabb térszíneket változatos növénytársulások díszítik: szikesek, kiszáradó mocsárrétek, löszgyepek. Gépkocsinkat Farmoson, a Rákóczi Ferenc útról nyíló beépítetlen telken hagytuk egy hatalmas fűzfánál, ott, ahol a Sziki tanösvény kezdődik indító táblával, padokkal és árnyékkal. A kaviccsal feljavított töltés ezüstfák és vadkörtefák között vitt ki az egykori vályogvető gödrök területére, majd a szikes legelőre. Itt a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság tanösvénye egy kb. 800 m-es hurkot írt le, miközben vagy 20 állomáson (nem számoltuk, élveztük!) magyarázó táblák segítségével mutatta be a szikesek szenzációs világát. Döbbenetes, hogy ezen a kietlen, sós, könnyen felforrósodó és gyorsan kiszáradó talajon milyen gazdag az élővilág. Mi közel tíz fajt azonosítottunk pár perc alatt, köztük a pozsgás zsázsát, sziki ürmöt, orvosi székfűt. Vannak hazánkban szebb és nagyobb szikesek és képződmények is (Mikla-puszta, Hortobágy), de jobban bemutatott nincs! Itt megismerhettük a szikesek apró méretű, de gazdag formakincsét és élővilágát. A szikes rét a taposási, víz- és szélerózió révén előbb-utóbb feldarabolódott: vízszintes szikhátak („fennsíkok”), peremi szikpadkák, alattuk vakszikek jöttek létre, míg a legmélyebb, időszakos vízállású részeken a szikfok alakult ki. A szintkülönbség pár centi, de az itteni növényvilág számára ég és föld! Ugyanis ez a pár tíz milliméter már erősen módosítja a vízháztartást és a talaj kémhatását is. (Ugye, a hegyekben több száz métert is kell emelkednünk egy új növényzeti zónához, itt pár centi is elég.) Egy kiszáradat medren „átgázolva” sík, szikes legelőre értünk, ahol mély repedések hálózata mutatta a régóta tartó vízhiányt és az erősen szikes talaj sós-agyagos szerkezetét. Egy magányos vadkörtefát használtunk „iránytűként”, hogy a Nagy nádas keleti oldalán húzódó töltéshez érjünk. A göröngyös birkalegelőn ugyancsak vigyáznunk kellett, elsősorban a bokánkra. Már csak azért is, mert vidám színű és kellemes illatú orvosi (sziki) kamilla foltok vonták el figyelmünket. No és persze birka hullatékból is volt bőven. Az is izgalmas volt, hogy ahol egy-egy kisebb, pár centis kis (löszös) halom dudorodott ki, ott hirtelen más és gazdagabb lett a növényvilág. Azt, hogy a leheletnyi löszös talaj mit is jelent valójában, az kicsit később, a birkahodály közelében mutatkozott meg igazán, ahol a sötétzöld levelű, üdén sárga virágú tavaszi hérics telepei tündököltek a pár négyzetméter területű löszpusztaréti „magaslatokon”. A töltésen sétálva nagyokat szippantottunk a nádasra jellemző, számomra oly kedves, kovaszagú illatból. A mocsár mellett feledhetetlen koncertben volt részünk. A nádszálak rejtekében csak úgy zsongott az élet: nádirigó, berki tücsökmadár, bölömbika, cserregő nádiposzáta, kékbegy, és még ki tudja hányféle madárnépség hangoskodott, élte életét. S talán félte is, mert gyakran láttunk egy barna rétihéja hímet őrjáratozni, vadászni a nádas felett. A tojó már a fészket őrizte. Többször láttunk ki- és beszálló nagykócsagokat is a távolban. A két mocsaras tavat elválasztó töltésre ráfordulva szomorúan tapasztaltuk, hogy az egykori madármegfigyelő torony (kilátó) már nem segít betekinteni a vízivilág életébe, mert nincs. De azért akadt élmény itt is: egy őz, amelyik alig öt méterről ugrott fel előttünk rejtekéből, hód rágta nyárfák a parton, egy bamba örvös galamb, majdnem nekünk repülő nyári lúd pár, függőcinege fészek, seregélyek serege, nyárfaszőrök „hóesése”. A gátvégi sorompónál délnek fordult utunk a nádasban, ahol megint többször feltűnt a prédát kutató, imbolygó röptű rétihéja. Az újdonságot két kis őrgébics jelentette, egy-egy kökénybokorról figyelték a környéket. Itt tűnt fel először biztosan, hogy jó egy éve errefelé égett a nádas: feketéllő fatörzsek jelezték ezt. Szerencsére más nyoma nem volt a tavalyi természeti katasztrófának. Egyszer csak keserves „sírásra” kaptuk fel fejünket: egy nyárilúd fióka fájdalmasan jajveszékelve kereste az anyját és a testvéreit a nádas szélén. Amíg láttuk, sajnos nem járt sikerrel. Az út mentén egyre gyakoribbak lettek a vaddisznótúrások, szinte felszántották a laposokat. Az egykori gátőrházhoz érve döbbenten láttuk a mocsárvidék vizeit visszatartó zsilipet; óriási volt a szintkülönbség a felvíz és az alvíz között, miközben alig volt víz a tórendszerben. A Kékbegy tanösvény felé indulva először a 2019-es tűzvész emléktáblája tűnt föl, amelyen felsorolták a tanösvény helyreállításában segítő adományozók nevét. Hála és köszönet érte, mert így már mi is az újjáépített pallósoron sétálhattunk tovább a nádi világ rejtekében. Itt igencsak meghitt kapcsolatba kerültünk a nádassal: ismerős és ismeretlen hangok, illatok vettek körül. No és valami határtalan, időtlen nyugalom. Innen kiérve ismét szépséges szikes rétek, virágdíszes löszpuszta foltok, kiszáradt laposok, vízzel teli csatornák, száraz töltések és virágzó vadkörtefák kísérték az utunkat. A nem túl bőséges jelzések ellenére hamar visszaértünk kiindulópontunkhoz. Nagy élmény volt a túra. Mintha a száz évvel ezelőtti Alföldön töltöttünk volna el három órát. Időutazás? Inkább élményutazás volt. A bemutatott környék jelzett úton a Hajta természetismereti körtúra keretében ismerhető meg a legjobban (kb. 9 km). Ekkor a nádas és szikes részekhez egy homokdombos rész s társul: a Nőszirom tanösvény.
Most inkább csak gondolatban menj túrázni!

Bár mi „békeidőben” aktív kikapcsolódásra igyekszünk buzdítani az olvasóinkat, a koronavírus terjedése miatt kialakult helyzetben nekünk is az a felelősségünk, hogy felhívjuk a figyelmet a járványügyi intézkedések betartásának fontosságára. A természet megvár. Éppen ezért most mi is azt szeretnénk kérni, hogy saját és embertársai érdekében mindenki maradjon otthon, és a tartalmainkat a kanapén olvasgatva, egyelőre csak virtuálisan folytassa az ország felfedezését. Ehhez tovább fogjuk közölni a cikkeket és a posztokat, mert egyrészt utazni gondolatban is jó, másrészt ilyenkor van idő elmenteni azokat az izgalmas helyeket, amelyekre majd a járvány lecsengése után érdemes lesz ellátogatni. Addig is mindenkinek kitartást és jó egészséget kívánunk!


Turistaünnep a Másfélmilliósokkal a Kéktúrázás Napján

Turistaünnep a Másfélmilliósokkal a Kéktúrázás Napján

2020.10.12.

Gyönyörű őszi idő, remek társaság, lelkes túravezető és a Másfélmillió lépés Magyarországon című, mára már legendássá vált sorozat még aktív tagjainak megjelenése igazi turistaünneppé varázsolták az Országos Kéktúra Pilisszentlászlótól Dobogókőn át Pilisszentkeresztig tartó szakaszán a Kéktúrázás Napját.

→ Tovább
Legendák, festői tavak és pazar panorámák a Vajdavár-vidéken

Legendák, festői tavak és pazar panorámák a Vajdavár-vidéken

2020.10.02.

A festői fekvésű kis óbükki városka, Borsodnádasd, a legendák szerint kincses barlangokat rejtő Vajdavár, a hegység legmagasabb pontja, az Ökör-hegy, a Szarvaskő pazar kilátása, és végül, de nem utolsósorban Váraszó Árpád-kori kis erődtemploma és halastavai mind beleférnek egy kényelmes, egynapos Óbükköt, vagy más néven a Vajdavár-vidéket felfedező túrába.

→ Tovább