Kéktúra

Geokéktúra a Keleti-Bakony erdőrengetegében

Fedezzük fel együtt a Keleti-Bakonynak az Országos Kéktúra nyomvonala mentén elhelyezkedő földtudományi, kultúrtörténeti értékeket, hogy rajtuk keresztül megismerhessük a hegység izgalmas földtani fejlődéstörténetét és geológiai képződményeit! Kalandos utazásra invitálunk a kövek világában

Szöveg:
Fotó:
Farkas Péter (Kiemelt kép)
2021. október 11.

Fedezzük fel együtt a Keleti-Bakonynak az Országos Kéktúra nyomvonala mentén elhelyezkedő földtudományi, kultúrtörténeti értékeket, hogy rajtuk keresztül megismerhessük a hegység izgalmas földtani fejlődéstörténetét és geológiai képződményeit! Kalandos utazásra invitálunk a kövek világában

A Vértes mészkő és dolomit alkotta fennsíkjáról leereszkedve a következő meghódítandó hegység a Bakony, először annak is a keleti része. A hosszú, de annál látványosabb vándorlásunk alatt – akárcsak eddigi utunk során – rádöbbenhetünk arra, hogy mennyire változatos Magyarország földje. Ez hatványozottan igaz a Bakonyra, ahol egymást érik a geocsodák, például a Gaja patak által kialakított varázslatos szurdokok, az ősmaradványokat rejtegető, vörös színű mészkövek, a szélmalmokkal tarkított fennsíkok, az egykoron betyárok lakta odvas barlangüregek vagy éppen felhagyott ércbányák sötéten ásító gödrei – hogy csak párat emeljünk ki a gazdag repertoárból.

Csókakő községet elhagyva a Móri-árok talpán szintemelkedés nélkül „pihentethetjük” lábainkat jó pár kilométeren keresztül, amíg a Móri-víz hídján átkelve meg nem érkezünk Bodajk városkájába (bélyegzőhely). Ha van időnk, érdemes szétnézni a településen, hisz jó néhány építészeti látnivaló közül válogathatunk (pl. Hochburg–Lamberg-kastély, barokk Kálvária-szoborcsoport). Az Országos Kéktúra útvonaláról pár perces kitérővel érhető el Bodajkon a tófürdő víztükre. Az állóvizet tápláló forráscsoport 1968-ban egyszerűen elapadt a környéken zajló karsztvízkiemelés (bauxitbányászat) miatt, de szerencsére napjainkra már szinte teljesen helyreállt az eredeti vízhozama. A bodajki séta után a Keleti-Bakony erdőségeinek mélyébe vetjük magunkat, majd kilátóhelyek érintésével érkezünk meg a vadregényes Gaja-szurdokba.

Így született az egyik legszebb szurdokunk

A mai Bakony területét hordozó lemeztöredék a földtörténeti triász időszakban a Tethys elnevezésű ősi üledékgyűjtő nyugati elvégződésénél helyezkedett el, az Afrikai-kőzetlemez északi peremén (természetesen nem a mai földrajzi helyén, hanem sok ezer kilométerre innen). Az évmilliók alatt a sekély tengerekkel borított selfeken hatalmas mennyiségű meszes iszap halmozódott fel, amelynek egy része dolomitosodott, majd később a kőzetté válási folyamatok során kemény kőzettestekké cementálódott össze. Az ekkor keletkezett fődolomitba vágódott bele a Gaja patak őse, s lassú munkájával „kifaragta” a természetes geológiai feltárások sorozataként értelmezhető Gaja-szurdokot.

Az itt kibukkanó, mintegy 220–210 millió éves dolomitokhoz képest maga a szurdok fiatal, hisz csak pár millió esztendős, a földtörténeti pleisztocén (jégkorszak) során alakult ki.

A szurdok fölötti kilátóhelyekről azt vehetjük észre, hogy a Gaja nem „egyenesen” folyik keresztül a területen, hanem kacskaringókat, kisebb-nagyobb kanyarokat ír le. De vajon miért teszi ezt?

Ha időben és térben gondolkozunk, a Gaja őse évmilliókkal ezelőtt olyan térszínen haladt át a mai helyén, ahol puhább üledékes kőzetek helyezkedtek el, s a terület lejtés-, domborzati és energiaviszonyai olyanok voltak, hogy a vízfolyás kanyarulatokat tudott kialakítani.

Később a terület lassú és szakaszos emelkedésével (karöltve a klímaváltozások okozta vízhozam-ingadozásokkal) a Gaja elkezdte befűrészelni magát a rétegsor mélyebben fekvő, idősebb és ellenállóbb kőzeteinek irányába. Ennek az lett az eredménye, hogy a korábbi kanyarulatos medermintázat átöröklődött a kemény triász dolomitra, kialakítván az utóbbi pár millió évben a Gaja kacskaringós völgyét. A megmaradt fiatalabb üledékek a szurdok térségében már csak foltokban lelhetők fel, hisz nagyobb részük lepusztult, az erózió áldozatául esett. A Gaja bevágódása közben oldódásos eredetű barlangüregeket is megnyitott, amelyek közül az őslénytani leletei alapján a legjelentősebb a Gaja-szurdok sziklaürege. A romantikus völgy látnivalóinak (pl. sziklatornyok, barlangok, Mária-sziget, Ádám–Éva-fa, kora vaskori halomsírok) felkeresése előtt tehetünk még egy rövid kitérőt a völgy Balinka felőli, északnyugati kijáratához, ahol az egykori Kajmáti-kőfejtő oligocén őskarsztját tanulmányozhatjuk.

Meddőhányók vörösen izzó kúpjai között

A Gaja-szurdok szorításából kiérve kinyílik a tájkép, s a Fehérvárcsurgói-víztározó 1971–72-ben kialakított víztükréhez érkezünk. Ha időnk engedi, érdemes egy rövid kitérőt beiktatva ellátogatni Fehérvárcsurgóra is, ahol a Károlyi-kastély impozáns épületegyüttesét és csodálatos parkját is megtekinthetjük. A víztároló Kincsesbánya felőli oldalán ne felejtsünk el bélyegezni sem (Becsali büfé). Az Országos Kéktúra útvonala Fehérvárcsurgó és Bakonykúti térségében, a Vontató- és a Bogrács-hegy között a volt kincsesbányai bauxitbányászati területen halad át, ahol meddőhányók vörösen izzó kúpjait, valamint rekultivált külfejtéseket is felfedezhetünk utunk során.

A kietlen, fátlan dolomitos térszínen baktatva Bakonykútipuszta és Bakonykúti (bélyegzőhely) után a romantikus és nehezen járható, barlangokkal ékesített Burok-völgy fölött haladunk el, ahová érdemes kitérőt tenni. Kisgyónbányán, az egykor szénbányászatáról nevezetes, napjainkra már a természetbarátok által birtokba vett telepen (bélyegzőhely, bányászemlékmű) áthaladva hamarosan egy kiemelkedő jelentőségű földtani feltáráshoz érünk, ahol már nem triász, hanem jura kőzetek bukkannak elő. A Dunántúli-középhegységet a kréta időszakban olyan tektonikai erőhatások érték, hogy a korábban lerakódott kőzetösszletek egy óriási „vályúba hajlottak”, amelyet szakmai kifejezéssel szinklinálisnak nevezünk. Ennek a szerkezetnek köszönhetően a Bakonyban található kőzetek a hegység belseje felé haladva fiatalodnak, azaz már jura és kréta időszaki földtani képződményekkel is találkozhatunk későbbi utunk során.

Ősmaradványok a talpunk alatt

A bakonyi erdők mélyén, Bakonycsernye nagyközségtől pár kilométerre bújik meg a magyarországi és a bakonyi jura időszak egyik legalaposabban kutatott földtani alapszelvénye, a Tűzköves-árok, amely egyben hazánk legrégebb óta ismert ammonitesz-lelőhelyei közé is tartozik. A Dunántúli-középhegységet is magán hordozó lemeztöredék a földtörténeti jura időszakban (kb. 200–145 millió éve) a Tethys elnevezésű, hatalmas óceán mélyebb régióiban helyezkedett el. A több ezer méteres vízmélységben változó agyagtartalmú meszes iszapok rakódtak le, amelyek általában vöröses színezetűek voltak a bennük található, feloxidált vastartalmú ásványoknak (pl. hematit) köszönhetően. A jura üledékképződésre jellemző volt, hogy hosszú idő alatt viszonylag kis vastagságú üledékes összlet rakódott le. A mélyebb vizek lakói voltak a ragadozó életmódot folytató ammoniteszek is, amelyek különböző mintázatú kőbelei szép számmal gyűjthetők a bakonyi jura rétegekből.

Az itt található, ősmaradványokban gazdag rétegekkel először a Bakony nagy ismerője és kutatója, Rómer Flóris foglalkozott a 19. század második felében, akit Hantken Miksa követett. A fauna első monografikus feldolgozását a nagy földrajztudós, Prinz Gyula jelentette meg 1904-ben (111 új ammoniteszfaj!). A 20. század második felében Géczy Barnabás és Konda József foglalkozott az itt található ammoniteszfaunával részletesebben. Az egymásra települő és felfelé haladva egyre fiatalabb jura kőzetrétegeket azért tanulmányozhatjuk itt ilyen kiválóan, mert régen bányászkodtak kőnyerés céljából (vasútépítési alapanyag). Azt viszont mindenkinek tudnia kell, hogy itt is a „mindent a szemnek, semmit a geológuskalapácsnak” elv érvényesül: tilos a kőzetet megbontani, illetve az ősmaradványokat begyűjteni.

Szélmalmok a látóhatáron

A Tűzköves-árok elhagyása után, a Hamuház és a Csiklingvár (kisebb kitérő) érintésével hamarosan megérkezünk a szántóföldekkel borított Tési-fennsíkra (ne feledjünk el bélyegezni a barlangkutató állomásnál),

amely a maga 60 négyzetkilométerével a vidék egyik legnagyobb kiemelt platója.

A 400–500 m-es átlagmagasságú fennsíkon helyezkedik el a névadó település, Tés.

A Tési-fennsík alapkőzetét a késő triász Tethys-selfeken (szakmai kifejezéssel karbonátplatformokon) képződött üledékes kőzetek (pl. fődolomit) alkotják, amelyek jól oldódnak, azaz karsztosodnak. Ezeket a triász dolomitokat változó vastagságú jégkorszaki lösz borítja, ezáltal az úgynevezett fedett karsztok kategóriájába tartozik. Az egyedi oldódásos folyamatok során több mint száz víznyelő alakult ki a területen, valamint számos zsomboly (aknabarlang) is. A kék ösvényről egy kis kitérővel érhető el a Bakony leghosszabb és legmélyebb járatrendszere, az Alba Regia-barlang. A kiemelt, vizekben szegény fennsík a Bakony és egyben a Dunántúl egyik legszelesebb tája, amelynek kedvező adottságait már eleink is kihasználták.

Tés a Bakony egyik legmagasabban (465 m) fekvő települése, ahol a szél volt az egyetlen olyan megújuló energiaforrás, amelyet energiatermelésre lehetett használni. A település legfőbb látnivalói a Táncsics utca telkeinek végében álló, műemlékvédelem alatt álló szélmalmok: az 1840-ben épült Helt-féle és az 1924-ben épült Ozi-féle, amelyek jelenleg is működőképesek. A holland típusú szélmalmok jellegzetessége, hogy a tetőzetük forog, a malomtörzsük kőből készült, meghajtószerkezetük a hatvitorlás szárny. A malomban többféle gabonát is őröltek, kedvező szélviszonyok mellett akár napi 4 mázsát is. Érdemes még megtekinteni a napjainkban is működő kovácsműhelyt, ahol a belépőjegyeinket válthatjuk meg a szélmalmokhoz.

Tésről az Országos Kéktúra útvonala komolyabb szintvesztéssel leereszkedik ahhoz a vízfolyáshoz, amellyel Bodajk határában már találkoztunk. Itt, Jásd térségében, a Gaja mellett fejezzük be a bakonyi vándorlásunk első részét, hogy egy kis pihenő után rövidesen az Öreg-Bakony földtudományi értékei közé vethessük magunkat.

A cikk a Turista Magazin 2020 októberi számában jelent meg. A korábbi magazinokat ide kattintva tudod megrendelni.

Cikkajánló