„Beborulni garantáltan nem fog senki, de ha mégis, azt tényleg nagyon akarni kell” – kezdi a félnaposra ígért túránk ismertetését Bődör Bence, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa, miközben lapátokat és mentőmellényeket oszt ki annak az ötödikes osztálynak, amelynek tagjai egészen Pécsről buszoztak a Kis-Balaton Látogatóközponthoz, hogy – velünk együtt – fedezzék fel a környék egy részét. Miután levisszük az újnak látszó és meglehetősen széles műanyag kenukat a víz partjára, mi is konstatáljuk, hogy Bencének igaza van. Egy közel nyílegyenes, nem túl mély patakon fogunk evezni, amelyet nem mellesleg a Hévízi-forrásbarlangból feltörő víz is táplál a környékbeli források és csatornák mellett, így télen sem fagy be teljesen.

Dzsungel a víz alatt

A rövid kenuzási gyorstalpaló után vízre szállunk, de Bence még megkér minket, hogy lehetőleg vigyázzunk a vízi élővilágra, és kerüljük ki az éppen virágzó vízililiomokat és a sárga színben pompázó vízitököket.

Amíg hátul lapátolok és próbálok navigálni a növényzet között, Marci kollégám a kenu elejében csőre töltött fényképezőgéppel lesi a madarakat, de neki sincs könnyű dolga, mert a rikító mentőmellényekben pompázó és meglehetősen hangos csapat láttán a legtöbb helyi lakos szárnyra kap. Tollukat szárító kis kárókatonák rebbenek fel a legnagyobb számban, de látunk különféle kócsagokat, nádirigókat is elsuhanni, míg az égre nézve szinte mindig megfigyelhető egy-két gyanúsan imbolygó barna rétihéja. Nem vagyok egy nagy madárguru, de ezt a ragadozó madarunkat még én is jó eséllyel felismerem, mert olyan a zsákmányszerző röpte, mintha egy erősebbre kevert vodka-szódával kezdte volna a napot.

Mire az osztály belejön a lapátolásba, és éppen elkezdené unni a dolgot, meg is érkezünk a Diás-sziget nevű helyre, ahol partra szálunk. Bence kiköti a kenukat, majd gyalog megyünk a mintegy fél kilométerre lévő végcélunkhoz, a Fekete István-emlékházhoz. Útközben egy eltűnőben lévő korszak élővilágáról és kultúrájáról kapunk információkat. Megtudjuk, hogy korábban olyan számban fordult itt elő lápi póc, hogy még a disznókat is azzal etették a helyiek, ám az élőhelyek megszűnésével és az invazív amurgép megjelenésével mára ott tartunk, hogy Magyarországon fokozottan védett ez az aprócska hal. Természetvédelmi értéke 250 ezer forint egyedenként, azaz mai áron számolva ez lehetett a világ legdrágább sertéstápja.

A csíkokkal együtt tűntek el a csíkászok is

Ugyancsak nagy számban élt itt hajdanán a kígyószerű réti csík, amely igazi mocsárspecialista, még az ideiglenes kiszáradást is elviseli, azt viszont már nem, ha teljesen lecsapolják és kiszárítják az élőhelyét, így mára a halászat egyik önálló ágának tekinthető csíkászat mestersége is megszűnt. A mocsárlakó népek annak idején élő barométernek is tartottak egy-egy ilyen nyurga halacskát, ugyanis a viharokat előre jelezte nyugtalan viselkedésével.

Mielőtt elmerenghetnénk a réti csíkok és Németh Lajos szakmai pályafutásának párhuzamosságain, egy szépen faragott fakapuhoz érkezünk. Nagyjából itt ér véget a Gyöngyös-patak, itt folyik bele a Zalába, amelyet rögtön fel lehet ismerni az egy árnyalattal sötétebb vizéről. A patak torkolatnál nádszálak állnak katonás sorban, és a parton egy információs tábla árulja el rendeltetésüket, de itt Bence is megáll, és egy kis előadást tart erről az ősi halfogási technikáról.

A sekély vizű árterületekkel, mocsarakkal együtt ez a foglalatosság is megszűnt, pedig nem egy mai találmány, már az Árpád-korból származó írásos emlékek is említik.

Mesebeli tisztás a nád ölelésében

A fakaput és a pataktorkolatot elhagyva egy náddal körbevett tisztásra jutunk, amelynek közepén egy házikó ácsorog egy hatalmas platánfa árnyékában. Ez a Fekete István-emlékház, ahol a híres írónkról és a környék élővilágáról tudhatunk meg még többet egy állandó kiállításon. Bár kint rekkenő hőség van, a nádfedeles épületben ezt nem érezni, és élvezettel hallgatjuk vezetőnk előadását az itt megfigyelhető állatfajokról.

A legnagyobb sztár – szó szerint – a kitömött rétisas, amely mellett még egy kifejlett aranysakál is aprócska jószágnak tűnik, az egerészölyv pedig egy játék madárnak. Piros pont a kiállítást létrehozó nemzeti parkosoknak, hogy egy kihúzható fiókos komódnál meg is lehet tapogatni a benne található kincseket, amelyek alatt teknőspáncélt, levedlett siklóbőrt, hatalmas kagylókat, különböző madárfészkeket és tollakat kell érteni. A gyerekek szeme felcsillan a legnagyobb toll láttán, pláne, amikor megtudják, hogy egy rétisastól származik, és ennek az egy tollnak is pont annyi a természetvédelmi értéke, mint egykori gazdájának: kerek egymillió forint.

Matula bácsi kunyhója is kipróbálható

Az egyik sarokban rendezték be Fekete István egykori dolgozószobájának mását, és az itt álló szekrényen a művei is megtalálhatók. Ez nem egy hatásvadász fogás, ugyanis Fekete István tényleg pont ezen a helyen lakott, amikor a Kis-Balatonnál járt, 1954-ig egy kis nádkunyhó jelentette a komfortot, majd azt elbontották, és elkészült a ma is álló épület, amely eredetileg kutatóháznak készült.

Az egykori kunyhó korhű mását az épület mellett lehet ma is megnézni, és képbe kerülhetünk, hogy milyen is lehetett az élet hajdanán a mocsárvilág mélyén. A Tüskevár Matula bácsija is ilyesmi, nádból készült kalibában töltötte a nyarait és látta vendégül Tutajost. Az „igazi Matula bácsi” egyébként a valóságban nem létezett, ezt az alakot Fekete István találta ki és gyúrta össze olyan helyi halászokból, akikkel a kis-balatoni tartózkodása alatt találkozott.

Az első természetvédelmi őr leginkább a kócsagokat védte

Matula bácsi karakterét valószínűleg az a kis-balatoni halászmester, Gulyás József is ihlette, aki közadakozásból vigyázott a helyi élővilágra, különös tekintettel a kipusztulás szélére került nagy kócsagokra, így gyakorlatilag az első természetvédelmi őrnek tekinthető. Tisztségét egészen 1950-ig töltötte be, és azon túlmenően, hogy lefülelte az orvhalászokat és megakadályozta a nád felgyújtását, a madarak kutatását végző szakemberek munkáját is segítette kiváló helyismeretével.

A Kis-Balaton nagy része ma fokozottan védett természeti terület, ám ez nem volt mindig így, Mária Terézia idején például még az is felmerült, hogy az egész Balatont lecsapolják, a helyén pedig majd gabonát termesztenek, de ez szerencsére nem valósult meg. A vízszint szabályozása és a környék fokozatos becsatornázása viszont igen, így a 20. század közepére kialakult az a helyzet, hogy a Zala folyó közvetlenül a Keszthelyi-öbölben rakta le a hordalékát, mert a kiszárított Kis-Balaton elveszítette a természetes vízszűrő jellegét.

Emiatt a Balaton vízminősége gyorsan romlani kezdett, és már fürdésre se volt alkalmas. Az ökológiai katasztrófa elkerülésének érdekében a vízügyi szakemberek kidolgoztak egy tervet „Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer” néven.

A munka két lépcsőben valósult meg: az első ütem, a Hídvégi-tó kialakítása 1985-re, a második ütem, a Fenéki-tó elárasztása a 2000-es évek közepére készült el. Ezeknek köszönhetően a Zala vize tervezett módon, védőgát és átemelőrendszer segítségével kanyarog végig a területen, és már „megszűrve” érkezik a Balatonba.

A fentieket emésztgetve sétálunk vissza a hajóinkhoz, majd szállunk ismét vízre túránk start- és egyben célhelye, a Kis-Balaton Látogatóközpont felé. Marci kollégával kicsit előreevezünk, így közelebb tudunk kerülni egy-egy napozó kormoránhoz, ám most is tarják a távolságot: amint 10-15 méterre megközelítjük őket, sértődötten elrebbennek. Visszafelé érdekes módon minden út rövidebbnek tűnik, most sem volt másként, mert mire belemelegednék a lapátolásba, már fel is tűnik látogatóközpont jellegzetes sziluettje.

A hely élővilágának gazdagságát mutatja, hogy amikor húztuk ki a kenukat, egy megbolygatott mocsáriteknős-fészekre bukkantunk a patak meredek partját borító fűben. Bence szerint borz vagy róka lehetett a fosztogató, és ez is egy drága lakoma lehetett, ugyanis egyetlen őshonos teknősfajunk is védett, természetvédelmi értéke 50 ezer forint. A parton búcsút veszünk a szemmel láthatóan elpilledt, de elégedettnek látszó osztálytól, és még megnézzük a látogatóközpontban berendezett kiállítást, majd mi is felkerekedünk, és hazafelé útba ejtjük a frissen átadott Somos-kilátót. Így a cikk végén nem lenne jó elrontani a hangulatot, mert tényleg egy gyönyörű helyre kaphattunk bepillantást, de egy több mint fél évszázada született idézettel szeretnék búcsúzni, üzenete ugyanis sajnos egyre aktuálisabb.

„Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.”

(Fekete István, 1900. január 25. – 1970. június 23.)

A cikk a Turista Magazin 2022. július-augusztusi számában jelent meg.