Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
Fotó:
2022. szeptember 29.

A Zemplén fővárosában

Már hagyománnyá vált, hogy szeptember harmadik hetének nagy részét túrával töltjük, és lehetőleg hazulról távolabb. Az idén adta magát, hogy ekkor fejezzük be az OKT bejárását.

Ebben az időszakban általában gyönyörű idő szokott lenni, élvezhettük már az indián nyárnak a melegét és szépségeit. Nos, az idén ebben a teljesen felfordult világban még az idő is megbolondult, késő őszi hőmérséklet, rengeteg esővel. Csak az utolsó napot úsztuk meg elázás nélkül, volt olyan nap is, amikor nyolcszor húztunk „orkánkabátot”.

A Zemplén ezernyi kincsének megismerésére talán több hét, sőt hónap sem lenne elég, ezért amikor eljutunk az országnak ebbe a nekünk távoli szegletébe, igyekszünk minél többet megtudni erről a csodavilágról. Ezért szokásunktól eltérően nagyon laza túranapokat terveztünk előzőleg, hogy maradjon időnk a kulturális-történelmi feltöltődésre is.

A távolság miatt a nulladik napra nem szoktunk túrát tervezni, így később szoktunk indulni a Pelsótól, de ezúttal nem így volt, hajnalban kukorékolt a kakas és már öt körül robogtunk is az M7-en. Csak címszavakban a nulladik nap történései, hisz ezek nem ennek az írásnak a témái: Muhi, Boldogkőváralja, Vizsoly, Regéc, Sárospatak és persze a „főváros”, Sátoraljaújhely. Szoros nap volt és csak pár rubrikát tudtunk kihúzni arról a bakancslistáról, ami túrázásaink során elmaradt.

Inkább fáradtan, mint kipihenten ébredtünk hétfő reggel fél hatkor. Igyekezni kellett, mivel a Makkoshotykára induló járat fél hétkor indult a Hősök teréről, mely pár perc sétával érhető el a szállásról. Cihelődés és reggeli után fázósan léptünk ki a csöpörgő esőbe. Jól kezdődik! Nem így terveztük! Nem esett jól az apró szemekben egyre erősödő csapadék a hidegben, melyet az élénk szél még jól az arcunkba is csapott. Gondolkodás nem sok volt, mert mint tudjuk, az öreg turista közmondásból, menni akkor kell, amikor jól esik.

Jól időzítettünk, alig pár percet kellett várni a járatunkra, mellyel Sárospatakig utaztunk, onnét egy másik járattal hajtattunk Makkoshotykára, érintve a világörökségi hercegkúti pincesort. Titkon reménykedtünk, elállnak az égi csatornák, de nem. A környező hegyek mind „füstöltek”, felhőben úsztak, semmi jó kilátás. Úgyhogy rögtön öltözködéssel kezdtünk, felavattuk a nemrég beszerzett szuper, minőségi esőkabát-poncsónkat, mellyel a régebbi egyszerűt váltottuk le.

Magyar királyi kincstári turistalábainkat aszfalton üzemeltük be egy enyhe emelkedőn. Pár lépéssel elértük a község református templomát, melyet 1941-50 között építettek, mivel az előzőt le kellett bontani, olyan rossz állapotba került. A település legfőbb nevezetességei a Meczner-kastélyok, melyekből a földesúri család kettőt is épített. A falu alsó részén lévőt mai túránkon nem érintjük, ebben ma kultúrház és orvosi rendelő működik.

A Felső faluban lévő Meczner-kastélyt Meczner Rudolf építtette klasszicista stílusban még az első nagy világégés előtt. A „felszabadulást” követően az új rezsim ezeket az igényes épületeket államosította, a tulajdonosokat pedig egyszerűen elzavarta minden kárpótlás nélkül. A kastélyban pedig általános iskolát rendeztek be, ma is ekként működik. Szerencsére az állam ebben az esetben jó gazdaként funkcionál, hiszen az épület napjainkban is remek képet mutat, köszönhetően a rendszeres felújításoknak.

Bélyegzéssel nem kellett foglalkoznunk, hisz legutóbb elvégeztük az adminisztrációt, így rögtön megtarthattuk az udvari sütödénél a túraindító szeánszot. Mivel aznap már nem szándékoztunk autóba ülni, így bátrabban önthettünk a kupicába a faeper kisüstiből. Gallér mögé tolva az elixírt, rögtön éreztük jótékony hatását, hisz kellemes meleg járta át testünket-lelkünket. Kilépve a kastélykert hátsó kapuján, rövid emelkedővel értük el az 1911-12-ben épült Meczner-kápolnát, mely egyben a család sírboltjaként is funkcionált.

Innét keskeny ösvényen kapaszkodtunk tovább a Kutya-hegy derekán pár száz lépést, majd

kiértünk egy szép kaszálóra, ahonnan csodás körpanoráma tárult elénk a Sátoros-hegyekkel, a Megyer-heggyel és Sárospatakkal. Alattunk pedig Makkoshotyka és Hercegkút terült el a hatalmas szőlőültetvényekkel.

A kis domb tetején egy magányos bokor előtt a Rockenbauer Pál emlékkereszt őrzi a kiváló természetjáró és filmes ikon emlékét. A keresztet 2017-ben állították.

Valami csoda folytán csendesedni kezdett, majd el is állt. Úgyhogy a rétet már megszabadulva az esőkabáttól, könnyebb haladással hagytuk el. Sáros, agyagos szekérútra léptünk, melyen az elmúlt napok özönvizeinek köszönhetően élmény volt a cuppogás. Hát mi egy tájegységet sem úszunk meg komolyabb sarazás nélkül! A Zemplén jó ki ragadós agyagjából először itt kaptunk egy piciny ízelítőt.

Eleinte lejtett az út, majd szűkülni kezdett, és egy határozott irányváltással ki is tért alólunk, mi pedig egy fiatalosban emelkedő ösvényre léptünk, melyet a vegetáció rendesen benőtt, csak libasorban fértünk el.

Orrfacsaró bűzre lettem figyelmes, de reménykedtem, hogy nem az ösvényen van valami, mert abból nagy galiba lesz. Hát ebben tévedtem! Általában túratársam megy elöl, hisz ő adja az iramot, ez most sem volt másképp. Talán tíz lépéssel járt előttem, amikor velőtrázó sikítás tört ki belőle, ami rögtön hatalmas zokogásba váltott. Na, helyben vagyunk! Utolérem, kérdem mi a baj. Válasz nincs, csak mutatja, hogy kb. egy egyhetes, felfúvódott dög van keresztben az ösvényen.

Tudtam, hogy Ő arra nem fog elmenni, talán az is elhangzott, hogy menjünk vissza. Na, elővettem a szigorú énem és rászóltam kedvesemre, oké, akkor kerülünk, de az egyik oldalt szedres, arra esély sincs. A másik oldalt nagyon sűrű fiatalos vegyeserdő minden gazzal. Arra talán lenne esély kerülni. Igen ám, de a sokktól oda sem akar belépni. Újabb hangosabb szó, egy kis indítási simogatós tolás és máris karcoltuk ruháink, kezeink a szúrós magoncok közt. Törtem az utat, jó 50 métert küzdöttünk, mire találtam egy használhatóbb kiutat az ösvényre. Itt vigasztalás, léleköntés vette kezdetét, szegénykém még vagy öt percig remegett, szipogott.

Máskor is volt már ilyen kalandunk, de nem volt még ilyen durva szitu, hogy nehezen lehetett kerülni. Még jó, hogy nem akkor lakmároztak belőle a rókák, vaddisznók, ne adj isten farkasok. Kiérve a fiatalosból, szép tölgyes-gyertyánosban haladtunk a kiszáradt Kovács-patak árkáig, néhol hatalmas bükkök alatt. Újfent beigazolódott az erdő gyógyító hatása, hisz kedvesem ezen a rövid szakaszon jóformán elfelejtette az átélt traumát, visszatért szokásos jókedve. Könnyed emelkedőn kapaszkodtunk, majd ereszkedtünk a Hárs-elő oldalában a Kádas-forrás vízmosásáig, melyben most csak csordogált a közeli forrás friss vize. Sajnáltam az időt elcammogni a forrásig, így kikapaszkodtunk a völgyből és hamarosan már jött is elénk Cirkálótanya éber őre. Meggyőződésem, hogy radarjaival már messziről észreveszi a közeledő vándort, és a területe határáig elé is szalad, hogy amolyan díszkíséretet adjon a fáradt utazónak a tanya előtti piciny padokig.

Ahogy elénk szaladt, rögtön kapott jutalomfalatot, és ezt a házakig kedvesem többször is megismételte. Aztán ahogy odaértünk, előkerültek az éjjeli bátorok is és várták a finomabbnál finomabb falatokat. Készültünk bőségesen, így igazán degeszre tömhették magukat az aranyos házőrzők. Ezúttal a háziakkal nem találkoztunk, így rövid adminisztráció, frissítés következett és már robogtunk is tovább. Kellemes lejtő következet a Kokotka-oldal szoknyáján a Hercegkúti-patakig, melyen az esős idő ellenére is száraz lábbal keltünk át.

A patakot elhagyva a Rókás-völgyben kapaszkodtunk kellemes szintúton, majd kalandos létrás átkelések következtek, hisz a létra egyik szárán az alsó, míg a másik szárán a felső fokok hiányoztak. Ezek a dolgok igencsak kemény tornamutatványok elé állítják a törpenövésűeket. Mi is azok közé tartozunk, így igencsak megküzdöttünk az átkeléssel, de megoldottuk.

Ezután már csak percek kérdése, és a Pusztadélő útkereszteződésében toporogtunk, rátérve a jó nyomvonalra, aztán kalandos, vadregényes szakasz következett kiadós sárdagasztással, komoly lejtőkkel, négykézlábas emelkedőkkel, míg kikapaszkodtunk a Bancsi-gödörből. A cuppanós sárban aztán valósággal lesiklási elemeket alkalmazva ereszkedtünk a Veres-haraszt alján lévő Csonka-kútig, ahol egy elhagyott tanya düledezik, melyet ma favágók használnak. Itt folyik most is fakitermelés, így a terep és útviszonyok is ennek megfelelőek voltak.

Szó szerint térdig-derékig érő gödrök, persze az aljukig agyagos-sarasak. Küzdés volt az a pár tíz méter, míg átverekedtük magunkat a keskeny völgyön, de a feketeleves csak ezután jött! Először hatalmas lelakatolt gépszörnyek (aznap még a favágók sem dolgoztak) állták az utunkat, melyeket komoly erőfeszítéssel tudtunk kikerülni. Aztán olyan következett, amiben ritkán van szerencsénk. Egy horhosban komoly kapaszkodó következett a széttaposott, felázott agyagos sárban.

Kapaszkodtunk már meredekebb sáros részen is, de ilyenre még nem emlékszem. A második lépés után bakancsaink súlya legalább két-háromszorosára nőtt, minden lépés sokkal több erőt igényelt. Ez még csak hagyján lett volna, de léptünk húsz centit (többet nem tudtunk), csúsztunk vissza tízet…

Nagyon fárasztó szakasz volt.

Nehézségek árán értünk fel egy nyeregbe, ahol Első feleségem rákérdez: „Te láttál jeleket?” Úristen, villan be a felismerés: „Egyet sem!” Kínunkban először csak röhögünk, ezt benéztük, finoman szólva elszúrtuk, de ott erősebb szavak jöttek a szánkra. Röhögés közben megszólal a párom: „Pedig hogy sajnáltam azokat a szegényeket, akik itt lefele fognak jönni!” Újabb röhögő görcs jött ránk. Levegőt kaptam, előkotortam az okoseszközöm, és látom ám, hogy legalább 6-700 m-t túltoltuk! Micsoda energiapocsékolás, és még vissza is kellett csúszkálni a rohadt meredélyen a letérésig. Jöttek ám a dupla Axelek, leszúrt Rittbergerek és társaik, mire leakrobatáztuk magunkat a nehezen észrevehető letörésig. Még most is sajog a térdem, ha rágondolok erre a lejövetelre.

Aztán ahogy jó útra tértünk, amelyen először kapaszkodtunk, onnan kellemesen ereszkedtünk le egészen a Károlyfalvára vezető műútig, a Bányi-nyereghez. Nem oly régen a kék itt a műúton haladt tovább Rudabányácska felé, de most újból a még régebbi útvonalat használják a turisták az OKT-n, és felkapaszkodnak a Nagy-nyugodóra. Ez a szakasz alig több mint másfél km, de 150 m szintet kell megmászni. Férfias munka lesz, pláne, ha számításba vesszük az előbb átélteket. …de hát nem a hegy csinált minket! Rövid pihenő, frissítés, és nekivágtunk a meredélynek.

Kedvesem bírta a tempót, de szerénységemnek hamar légszomja lett és be kellett vessem a jól bevált trükköt, jelzéstől jelzésig kapaszkodtam, és mindig fújtam egy keveset. Fogytak a méterek, lépésről- lépésre közelebb kerültünk a 362 m magas nyereghez. Aztán egyszer csak felvezetőm visszakiált: „Valami oszlop van előttem!”, és nevet. Nekem sem kellett több, jött is a hagyományos csatakiáltás. Felértünk! Miután kifújtuk magunkat, következett az adminisztráció elvégzése, pihenés.

Ránéztem az órámra, alig múlt dél, jó időt jöttünk. Tovább nem terveztünk menni, tartottuk is ehhez magunkat és a K+ jelzésen meredeken ereszkedtünk el a Zemplén fővárosába. A várhegyi Rákóczi üdülőig köves sétaúton, onnét meredek aszfalton ereszkedtünk a Szent Antal-kút elhanyagolt foglalatáig, majd szebbnél szebb házak, kastélyszerű lakok közt ereszkedtünk egyre mélyebbre a városban. Útközben egy békebeli hangulatot árasztó csemegében pótoltuk készleteinket, majd a főutcán elértük az AK nyomvonalát. Ezzel összekötöttük az AK-t és az OKT-t, így egyszer teljes lesz a kör, ha ideérünk az alföldi túráink során. Legyalogoltunk még a vasútállomásra, hogy az a bélyegző is meglegyen a füzetünkben. Visszafele szerencsénk volt, pont ment egy járat a Hősök tere felé, így könnyítettünk a szálláshoz való visszajutásban.

A centrumban beültünk egy igazi kocsmai hangulatot árasztó műintézménybe, ahol kis rummal és sörrel koccintottunk. Közben megterveztük a délutánunkat, és kicsit beszélgettünk a város múltjáról, jelenéről a kedves korcsmáros asszonnyal.

Az egykori Zemplén vármegye székhelye egy egykori vulkáni kaldera körül kialakult hegyek lábánál terül el. A 3-500 m magas hegyek, ún. Sátoros-hegyek közül a legmagasabb az 513 m Magas-hegy. A városnak nagyon gazdag a történelme, és nem hiszem, hogy ennek az írásnak a témája kell legyen, ezért csak nagyvonalakban pár fontosabb szemelvény.

Már a Honfoglalást követő esztendőkben is van írásos említés róla, ekkoriban az Aba nemzetség birtokolta. Mind a tatárjáráskor, mind a török pusztítás éveiben a kihalás szélére sodródott. A Rákócziak 1616-tól birtokolták a várost, az ő idejükre esik a város egyik fénykora. 1697-ben itt robbant ki a hegyaljai felkelés, melyre a Rákóczi szabadságharc előfutáraként tekintünk. II. Rákóczi Ferenc kiemelten kezelte a város támogatását, hisz nem oly messze, Borsiban született. A Fejedelem bukását követően az osztrák udvar, hűségének elismeréseként Trautson hercegnek adományozta, de a város fejlődését ez nem akasztotta meg, felvirágzása tovább tartott. 1750 körül lett véglegesen Zemplén vármegye székhelye, ekkortól alakult ki városias jellege, több ipari üzem létesült, és a vasút is elérte ezt a távoli vidéket 1871-ben, ami újabb lökést adott a város fejlődésének.

Sátoraljaújhely újabb tragédiája a trianoni békediktátummal kezdődött, mivel a Ronyva szerény folyását az agyafúrt tótok hajózhatóvá nyilváníttatták a katonai felmérőkkel, így a város jelentős része az újonnan alakult Csehszlovákiához került. Ekkortól veszíti el jelentőségét, gazdasági élete is visszafejlődött. 1950-ben a megyerendezésekkor elveszíti megyeszékhely rangját és járási székhellyé válik. Korábbi fényét már nem kapja vissza, a fejlesztések jó része elkerüli, melyen a rendszerváltozás sem segít. Viszont rengeteg épített és természeti csodájának köszönhetően a város és a csonka Zemplén az ország egyik kulturális fellegvára a mai napig, és rengeteg turistát, kirándulót vonz.

Észre sem vettük, és elfogyott még egy kör, úgy gondoltam, itt a búcsú ideje, és asztalt bontottunk, elsétáltunk a közeli szállásunkra, lefürödtünk, pihentünk egy cseppet, majd városnéző séta során ismerkedtünk a Zemplén fővárosának értékeivel, nevezetességeivel. Korán hazaértünk és viszonylag hamar el is tettük magunkat, mert másnap is korán kellett keljünk, mivel több mint 20 km-es túra várt ránk.

Kéktúrából kalandtúra a Visegrádi-hegységben

Kéktúrából kalandtúra a Visegrádi-hegységben

2022.12.08.

Harmadszor járom már az OKT-t, azt gondoltam, hogy egy rövidke Pilisszentlászló–Visegrád-szakaszon nem érhet különösebb meglepetés. Óriásit tévedtem. Pazar kilátások kápráztattak el, majdnem elgázolt egy komplett vaddisznókonda, a Borjú-főn mellbe vágott egy Wass Albert-idézet, majd végül a visegrádi vár erdőben rejtőző, omladozó falai mellett egy avarban lapuló, elfeledett Mátyás király emlékmű pörgette fel a fantáziámat.

→ Tovább
Kalandtúra a vadregényes Rám-szakadékban

Kalandtúra a vadregényes Rám-szakadékban

2022.12.06.

A 90-es években még láncokon kapaszkodhattak fel a bátrabbak a legendás hírű Rám-szakadék vízesésein, ma már létrák segítik az előrejutást, így szinte mindenki számára jól járható az ország leghíresebb szurdokvölgye. Az elmúlt hónapok esőzései szépen kitisztították az itt-ott feltöltődni látszó medret, így egy kellemes családi túra keretében a régi fényében ragyogó Rám-szakadékot járhattuk be újra.

→ Tovább
Csereháti csoda a fülemülék völgyében: Szanticska

Csereháti csoda a fülemülék völgyében: Szanticska

2022.11.28.

Budapesttől jó kétszáz kilométerre, Miskolc és Kassa közt, a Hernádtól a Sajóig elterülő, szelíd lankáival megkapó szépségű, ámde turisták által ritkán látogatott, félreeső dombvidék, mely nevét az egykoron mindent beborító cseres-tölgyes erdőkről kapta, ez a Cserehát.

→ Tovább