Mindegyik túránk mélyen beégett az emlékezetünkbe. Küzdöttünk az elemekkel, a legendás agyagos sártengerekkel. Görbeország minden csodáját megmutatta hátrányaival együtt. Mikor végleg búcsút intettünk ennek a csodálatos vidéknek, talán még egy-egy könnycseppet is elmorzsoltunk szemünk sarkában. Nem mondtuk ki, elég volt egymásra néznünk.

A mérsékelt forgalomnak köszönhetően alig 8 óra után parkoltunk le Hollókőn. A még kihalt településen gyorsan végigrohantunk, a várat most csak nyugatról szemrevételeztük. Elhagyva Hollókőt egy rövid kaptatón értünk ki egy sziklás, ligetes legelőre óriás makkfák és vadkörtefák közé. A tisztás után meredek ereszkedésbe kezdtünk a Várkút-forrás erecskéjének völgyébe. Ma itt kaptunk először ízelítőt abból, ami meghatározta a napot: a legendás cserháti agyagos sárból.

Átkeltünk az erecske fölött, mely a Hollókői-patak felé igyekszik. Rövid sárdagasztást követően máris megkezdtük a kapaszkodást a Gyertyános meredek kaptatóján. A bekerített erdei játszótér mellett haladtunk sokáig, majd 300 tengerszint feletti magasság környékén elértük a gerincet. Egy mélyútban ereszkedtünk le egy újabb névtelen erecske völgyébe, ahol aztán újabb óriási dagonya fogadott a kiakasztható villanypásztor után. Kerülni a sűrű bozótos végett nem lehetett, így a bokáig érő cuppogóban vágtunk át.

Ahogy elkezdett emelkedni a szekérút a Sósi-erdőben, a sár is alábbhagyott, de itt meg bikakaland vette kezdetét. A letaposott villanypásztor mögött pár tíz méterre egy hatalmas 4-5 mázsás bika meresztette felénk tekintetét. Az adrenalinunk kicsit feljebb szökkent, de szerencsére az állat nem volt emelkedett állapotban. Pár lépés után az út menti árokban egy növendék bika kereste a kiutat a mélyből, ahova a letaposott villanypásztoron túljutva került. Eztán már eseménytelen kapaszkodás várt ránk a Remete-hegy nyergéig, a pulzusunk már csak a meredek ösvénytől nőtt meg.

487 méteren betoltunk egy csúcscsokit, elértük a Remete-hegy nyergét. Innét tűrhetően saras mélyútban ereszkedtünk makkfák között előbb a Keresztes-hegy, majd a Pusztavár-hegy nyergén.

Jó 3 kilométernyi ereszkedéssel értük el a Rimóc-Sipeki-patak völgyét (Malom-völgy), ahol a feketeleves is várt ránk. Ez a szakasz legendásan vizenyős, még nyaranta is lehet dagasztani a sarat, de ez a mostani állapot mindent vitt. Szörnyű volt, menekülni nem lehetett. Próbáltuk a legoptimálisabb nyomvonalat megtalálni a néhol lábszárközépig érő dagonyában, de hasztalan volt.

Minden lépésnél marasztalni akart az agyag bennünket, valósággal küzdeni kellett néha a bakancs kiszabadításáért is. Ráadásul a ragadós sár rárakódott bakancsainkra, melyek súlya 2-3 kilóval is megnőhetett. Hatalmas kövek gördültek, ahogy elértük Nógrádsipek első gazdasági telepeit, ahonnét már szilárd burkolatú úton folytattuk vándorlásunkat. Eljártuk a „Kállai-kettőst” jó nagyokat dobbantva, aztán az út melletti hatalmas fűben dörgöltük lábbelinket. Szerencsénk volt pár percet kellett várnunk csak a járatunkra.

Szécsényben várost néztünk, aztán Rimócba hajtattunk szállásunkra, ahol kedves házigazdánk mellett felfűtött szauna és jakuzzi is várt, jólesett kényeztetni magunkat. Korán feküdtünk, így korán is pattant ki a szemünk. Csípős reggelre ébredtünk. Ezen a napon az autót a Bableves csárdánál hagytuk, onnét kezdtük meg a napi penzumot. A csárda után pár száz méter erejéig elnyelt bennünket az erdő.

Jól járható szekérúton kapaszkodtunk az erdőhatárig, ahol az út kövesre váltott, a sár teljesen eltűnt. Cserébe viszont az emelkedő is „begorombult”, így hamar a hajunkon is levegő után kapkodtunk, mire elértük a turistaút-csomópontot a Barát-háton. Fújtunk egy keveset, majd jöjjön aminek jönnie kell, újabb kapaszkodás a Tepke felé. Fickós kapaszkodó következett, mely egy idő után megadta magát, és a gerincet elérve kényelmesebb járást tett lehetővé.

Nagy eufória tört ki belőlünk, mikor megpillantottuk a Tepke-kilátót a csúcson. A bátrabbak messzelátót hódítottak, a puhányok a csúcskönyvbe írtak magasztos gondolatokat. Első feleségemnek nagy szerencséje volt, a tiszta időben még a Magas-Tátra csúcsait is megpillanthatta.

A rövid pihenő után „csúcstámadásba” kezdtünk a „vulkáni” Cserhát, a Keleti-Cserhát gerincén. Leereszkedtünk a Tepke-nyeregbe, majd felkapaszkodtunk a Purgára (575 m), jött a Macska-hegy (574 m). Innét nem messze csodás kilátás nyílt egy ponton, ahonnét még a Magas-Tátra is látszódott. Ereszkedés a Garábi-nyeregbe, kapaszkodás a Nagy-Kő-tetőre (561 m) az átjátszóállomáshoz. Elballagtunk sorban a Varjú-bércek (541 m és 540 m) és a Köves-bérc (510 m) mellett, és a következő pihenőponthoz érkeztünk, a Négyfenyő menedékházhoz.

A pihenőnél található egy „csúcskönyv” is egy fémdobozban, melyben amolyan túlélőcsomagocskák is találhatóak. Követendő példa, bárki vehet ki és tehet helyette bármit a dobozkába. Hullámvasútba kezdtünk, elvándoroltunk a Kőkapu-hegy (462 m), a Sátoros-hegy (498 m) és a Nyerges-tető (516 m) csúcsai alatt. A Nyerges-tető után a szekérút ereszkedésbe kezdett, ami kitartott egész Nagybárkányig. Hamarosan feltűnt a falu templomának tornya is, és egy hupli mögött már az egész falu látképe elénk tárult.

Könnyen járható szekérúton érkeztünk be a faluba a templom mellett, ahonnét már aszfaltos úton folytattuk a meredek ereszkedést. Pillanatokon belül elértük az önkormányzat épületét, ahol a pecsét is található. Tekeregtünk a település utcáin a kék jeleket követve, aztán egyszer egy „falnál” találtuk magunkat a Csüd-hegy lábánál. Ez az emelkedő talán, ha 100 méter volt, de az micsoda 100 méter! Felérve a „falra”, könnyed mezei séta következett egy kökényes mellett.

Rövidesen már az országúton kanyarodtunk Sámsonháza felé, melyet az egykori kőbányából kialakított geológiai bemutatóhelynél értünk el. Rövid ismerkedés a faluval, és máris kanyarodunk a Szabadság utcára, amelyen a kék elhagyja a települést.

A falut a Szálláska-völgyön át hagytuk el, és kapaszkodtunk fel a Pláhi-hegy oldalában. A Bába-völgynél északnak fordultunk, és megkezdtük a felfelé gyaloglást a Vörös-haraszt irányába. Mikor enyhülni és lejteni kezdett, laza kocogásra váltottunk, hisz ha nem érjük el a négyes „Uzsgyit”, bizony csak este negyed nyolckor lesz csatlakozás Pásztón! Igyekeztünk, berongyoltunk Szentkútra, tényleg csak átfutottunk rajta, mindössze pár képet engedélyeztünk magunknak.

Fél három lett, vissza van még 5 km cirka 120 m emelkedéssel. Necces lesz az érkezés! Fogak összeszorítva, kaptatás a kemény emelkedőn, egyik láb a másik után. Kedvesem próbált erősebb tempót diktálni, de egy idő után nekem már sok lett. Így saját tempóra váltottam, ami ilyenkor talán kifizetődőbb. Nejem előbbre ment, ő is felvett egy saját tempót.

Fél négyre érkeztünk meg a templomhoz, meglesz ez! Így hát maradt idő pár fotóra a templomnál és a faluban, ahol az aszfalton kocogásban haladtunk, és tíz perccel négy előtt értünk a vasúti megállóhoz. Volt még idő megnézni az ikonikus öreg fát, ahol évtizedekig lakott a kéktúrás pecsét. „Uzsgyink” időben érkezett, Pásztón bő fél órát kellett várnunk a buszjáratra. A buszról a Bableves csárdánál szálltunk le. Betérve pótoltuk energiaveszteségeinket, mi mással mint babgulyás variációkkal és juhtúrós sztrapacskával. A vacsora után nem maradt más hátra, mint érzékeny búcsút venni Görbeországtól, és hazafelé tekerni a kormányt.