Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
Fotó:
2021. október 19.

Egy felejthetetlen nap a Berettyó gátján

Megtoldottuk az alföldi kékezést még két nappal. Mindkét napon tökéletes túraidő kerekedett, így újabb felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk, és még mélyebbre szippantott bennünket az Alföld, egyre jobban kezdem érteni Petőfi rajongását ezért a vidékért.

A gépesített járművekkel Zsikéék gyerekeivel hatan érkeztünk a „maradék” Biharország fővárosába, Berettyóújfaluba. Egy autót a Berettyó-híd alatt parkoltunk, az alatt a híd alatt, amelyről 2018-ban egy útkarbantartásnál derült ki, hogy borzalmas állapotba került. Alulról fagerendákkal, állványokkal dúcolták ki az életveszélyes hidat a felújítás idejére, de az óriási forgalom egy sávon ekkor is haladt rajta.

A másik két kocsival aztán Hencidára autóztunk, mai túránk indulási pontjára. Itt csak megszokásból levizitáltuk a lepukkant vegyesboltot, ahol eddig volt a mozgalom pecsétje. Tömören fogalmazva: okos ötlet volt az MTSZ-től, hogy áthelyezték a pecsétet, ami amúgy is jelentős kitérő volt a kék sávtól. Autós „városnézés” után a református templom előtt parkoltunk le, és pár lépés után már nyomtuk is az itinerjeinkbe az igazolólenyomatokat.

Hencida

Hencidáról először a 15. században olvashatunk levéltári iratokban. A kegyúri jogokat a Henczidai, Bajomi, később a Bocskay család birtokolta. A 17. századtól a Nadányiak a tulajdonosok, aztán birtokba kerültek többek közt a Komjáthy és a Beöthy családok is. II. Rákóczi György idején a török jöttének hírére a falut felégetik, a Rákóczi-szabadságharc alatt pedig a rác csapatok rabolják ki, és végeznek roppant pusztítást. A faluhoz kapcsolódik a mondás: „Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé”, amely lakodalomra, vigadalomra utal.

Pár száz métert még sikerült rátetetnem a távra a kis csapattal, hisz elnéztem az indulási irányt, de ezt természetesen nem ismertem be, hanem bemelegítésnek hangoztattam. Miután megleltem a helyes jelzést, felugrattunk a Berettyó végtelenbe szaladó gátjára, amit aztán a mai nap csak pillanatokra hagytunk el. Ezen a tájon lényegesebben alacsonyabb volt a töltés, mint előző nap, de az ártér viszont egyenes arányban szélesebben terült el. Fogytak a méterek rendesen, hiszen a kitűnő időben semmi nem hátráltatta a tempós haladást a frissen festett jelzőkövek mellett.

Eseménytelenül teltek a gátkilométerek, a haladást egy-egy fotó elkészítése akasztotta meg, ha valamilyen tereptárgyhoz érkeztünk, vagy a távolban feltűnt egy-egy templomtorony. Az applikációk és a befolyó medrek több csatornát, eret is jeleztek, de ezek majd mindegyike csontszáraz volt. Elég aggasztó jelzések ezek, komor képet festenek előre.

Oldandó az egyhangúságot, Judit apró videókat készített ellesett pillanatokról, Sanyi pedig a gát koronáján lévő jakuzzikat próbálgatta serényen. Kedvesem és Misi trappolt elöl, szokás szerint, Zsike és én pedig zártuk a sort, hogy senkit ne hagyjunk el. Jókedvűen értünk be Gáborjánra a település szélénél lévő gátőrháznál. Hosszú métereket tettünk meg a kicsi és takaros faluban a központig, ahol általában a falvak látnivalói sokasodnak. Gáborjánban a református templom, a Turul-szobor és a világháborús emlékművek jelentik ezt.

Gáborján

Gáborján monostorát már a tatárjárás előtt is említik az oklevelek, de az apátság a mostani falutól távolabb feküdt. Földesurai voltak többek közt, Raffain bán, Dósa nádor, a Domoszlay család, a Széchyek és a Héderváryak. Az 1552-es adóösszeírásban 31 és fél portát jegyeztek fel. A Rákóczi-szabadságharc során a falu határában véres összecsapás zajlott, amely a kurucok vereségével végződött. A csata végeztével a megvadult rác csapatok dúlták fel a környéket. Később kétszer is kolerajárvány pusztított a faluban, melyek igencsak megtizedelték a lakosságot. Református templomának építési ideje nem ismert, de az bizonyos, hogy nagyon rég épülhetett. Elődje a középkori Szent Szűz egyháza templom, melynek tornyát részben a későbbi átalakítások is meghagyták. Többször átépítik, lebontják a középkori részeket, és építenek hozzá egy oldalhajót is karzattal. Homlokzatán több stílusjegy is megfigyelhető, erősen keverednek a középkori, klasszicista, romantikus és eklektikus jegyek.

Innét érdekes kontrasztban haladtunk, bal oldalt látványos paraszti barokk lakóházak sorakoztak, jobb oldalt pedig újabb építésű gondozott és elhanyagolt épületek váltották egymást. Több embermagasságú naiv faszobor is szegélyezte a főutcát, volt itt öreg néne, apóka, bagoly és társai. És persze a Biharban, Szatmárban elengedhetetlen megemlékezés Erdély nagyjairól, Gáborjánban Bethlen Gábor mellszobra díszíti az egyik kis parkocskát.

A buszváró teremnél betértünk az ott lévő műintézménybe, melyek általában a helyi szellemi élet központjai is egyben. Nem szokásom név szerint megemlíteni ezeket az egységeket, de az Éva presszóban olyan fogadtatásban és kiszolgálásban volt részünk, hogy most kivételt teszek. Persze ehhez én is kellettem, mert belépve így nyitottam: – Két napja voltak itt turistabarátaim, és azt mesélték, hogy az Alföldi Kék legjobb kávéját kapták Önöknél! (És ez nem volt kajlizás, mert tényleg ezt mesélte Attila és Zsolti). Frissen pörkölt arabicából főzött kávé a világvégén? Igen, és még a főzés is jól sikerült. A kedves vendéglátóktól a végén még kis ajándékot is kaptunk! Ajánlom mindenkinek a helyet, ha erre viszi a jó sorsa.

Elhagyva a falut újból hosszú gátazás következett, az egyhangúságot a távolban feltűnő M4-es sávja, hídjai és Szentpéterszeg református templomának tornya oldotta. Alattunk a védett oldali mezőkön javában folytak az őszi munkák, ami tovább javította kedélyünket. A bronzkori földvárhoz sajnos semmi nem jelzi a letérést, a csekély nyomok szakavatott szemeknek árulkodnak csak, de ha intelligens eszközeinket használjuk, nem fogjuk elvéteni a letérést.

A stratégiailag tökéletes helyre épült bronzkori földvárat a Berettyó egykori ős medre 270 fokban védte.

Feltárások szerint az egykori várnak köralakja volt, és hatalmas területre terjedt ki. Valószínűsíthető, hogy a várnak nem hadászati jelentősége volt, inkább háború, járvány vagy áradás esetén a környék lakosságát fogadta be ideiglenesen. A környéken jelentős számú ilyen földvár volt, ami hasonló feladatokat látott el.

A földvár helyét laikusként tényleg csak sejteni lehet, de a nagy villám csapta fűznél jót lehet fotózkodni. Innét nem tértünk vissza a kék sávra, hanem a kukoricaföldek közti földúton – lehet, hogy az egykori egyik sáncon – közelítettük meg a Szentpéterszeg szélén meghúzódó halastavat és „záportározót”, ahol a következő igazolópecsét található. Az itt lévő, számomra megfejthetetlen nevű (Jurta) pihenőhelynél igazoltuk itt-jártunkat, a rozoga padok egyikénél megtízóraiztunk, kicsit ejtőztünk a vízparton, és már tovább is álltunk.

Újra gátra hágtunk, és hosszú menetelésbe kezdtünk az M4-es autópályáig, ahol az útpályák alatt bújtunk át. Közben olyan szép idő kerekedett, kellemesen cirógatott a meleg októberi napsütés, hogy sorra kerültek le a rétegek, és már nyarat idézve pólóban toltuk a métereket. Az egyik kanyarban aztán feltűnt egy magányos nagy hátizsákos vándor.

Már messziről integettünk egymás fele, hisz a magunkfajta vándor bizony megbecsüli ezeket a ritka találkozásokat a vérbeli túratárssal. Persze hogy szóba elegyedtünk, hasonlóan nagydumások vagyunk mindketten, repült az idő. A hallgatóság egy darabig figyelt, aztán egyesével elszéledtek. Sok mindenről szó esett, emlékeztünk, felidéztük az ikonikus helyeket a kékkörön. Mire észbe kaptam, már legalább 500 m-re lemaradtam társaimtól, így továbbálltam, de lehet, hogy még lesz alkalom folytatni az eszmecserét Andrással. Innét is üdvözöljük, és sok szép túranapot kívánunk!

A Püspökladány és Nagyvárad közötti vasútvonal a Tiszavidéki Vasúttársaság beruházásában 1858- ban nyílt meg. A trianoni diktátum ennek a sorsát is átrendezte, így magyar oldalon Biharkeresztes lett a végállomás és egyben határállomás. Napjainkban jelentős nemzetközi személy- és teherforgalom bonyolódik az elhasználódott pályán, melynek rekonstrukciója ma is zajlik. A tervek szerint 2023-ra villamosítják és korszerűsítik a pályát teljes hosszában. A Berettyón átívelő vasúti híd 1927-ben épült, de az elöregedett szerkezet a 2010-es évekre a vasútfejlesztés gátjává vált. Ezért 2014-ben átépítették, ami által a híd alkalmassá vált, hogy növeljék a tengelyterhelést, és villamos felsővezetéket építsenek ki rajta.

Így hát gondolataimmal maradtam egyedül, és bekapcsoltam az ötödiket, és egy erős saját tempóban igyekeztem utolérni a csapatot, de ez már csak a célban sikerült. Az ártéri erdők mögött fel-fel tűntek Berettyóújfalu magasabb épületei, átkeltem a 42-es főúton a hídfőnél, aztán a vasúti hidat a változatosság kedvéért alulról szemléltem meg, és máris a finisben voltam.

Berettyóújfalu

Berettyóújfalu környéke már a bronzkorban is lakott hely volt, több akkori földvár maradványa került elő, ami a Körös-kultúra népét jelzi. Később lakták a szkíták, szarmaták, kelták, majd a hunok. Honfoglaláskor Herpály környékén több tucat kisebb szálláshely alakult ki. Ebből a korból a legjelentősebb emlék a háromhajós, román stílusú herpályi kolostor, melynek a tornya napjainkban is áll. A kolostor és vele együtt a falu kétszer pusztult el, a monostor sorsáról a tatárjárás után nem maradt fenn írásos emlék. Herpály végórái 1658- tól kezdődtek el, ekkor a krími tatárok az egész Berettyó-völgyet felégették. A megmaradt pár lakót aztán 1660-ban a Szejdi-dúlás teszi földönfutóvá.

Berettyóújfalunak Báthory Gábor, Erdély fejedelme adományoz hajdúkiváltságot, amit aztán a 17. század végére el is veszít. A Berettyó szabályozásakor jelentősen megváltozik a táj, megszűnik a „vízi világ”, eléri a térséget a vasút. Ezek a változások jelentős gazdasági fellendülést is hoznak a környékre. Trianon után a „megmaradt” Biharország székhelyévé vált, faluváros lett, ahogy Bihar nagy irodalmára, Nadányi Zoltán jellemezte. Többek közt így ír az akkori fejlődésről: „Ez a falu várost evett" , hisz új megyeháza, iskolák, kórház, laktanya, leventeház és egy sor más egyéb intézmény épült az addigi poros, álmos településre. Az aranykornak 1950-ben vége szakadt, az akkori megyerendezéskor Bihar Vármegye beolvadt az akkor létrejött Hajdú-Bihar megyébe, megyeszékhely szerepe ezzel megszűnt. Városi rangot újból 1978-ban kap, és vesz új lendületet a fejlődése.

Az utolsó pár száz métert futólépésben tettem meg, hogy csak azért is elsőnek szakítsam át a képzeletbeli célszalagot. Pihentünk egyet a Berettyó partján, majd a női szakaszt hátrahagyva visszaugrottunk Hencidára az autókért. Visszaérve még megismerkedtünk Berettyóújfaluval, beszereztük egy másik mozgalom pecsétjét. Betértünk egy kávéra, később olasz étkekkel kényeztettük magunkat, majd a szálláson egy üveg pezsgővel is megjutalmaztuk magunkat.

Tompa Mihály nyomában Gömörben

Tompa Mihály nyomában Gömörben

2021.11.17.

Őszi kéktúránk első napján Gömörországban jártunk, melynek a trianoni diktátum óta csak csekély része tartozik hazánkhoz. Ezen a tájon, egész pontosan Keleméren és Gömörszőlősön teljesített két esztendeig lelkipásztori szolgálatot a méltánytalanul elfeledett költőgéniusz, Tompa Mihály. Ezen a túrán az ő emléke előtt adóztunk.

→ Tovább
Bájos, retró és szeretnivaló: Zirctől Vinyéig a Bakonyvasúton

Bájos, retró és szeretnivaló: Zirctől Vinyéig a Bakonyvasúton

2021.11.17.

Régóta tervezgettük, hogy felkeressük a Bakony egyik gyöngyszemét, a Cuha patak szurdokvölgyét. Számítottunk rá, hogy a hatalmas sziklafalak közt kanyargó patakmeder látnivalói lenyűgözőek lesznek, arra viszont álmunkban sem gondoltunk, hogy legszebb élményeinket a gyermekkorunk vasútjait felidéző, retró hangulatú vonatozásnak köszönhetjük majd.

→ Tovább