Térképnézegetés közben előbb vagy utóbb minden Börzsöny, illetve túrarajongóban felötlik a kérdés: vajon milyen lenne ezt a változatos, számos élményt tartogató hegységet észak-déli, azaz hosszanti irányban és egyhuzamban átszelni? Anno a „hazajárós” srácokban (Hazajáró Honismereti és Turista Egylet) is valami ilyesmi gondolat munkálkodhatott a Teleki 50 elnevezésű teljesítménytúra megalkotásánál, ami a műfaj klasszikusaként (21. alkalommal) idén április 2-án is elrajtolt.

Korábban már két feledhetetlen emléket szereztem erről a túráról, és ez alkalommal is valami maradandóra készültem, ám várakozásomat felülmúlva, kedvenc tájam három évszak hangulatával is gyönyörködtetett.

Egy megszokott útvonal is mindig más arcát mutatja

7 / 28

Fotó: Lánczi Péter

Kora tavasszal a szeszélyes időjárás – és persze minden, ami ezzel jár – különösebb meglepetést nem okozhat, de ilyentájt a túra magas-börzsönyi részei még akár a masszív téli hangulatot is visszaidézhetik. Így volt ez most is, de haladjunk csak szépen sorjában, hiszen a Börzsönyön való átkelésnek nem ez volt a legfőbb attrakciója: a Drégelypalánkról induló és Zebegénybe érkező közel 50 kilométeres élményt minden alkalommal egészben kell értékelni.

A Drégely megállóhely reggeli párás csendjét a begördülő szerelvény kattogó zaja, kisvártatva pedig a fedélzetéről lekászálódó népes turistacsoport zsibongása törte meg, ami pillanatokkal később jókedvtől harsány sorba rendeződve várta a nevezés utáni egész napos terepezést. Számomra a pálinkával koccintós reggeli lelkesedés még korai volt. Álmos gondolataimmal csupán az erdő meghitt csendjére vágytam, arra a fajta magányra, amivel ráhangolódom az egész napos utazásra.

A Schaffer-kút a Börzsöny egyik legklasszabb pihenőhelye

1 / 28

Fotó: Lánczi Péter

Elnyújtott léptekkel indultam a Drégelyvár rohamára, aminek kaptatója már a falu határában megbúvó Schaffer-kútnál megkezdődik, de a legendás meredekje közvetlenül az erősség alatt izzaszt meg csak igazán. Ezen a részen már magányos némaságban, monotonan lépdeltem a télből éppen csak felocsúdó, szürke légkörben, ami bágyadt hangulatomhoz tökéletesen passzolt. Mire felszuszogtam magam a számomra oly kedves, számtalan emléket adó Drégely várába, a felpumpált vérnyomásom már egészen felébresztett. Jöhettek a nagyobb hegyek, illetve maga a Börzsöny, ami a várfalakról nézve komor fakósággal hirdette kora tavaszi állapotát.

Kitekintés Drégely falairól a Börzsöny belseje felé

3 / 28

Fotó: Lánczi Péter

A Nagyhát gerincéről meredek és saras ereszkedésben értem el a Központi-Börzsöny északi határát jelentő Kemence-patakot. A hónapokon át tartó szárasságnak szerencsére már nyoma sem volt. Az előző nap lehullott eső ugyanis alig pár óra alatt üdítő frissességet hozott a teljesen kitikkadt erdőnek, beindítva a patakok tavaszi zúgását, amit az elmúlt aszályos évek során sajnos egyre ritkábban és rövidebb ideig lehet hallani.

A hömpölygő Kemence-patakon még hídon lehetett átkelni, de a Nagy-Mána alatt összefolyó Rakottyás- és Rózsa-patak vízéhez már technika kellett, amit ki így, ki úgy oldott meg, függően attól mennyire akart vizes lenni. Nekem is választanom kellett a terepfutók bátor és lendületes, avagy a kényelmet és biztonságot keresők megoldásai között. Gondoltam vagyok annyira tapasztalt, hogy minden praktikát ötvözve (tehát gyorsan és szárazon) kelek át a zúgón, de az utolsó sziklás szökkenés teljes merüléssel járt a bal lábam számára. Mit bánom én, majd a felmenetben megszárad – mondtam magamban –, csak annak a két sorstársnak ne okoskodtam volna hogyan is kell ezt csinálni..

Ki így, ki úgy próbált átjutni a patakokon

9 / 28

Fotó: Lánczi Péter

A Nagy-Mána bérc az egyik kedvenc helyem a Börzsönyben, és ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül. Panorámás ösvényéről ez alkalommal nem nyílt szép kilátás a vadregényes Rózsa-völgyre, de a ködbe burkolt hegygerincnek így is megvolt a sajátos varázsa. Emlékszem, néhány éve még milyen szomorúsággal baktattam itt fölfelé, kételkedve, hogy az én életemben már sosem lesz olyan ez a táj, mint 2014 decembere előtt. Szerencsére nem lett igazam, mert az erdők gyorsabban gyógyulnak, mint azt bárki is gondolta volna.

A Nagy-Mána gerincén ez alkalommal elmaradt a panoráma, de az ösvény így is varázslatos hangulatú volt

13 / 28

Fotó: Lánczi Péter

Fent még a tél volt az úr

16 / 28

Fotó: Lánczi Péter

A fagy és köd néma dermedt tengerében meredező fatörzsek között egyszer csak egy szögletes forma kezdett kirajzolódni előttem. Elégedetten konstatáltam, hogy ez mára a csóványosi kilátó, a hegység legmagasabb pontja, (938 m) amit még dél előtt sikerült meghódítanom, holott ilyen jó erőnlétre nem számítottam magamtól. Nem is álltam meg – hisz a ködben nem is nagyon volt miért – vitt tovább a lendület Nagy-Hideg-hegy felé.

A Csóványos fagyos tornya a tél szellemének jeges palotájaként meredt az ég felé

17 / 28

Fotó: Lánczi Péter

A Csóványost és Nagy-Hideg-hegyet összekötő hegygerinc jelenti a miocén kori vulkán kalderájának déli oldalát. Ha kellő hideg és pára van, a meredek, szakadékos északi oldal felől átbukó légáramlat látványos, több centis dérdíszeket alkotnak a fák ágaira és törzseire. Ezeket a jellegzetes téli jeleket most is megcsodálhattam, aminek megidéző látványát minden szerencsés alkalommal a szívembe zárok, mint hamisítatlan börzsönyi hangulatot.

Csodálatos dérlepel lepte be vulkán kalderáját

18 / 28

Fotó: Lánczi Péter

A Nagy-Hideg-hegyi turistaházat – ahol az ellenőrzőpont és a frissítő is várt – sejtelmes tejködben értem el. Egy ilyen hegyi lak menedékhangulatát a nyirkos idő csak tovább fokozza, és még ha esetemben csak pár percre is, de komfortja már-már luxusnak hatott az izzadságtól, párától nedves tagjaimnak. A szervezőktől kapott tea ilyenkor lélekmelengető, a nápolyi pedig finomabb, mint valaha. Mindig ez van, ha az ember hiúságból hajtja magát, minden korty és falat ízesebb és értékesebb.

Kapcsolódó cikkek

Vulkántúra a Börzsönyben

Tovább

Egy rövid gerinctúra a Magas-Börzsöny peremén

Tovább

Eddig ugyanis tényleg hajtottam magam. Kezdtem sportot csinálni a dologból, felbuzdulva az addigi – nem remélt – teljesítményemen, amit kezdtem a hat évvel korábbi, jól sikerült túrám szintidejével összevetni. A lendületem a Kisinóc felé tartó lejtmenetben is kitartott, igaz itt jóformán gurultam a köves hegyoldalban, mígnem megérkeztem a túra 30 km-es távjának végállomásához, egyben egy újabb frissítőponthoz.

A Barna Feri emléke a kék út mentén. A kőkeresztet egy síelés közben szerencsétlenül járt egyetemista emlékére emelték 1935-ben

20 / 28

Fotó: Lánczi Péter

Ez már Kóspallag, ahová szintén sok kedves emlék köt. A túra viszont csak jó néhány száz méter kerülővel, a kálvária megmászása után vezet be a faluba, és ezt a rész én valamiért ki nem állhatom. Még az eleredő eső sem zavart, csak az a fránya hegy a kálváriával. Végül csak leértem a faluba, ahol már úgy eleredt az eső, hogy kénytelen voltam poncsót ölteni, majd szembenézni a ténnyel, hogy innentől még nagyobb sárra számíthatok, mint odafent a Magas-Börzsönyben.

Kóspallag templománál már javában esett az eső

21 / 28

Fotó: Lánczi Péter

Túl voltam a féltávon, innentől kevesebb szint várt rám, ellenben a sár legalább annyira megdolgoztatott, mint korábban a felmenetek. A Bibervár felázott buckája – ahol pecsételni kellett – kimondottan időgyilkos feladat volt. A csekély romokhoz ugyanis a fel, de főleg a lejutás ilyen csúszós időben kimondottan technikás és odafigyelős, de leginkább balesetveszélyes mutatvány. Megúsztam, de azért jó néhány kapaszkodós percet eltöltöttem a dologgal.

28 / 28

Jött Törökmező, és én kezdtem erővel és kedvvel is leereszteni. Egy kicsit olyan volt ez számomra, mint amikor a gyerek megunja a játékot, és valami másra terelődik a figyelme, nekem ez a fáradság és a célban remélt sör volt, melyek minden addigi pozitív élményemet kezdték felülírni. Nyűgös itt talán még nem voltam, de az előttem álló Hegyes-tető megmászása kimondottan rezignálttá tett. Aki már legalább egyszer felkapaszkodott a Julianus-toronyhoz, az tudja, aki mindezt saras, havas esős időben tette, az pedig érti miről is van szó.

A torony, ahol ez alkalommal elmaradt a Dunakanyar pompás panorámája

25 / 28

Fotó: Lánczi Péter

Átnedvesedve, 45 km után kissé megviselten értem fel a kilátóhoz, ahol épp havazni kezdett. Kilátásért itt sem kellett felkapaszkodni a torony tetejére, ellenben a frissítéshez és az átöltözéshez kiváló menedéket nyújtott az épület. Innen már csak egy rövid lejtmenet a Mókus-söröző, ami a cél! – ezzel nyugtattam magamat. Kidurrant szellemem előtt ez már vágyképként lebegett, mert az az igazság, hogy a végére kissé elmértem az erőm.

A túra persze csak a célban ér véget, erre pedig a csúszós és meredek hegyoldalon bemutatott vetődésem figyelmeztetett. Az esést szerencsére csak az elgörbült túrabotom bánta, de engem mindenesetre annyira felrázott az akrobatikus mozdulat, hogy egycsapásra kiment belőlem a fáradság. Kisvártatva kocogásban jött elém a zebegényi kilátó, majd a kálvária, innen pedig pár egy köpésre a kánaán.

Zebegény még borús időben is lenyűgözően szép

27 / 28

Fotó: Lánczi Péter

A Mókus sörözőben minden szép lett. Élményekkel teli és a végén megpróbáltatással megfűszerezett tíz órás utazás ért itt véget, ahol evés, ivás és barátságos arcok fogadtak.

Így teltek az esti órák a „hazajárósokkal”, akikkel a fáradság ellenére már terveztem a következő túrát: velük ugyanis főként a Kárpát-medence határon túli szebbnél szebb részeit lehet felfedezni.