Interjú, Fotó

Ahhoz, hogy repüljek, egy kicsit a földön kell maradni

Fókuszban a Természet rovatunkban ezúttal a „fehér vadon” fotósával, Kércz Tiborral beszélgettünk művészetről, expedíciókról, a fehér varázsáról. És arról, hogy sose késő megvalósítani az álmokat.

Fotó:
Kércz Tibor
2020. december 26.

Fókuszban a Természet rovatunkban ezúttal a „fehér vadon” fotósával, Kércz Tiborral beszélgettünk művészetről, expedíciókról, a fehér varázsáról. És arról, hogy sose késő megvalósítani az álmokat.

Közösségi oldalakon hiába is keresnénk képeit, Kércz Tibor jobban hisz a személyes interakciókban. Abban, hogy egy jó fotó többet ér egy pár másodperces felvillanásánál. De így is több millió emberhez eljutottak már képei, köszönhetően a nemzetközi pályázatokon elért számos sikerének.

Azt elárulhatjuk, hogy most hány éves vagy?

Persze, kereken 60 éves lettem március 12-én, és kék rókák fotózásával ünnepeltem Izland legtávolibb, lakatlan fjordjánál, hóviharban, a Hornstrandir Természeti Rezervátumban.

Honnan ered a természetszereteted, mit jelent számodra a természetben lenni?

Egy kis horvát nemzetiségű faluban, Horvátzsidányban nőttem fel az Alpokalján. Édesapámmal, testvéreimmel és barátaimmal sokat jártuk a közeli erdőket, réteket, szamócát, gombát szedtünk, erdei bunkert építettünk, lepkét kergettünk, rúgtuk a bőrt a vakondtúrásos mezőn. A szabadság – mint emberi alapvágy – nekem a természetben töltött időben teljesedett ki.

Már elmúltál 50, amikor komolyan fotózni kezdtél. Mi az oka a kései kezdésnek?

Úgy tűnik, évtizedes kihagyásokkal tört fel belőlem a művészi ambíció. Mindig is vágytam komolyabb vizuális kifejezésmódra, már 7 évesen rajzszakkörbe hívott egyik tanárom, aztán egyetemi éveim alatt szintén alkottam, kerestem az utamat: festettem, grafikákat készítettem, verseket írtam, performance-okat adtam elő. A vegyészmérnöki diploma megszerzése után két évig szakmámon kívül, az egyetem közművelődési titkárságán dolgoztam mindenes „kultúrossegédként”. Majd New Yorkba mentem, a modern amerikai művészeti kultúra érdekelt, kiváltképp az 50-es, 60-as évek beatgenerációjának irodalma, költészete, vizuális művészete, jazze, illetve kísérleti zenéje.

Nappal segédmunkásként dolgoztam építkezéseken, esténként és szabadidőmben pedig bújtam a Greenwich Village-i kis galériákat, az off-Broadway pinceszínházait és a Lower East Side-i antikváriumokat és jazzklubokat.

Aztán három hónap után hazajöttem, és több évtizedes csend következett, jöttek a dolgos évek: munka, család, egzisztenciateremtés, gyereknevelés. Mindig is volt egy kis egyszerű, kompakt fényképezőgépem kattintgatásokra, de komolyabb, tükörreflexes gépem csak 2012 végére lett, karácsonyra leptem meg magam egy Nikon D600-zal. Ekkora tört fel bennem a komolyabb, minőségi fotózás iránti vágy egy indiai és egy madagaszkári utazás után. No meg fotós barátom unszolására, aki látva képeimet azt mondta, hogy jók a kompozíciók, a fények, a témafelismerés, csak jó volna, ha komolyabb géppel, jobb felbontásban, jó objektívvel készülnének ezek a fotók. Kicsit tartottam a technikai dolgoktól, záridő, fényérték, ISO stb., de 2013-ban elvégeztem egy kezdő és utána egyből egy haladó természetfotós-tanfolyamot is.

Végül miért pont a fotózásnál kötöttél ki?

Úgy 10 éves lehettem, amikor áhítattal lestem édesapámat, amint a házi „laborunkban” hívta elő a negatívokat és nagyította le az aznap készült családi, erdei kirándulásunk képeit a piros lámpa fényénél. Ez számomra akkor nagy varázslat volt. Ugyanúgy, mint az akkori tévés ismeretterjesztő sorozatban, a Deltában bemutatott technikai, tudományos újdonságok és természeti szépségek. Aztán évtizedeken keresztül előfizetője voltam, illetve vagyok a National Geographic magazinnak, és mindig is elbűvöltek az abban publikált természetfotók.

Az egyetemen vegyészmérnöki diplomát szereztél, mégis úgy tűnt, csak a művészetek érdekelnek. Miért döntöttél úgy, hogy New Yorkból hazatérve az eredeti szakmádban dolgozz? Hogy fér meg benned egymás mellett e két különbözőnek tűnő érdeklődés? Művészet és mérnöki szakma?

A három hónapos New York-i kintlét végére elhatároztam, hogy abbahagyom az igen kellemes, ugyanakkor egyik napról a másikra élő, bohém életstílust, és visszatérek eredeti szakmámhoz anyagi egzisztenciát teremteni. Kettős jegyben születtem: Halak vagyok. Tudok racionálisan gondolkodni, tervezni, ugyanakkor szükségem van az álmokra, kreatív alkotásokra. Hiába szerettem volna szállni, hogy repüljek, egy kicsit a földön kell maradni, és be kell vállalnia az embernek azt, hogy van egy kenyérkereső szakmája, amit pedig abból teremt, abból tudja az egyéb célú „repülős vágyait” biztosítani. Én immár 30 éve dolgozom egy vízipari, környezetvédelmi vegyszereket forgalmazó cégnél, jelenleg értékesítési igazgatóként.

Az eddigi képeidet megnézve egyértelmű, hogy a fehér és a metsző hideg témája hozta el számodra azt, amivel úgy tűnik, magadra találtál a fotózáson belül. Mikor kezdted érezni, hogy ez lesz az a stílus, amely téged fog jellemezni? Köthető egy konkrét pillanathoz, fotózáshoz?

A tél egyedi szépsége mindig lenyűgözött, de egy konkrét utazáshoz is tudom kötni a „fehér vadonnal” történő megfertőződésemet. 2016 februárjában részt vettem egy japán fotóstúrán, amelyet Bakos Gábor szervezett. Főleg hattyúkat, darvakat, sasokat fotóztunk szép, havas tájakon.

Mit jelent számodra a fehér, a hideg, az extrém körülmények? Köthető ez valamiféle belső indíttatáshoz?

A fehér a legnemesebb és számomra a legrejtélyesebb szín, a természetben ezernyi árnyalata van. Goethe színtana szerint a fehér az összes szín kombinációja, benne van az összes szín lehetősége. Fehér előteret és hátteret a természetben leginkább hólepte tájakon kaphatunk, így egyértelműen adódott, hogy a természetfotóimhoz a fehér homogenitást ezeken a helyeken kell keresnem.

A hideg, fagyos, zord környezet és élettér rendkívül éber jelenlétet és folyamatos életben maradási ösztönöket követel az ott lakó élőlényektől, ezért is csodálom ennyire a „fehér vadon” teremtményeit. Ki tudja, ötven év múlva is fotózhatunk-e még ilyen környezetben?

Az első években még sokat fotóztál itthon, és ebből az időszakból is van több díjnyertes képed. Aztán egyre inkább a külföldi fotósexpedíciók kerültek előtérbe. Mi az oka ennek?

Igen, sokat fotóztam például ürgéket Tihanyban, gyurgyalagokat egy biatorbágyi löszfalnál, amelyhez nagyon közel lakom, kuvikot, jégmadarat Ópusztaszeren, Tiszaalpáron. Ezek mind jó fényképezési technikai gyakorlatok voltak. De számomra egy itthon elérhető témában nincs akkora izgalom, mint egy jegesmedve- vagy egy hóbagolyfotóban. Maga a körülmény is élmény, hogy oda kell utazni, előtte megszervezni az utat, anyagot gyűjteni.

Most már csak külföldi projekted van, kifejezetten extrém helyszínekre vagy népszerű helyszínekre mész extrém időpontokban. Miért? Mi volt az első expedíciód?

Keresem a ritkábban fotózott témákat, helyszíneket, a különlegesebb időszakokat, amikor várhatóan izgalmasabb fények és lények bújnak elő. A vágyakozás és a várakozás fontos tényező, mert így együtt élek a témával már gondolatban és valóságban a terepen. Az első expedíció 2016 nyarán volt a Jeges-tengeren, a Spitzbergákról indulva egy kisebb jégtörő hajóval. Tíz napig kóboroltunk a jégvilágban, naponta 24 órán keresztül fotózhattunk a fehér éjszakáknak köszönhetően. Természetesen a jegesmedve volt a fő „zsákmányállatunk” – közel 12 ezer felvétellel értem haza.

Projektekben gondolkozol, ami azt sugallja, hogy egy nagyon tudatos munkafolyamatot alkalmazol. Konkrét célokat tűzöl ki helyszínek és fajok tekintetében. Hogyan készülsz fel a fotózásra?

Szeretek egy témát több oldalról körbejárni, különböző helyszíneken megfotózni. Előtte rengeteg képet nézek át weboldalakon, pályázatokon. Tanulmányozom, hogyan készültek, milyen technikával, és próbálok magamban egy új képet megálmodni, esetleg más technikával, más beállításokkal. A kép előbb exponálódik az agyamban, és csak ezután kezdődik a kivitelezés megtervezése. Nem elégszem meg egy jó képpel az adott fajról, nem fajgyűjtő fotós vagyok. Egy-egy állatról több ezer képem van, mégis újra és újra szeretném megörökíteni őket, mert mindig előjön egy újabb ötlet, egy újabb vízió. A technikát pedig a terepen behunyt szemmel is tudni kell kezelni, ez elsődleges szempont. Sokszor alkalmazok vakukat rádiós kioldókkal. Ezek rutinos használatát otthon érdemes már megtanulni, nem a terepen „bénázni”.

Fotósfelszerelés és a legszükségesebb holmik

A fotóspakk: 3 fényképezőgépváz, objektívek 10 mm-től 500 mm-ig, szűrők, vakuk, rádiós kioldók, távvezérlők, akkumulátorok, elemek, töltők, memóriakártyák, hátizsák, vízálló zsák, tisztítókészlet. Mindez 15–18 kg, plusz a kézben az állvány és az állványfejek (gömbfej, lengőfej), amelyek további 3,5 kg-ot nyomnak.

Öltözet sarkvidéki terepre: merinógyapjú aláöltözetek, gyapjúzoknik, kivehető béléses hótaposó bakancs, polárpulóverek, szél- és csapadékálló pehelydzseki és -nadrág, speciális kétrészes fotóskesztyű, símaszk, síszemüveg, sál, szélálló sapka. Belső utánpótlás: meleg folyadék és víz, energiaszeletek.

Egyedül vagy társakkal mész? Vannak segítőid? Az utazásra hogyan készülsz fel?

Kezdetben többfős társasággal jártam fotóstúrákra, de ahogy egyre inkább körvonalazódott bennem a saját utam, úgy jöttem rá, hogy a saját ötleteimet egyedül szeretném kivitelezni. Az expedíciós jellegű fotózásokon fotós barátommal, Komáromi Csabával közösen veszünk részt. Ezeket az utakat egyedül tervezem, illetve szervezem.

A felkészülés hónapokat vesz igénybe, ilyenkor nemcsak az utazást, a helyszíneket kell precízen megtervezni, hanem lélekben is felkészülök a nagy kalandra.

Ehhez sok könyvet olvasok el az adott területről, szeretem a régi útleírásokat, az sem baj, ha az írás óta 100 év telt el, sőt: a kontrasztra vagyok kíváncsi.

Nagyon nehéz, fizikailag kockázatos terepekre mész. Hogyan készíted fel a tested? A családod mit szól mindehhez? Nem féltenek?

15 éve rendszeresen, hetente 2-3-szor járok kondicionáló terembe „rozsdátlanításra”. Természetfotósként a jó képért az extrém terepi viszonyokat be kell vállalni, és ezzel tisztában vagyok. Ennek ellenére volt már néhány fotózás közben elszenvedett sérülésem az elmúlt 7 évben. Nyaki porckorongsérv kétheti ürgék előtti hasalástól, részleges rotátorköpeny-szakadás a bal vállban az 5-6 kg-os váz és teleobjektív statikus tartásától, hosszabb Srí Lanka-i könyökléstől egy csúnya bursitis, a hideg miatt meg persze voltak ujjfagyások is, de az semmi, elmúlik. A családomat kellő módon felkészítem a távollétemre, és mindig leadom nekik a programomat a helyszínekkel, elérhetőségekkel. Nem féltenek (remélem), örülnek, ha élményekkel és szép képekkel érek haza.

Hol jártál eddig? Melyik volt az eddigi legmeghatározóbb úti célod, fotózásod?

Több mint 50 országban jártam eddig, de sosem a meglátogatott országok számának növelése volt a célom. A legmeghatározóbb eddig a 2017 őszén kivitelezett antarktiszi fotósexpedíció volt, ahol 50 nemzetközi fotóssal együtt bolyongtunk a déli jégvilágban.

Mit jelent neked terepen lenni? Mi játszódik le benned olyankor, amikor állsz rendíthetetlenül a süvítő fagyos szélben várakozva? És mit érzel, amikor megjelenik a fotótémád?

Izgalmas, kielégítő, ugyanakkor megnyugtató érzés a terepen lenni, főleg akkor, ha különleges fények jelennek meg, és a várva várt alany is belesétál az előre megtervezett, elképzelt képi világba. Ilyenkor nem számít, milyen hideg van, megáll az idő. Igen, transzban vagyok ekkor. Sőt, kívánom újra és újra ezt a transzot. Talán ez már a szenvedélyen túli függőség.

Egy-egy expedícióról több ezer képpel térsz haza. Sokaknak a válogatás és a képek kidolgozása is nagy kihívást jelent. Te hogy vagy ezzel?

A képet a fotózásnál kell megcsinálni, és törekedni kell arra, hogy az utómunka minimális legyen, nem digitális manipuláció útján kell jó képet készíteni. Egy expedícióból úgy 5–10 ezer képpel térek haza, a válogatás nekem nem tart sokáig, ami rossz, eleve kidobom. Így marad 5–700 kép, amelyeket feldolgozok.

Mindet? Még az is nagyon sok.

Mindet. Egy képpel én maximum 5 percet foglalkozom. A fehér témákat persze nehéz fényképezni, de az évek alatt már kialakult egy rutinom ebben, a helyszínen folyamatosan ellenőrzöm a képeket, hogy technikailag jól legyenek megfotózva.

Szerinted milyen a jó természetfotó, te mikor vagy elégedett?

Megállít több mint 5 másodpercre. Elgondolkodtat, hogy is készülhetett. Letisztult vizuális, esztétikai élményt ad. Elképzelhető történést, folytatást. Inspirál, átvitt üzenetet közvetít. Akkor vagyok elégedett, ha mindez egy felvételben összejön.

Sok ezer képed van, mégis ebből a nagy nyilvánosság alig láthat valamit. Ami eljut hozzánk, azok a hazai és nemzetközi pályázatokon díjazott képeid. Mi ennek az oka? Miért tartod fontosnak pályázatokon megmérettetni a fotóidat?

Nekem nem fontos, hogy sok ezren lássák a képeim, a közösségi oldalakon fél percig sem néznek meg egy fotót, nem mélyednek el benne, nem látnak részleteket, egyszerűen átszaladnak rajta. Nincs weboldalam, és az Instagramon sem vagyok fent, és nem is szeretném a képeimet bélyegszerű méretben közkinccsé tenni. Azt szeretem, ha valaki ott áll a nagy, kinyomtatott kép előtt, vagy kivetítik neki nagyban, és ahol utána tudnak kérdezni, így van interakció a nézővel. Ezért gondolkodom inkább kiállításokban és vetítésekben. 5 év alatt már 15 saját kiállításom volt, és közel 30 vetített fotós előadást tartottam iskolákban, múzeumokban, könyvtárakban, galériákban. Ezenkívül pályázatokon keresztül is el lehet jutni sok emberhez, főleg olyanokhoz, akiket valóban érdekel a természetfotó. A pályázás objektív értékelést ad, főleg a nemzetközi pályázatokon. Folyamatos tanulásra motivál, a sikerek újabb lendületet, energiákat adnak, jelzik, hogy jó úton haladsz. Jó érzés, ha elismerik a munkádat. És ez kötelez is egy bizonyos minőségi nívó fenntartására.

Díjak

A FIAP (Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) pályázatain 2014 óta vesz részt. Az EFIAP/g (Excellence FIAP Gold) nemzetközi fotóművész-minősítő diplomát 2019-ben kapta meg, 2020-ban pedig már a platina fokozatot is megszerezte, amelyet természetfotósként ő kapott meg elsőként Magyarországon. Több mint 150 hazai és külföldi pályázati díját oldalakon keresztül lehetne sorolni, így most csak a legnagyobbakat emeljük ki:


Nemzetközi pályázatok:

Hazai pályázatok:

  • MAFOSZ „Év Fotográfusa 2017”
  • VADVILÁG Magyar Természetfotósok Egyesülete „Az Év Természetfotója” és az „Év Természetfotósa díj” 2016-ban
  • Varázslatos Magyarország 2015, összesített rangsorban 3. helyezés

A kiállításokon és pályázatokon csak kis töredéke villan fel a sok ezer képednek, és nem csak fehér témájú fotóid vannak. Hogy ismerhetjük meg ezeket?

Minden expedícióm után készítek egy fotókönyvet, amelybe körülbelül 150 kép kerül be a legjobbakból. Ezeket mindig viszem magammal a vetítésekre, ahol át lehet lapozni őket. Valóban, vannak „színes” képeim is, több olyan utam volt, ahová nem a fehér miatt mentem, voltam például kétszer Afrikában, Costa Ricában, Mexikóban, Toscanában is jártam. Ezeket is megnézhetik egy-egy könyvben a vetítések után.

Tervezel olyan albumot, amelyet bárki haza is vihet magával?

Van a fejemben egy saját album, természetesen a „fehér vadon” témában, amely 2-3 év múlva talán megvalósulhat. De 2019-ben már megjelent Vizúr Jánossal egy közös fotóalbumunk Álmodó Vizek címmel.

Mi a következő terved? Van olyan faj vagy téma, amelyet nagyon szeretnél még megfotózni?

A következő utak, ha a koronavírus engedi, Kanada sarkvidéki tájaira fognak vezetni: Hudson-öböl, Manitoba, Lancaster Sound, Baffin-sziget. A téma továbbra is a sarkvidéki állatok természetes élőhelyükön. Persze, vannak fajok, témák a bakancslistán, de majd ha értékelhető képem lesz róluk, akkor fedem fel őket.

A te történeted nekem azt üzeni, sosem késő elkezdeni, hiszen nem okozott semmiféle belső konfliktust számodra, hogy 50 év felett újra „iskolába” járj. Te mit gondolsz erről? Mi az üzenet?

Tanulni mindig érdemes, főleg akkor, ha van belső indíttatás, ösztökélő erő, inspiráló vágy. Sosem késő nagyot álmodni, álmainkat megvalósítani!

Az interjú a Turista Magazin 2020. júniusi számában jelent meg. Korábbi lapszámainkat ide kattintva érheted el.

Cikkajánló