Hírek, Interjú

Utolsó bejelentkezés a Tisza-tavi meseszigetről

Gyönyörű felvételek a tóról és környékéről, egy mesehídról, a háromszáz éves tölgyről, és egy nagy lilik bájos történetéről. Képsorok egy stég küzdelmes megépítéséről, különös látogatókról és a Tiszán felfelé utazó szemétről. A következő kisfilmben egy valóságban létező álomvilágot láthatunk, mindezt egy olyan ember szemén, illetve kameráján keresztül, aki már közel hat hónapot töltött itt, egy a Tisza-tó partján lévő komfort nélküli kunyhóban.

Fotó:
Ljasuk Dimitry
2020. január 15.

Gyönyörű felvételek a tóról és környékéről, egy mesehídról, a háromszáz éves tölgyről, és egy nagy lilik bájos történetéről. Képsorok egy stég küzdelmes megépítéséről, különös látogatókról és a Tiszán felfelé utazó szemétről. A következő kisfilmben egy valóságban létező álomvilágot láthatunk, mindezt egy olyan ember szemén, illetve kameráján keresztül, aki már közel hat hónapot töltött itt, egy a Tisza-tó partján lévő komfort nélküli kunyhóban.

Álom vagy valóság? Hirtelen nem tudja eldönteni az ember, mit is látott, miután megnézi Ljasuk Dimitry negyedik, utolsó bejelentkezését a Tisza-tavi kis meseszigetről, amely március közepén karanténszigetnek indult. Az utolsó képkockák után ott marad az ember a székben, és azon mélázik, hogy az élet ilyen is lehet. Ha akarja.

Április végi utolsó bejelentkezése óta már a nyár is elmúlt, a helynek pedig ahol él, a Jóreménység-sziget nevet adta. Lassan fél éve van itt, de eljött a búcsú ideje, és most egy kisfilmben foglalta össze, miért és hogyan került ide, mivel teltek az elmúlt hónapok. Láthatunk gyönyörű képkockákat a téli Tisza-tóról, megdöbbentő képsorokat a Tiszát elárasztó szemét forrásáról, amiért egészen Ukrajnáig utazott. De ezekkel a filmekkel még nem találkozhattunk. A napfelkeltével indító bejelentkezésében elmeséli, miért nem tudta ezeket befejezni, és hogy a kellékként indult kunyhóból, hogyan lett egy álom megvalósításának helyszíne. Beavat minket abba, miért is maradt itt valójában ennyi ideig, miközben már rég feloldották a karantént.

A válasz az álmokban rejlik, amiket Dimitry szerint nem szabad feladni, és bizony meg kell dolgozni értük.

Az ő álma az volt, hogy filmeket készíthessen, és ez a hely lehetőséget adott neki arra, hogy ezt megvalósítsa. Ahogy eddigi kisfilmjei, a most készülő nagyfilmje is az élet szeretetéről és a természetben való élésről fog szólni, amelyben saját példáján keresztül mutatja be azt, hogy lehet másképp is élni, mint amit megszoktunk. A valóságot forgatta, és most kicsit bekukkanthatunk a kulisszák mögé, amelyben megmutatja, hogyan varázsolt meseszigetet a Tisza-tó e kis szegletéből. Dimit a karantén feloldása után többen is meglátogatták, családtagjai mellett például Pokorny Lia is, aki egy korábbi filmjében már szerepelt. De nekem is szerencsém volt saját szememmel látni ezt a kis mesebirodalmat, amikor körbebicikliztem a Tisza-tavat, és meglátogattam. Sokan nem hiszik, de Dimi valóban itt élt, és már csak egy kis ideig marad, aztán visszatér ő is a civilizációba. De hogy mi változott benne ez idő alatt? Többek közt erről is beszélgettem vele, amelyet a film utáni interjúban olvashattok.

Pálvölgyi Krisztina: Mikor jössz el onnan végleg? A kunyhó és a stég ott marad? Mi lesz velük?

Ljasuk Dimitry: Szeptember közepén végleg eljövök. Le kell bontanom a kunyhót, a stéget, a kerítést, táblákat, kiskertet, mindent. Az eredeti állapotot kell visszaállítanom, így egyeztem meg a KÖTIVÍZIG-gel, így kaptam engedélyt a forgatásra és a sziget használatára. De lesz új helye a kunyhónak. Az abádszalóki strandon, a csúszdától 100 méterre építjük fel a strand üzemeltetőjével. Mindent úgy alakítunk ki, ahogy a szigeten volt. Még a stéget is felépítjük. Bárki megnézheti kívül és belül is, be lesz rendezve úgy, ahogy eredetileg volt. Azt hiszem, főleg a gyerekek fognak ennek örülni.

P. K: Volt olyan pillanat, bármilyen okból (fizikai állapot, időjárás, esetleg hiányzott a család, barátok), amikor azt érezted, elég volt, eljössz?

L. D: Többször is. Amikor a hóviharban azt hittem, megfagyok éjszaka, vagy amikor napokig esett az eső, viharos hideg szél volt, és állt a víz a kunyhómban, akkor mentem volna. De tudtam, nem adhatom fel egy „kis” kényelmetlenség miatt. Persze a családom, szeretteim végig nagyon hiányoztak, de a vírusveszély jó alibi volt a szívemnek, hogy most tényleg nem találkozhatunk, és ki kell bírnom.

P. K: És mikor érezted azt, hogy igazából nem nagyon akarsz onnan eljönni?

L. D: Ahogy a stégemre léptem, ahogy beköszöntött a nyár, úgy éreztem, ez itt egy kis paradicsom. Messze a civilizáció összes gondjától, zajától. Miután már három hónapja éltem a szigeten, úgy éreztem, a legjobb helyen vagyok. Ekkor már nem hiányzott a társaság, sőt, a telefonbeszélgetéseket is kerültem, hanyagoltam a közösségi médiát, és a híreket sem hallgattam a rádióban, nem olvastam hírportálokat. Teljesen másban voltam, egy „flow”-ban a természetben. Végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott lettem, boldogságot éreztem, erőt és alázatot.

P. K: Az fel is tűnt, hogy április óta szinte alig adtál hírt magadról, nem sokat posztoltál a közösségi oldalaidon. Ezek szerint ez tudatos volt?

L. D: Úgy éreztem, hogy nem akarok megfelelni senki másnak, nem akarok azért csinálni valamit, hogy mást szórakoztassak, hanem itt akartam lenni, jelen akartam lenni ebben az időszakban. És nem akartam más ingerekkel elterelni a figyelmemet. Rengeteg időt vesz el a mai embertől az, hogy a közösségi felületeken azt nézi, más mit csinál, és akarva akaratlanul összehasonlítja magát velük, és úgy érzik, kimaradnak valamiből.

Én meg pont úgy éreztem, hogy nem maradok ki semmiből, sőt, hogy ha nem lettem volna itt így, akkor maradtam volna le valami sokkal értékesebbről.

P. K: Valószínű, az idővel való viszonyod is megváltozott.

L. D: Igen. Körül vagyunk véve kényelmi eszközökkel, amelyek arra hivatottak, hogy időt spóroljanak nekünk, mégis semmire sincs ideje a mai modern embernek. Mindig csak rohan, és értelmetlen dolgokra pazarolja el az idejét, olyanokra pedig nem marad, amik fontosak: a szeretteire, meg mondjuk, a természetben való töltődésre.

P. K: Mi volt az, amit a legnehezebb szoktál meg?

L. D: A kézzel, lavórban való mosást. Hogy egy-másfél órát mossak hetente úgy, hogy a ruháim mégis foltosak maradtak.

P. K: Mikor kezdtél el magadban beszélni?

L. D: Az első hónap után rendszeresen, minden nap. Megbeszéltem magamban a dolgokat, főleg forgatáskor.

P. K: Mit gondolsz, ez az idő elég volt ahhoz, hogy mondjuk így, valamiben „maradandó” változás történjen benned? És mi az?

L. D: Elég, biztosan elég. A magányról sokszor azt gondoljuk, hogy rossz, félünk tőle, kapaszkodunk másokba, vagy tárgyakba. De én itt megtapasztaltam a magány szépségét, építő erejét és értelmét. Lényegében majdnem fél évig egyedül voltam, és csak hébe-hóba találkoztam emberekkel. Kényelem nélkül éltem itt a természetben. Nem hittem volna, hogy kibírom, sőt, hogy ennyire élvezni fogom. Nagyon sok gondolat és álom ébredt bennem, rettentően inspiráló időszak volt ez. Úgy gondolom, erre egész életemben emlékezni fogok, és még évekig fogok álmodni a szigettel, a kunyhómmal. És persze rengeteget tanultam a filmezésről így magamban is, azaz nagyon hasznos tudást szereztem itt.

P. K: Hogy látod most a világot? Változott valamit? És hogy változott neked a viszonyod a világgal?

L. D: Az emberek olyan dolgok után futnak, amik nem fogják őket igazán boldoggá tenni. Az ember nem azért született, hogy hajtsa a pénzt, tárgyakat vegyen, vagy másokra akarjon hasonlítani, vagy hogy frusztrálja magát, ha nem elég szép, okos, izmos, csinos, stb. És nem is azért, hogy egy tenyérnyi kijelzőt bámuljunk egész nap. Miközben ész nélkül szennyezzük a környezetünket, és felfalunk mindent. És a szigeten eltöltött idő alatt csak megerősödött bennem, hogy az ember a legkártékonyabb élősködő élőlénye a bolygónknak.

P. K: Mi az, ami miatt ez megerősödött benned?

L. D: Itt megfigyelhettem azt, hogy mennyi szemetet hagynak az emberek maguk után a természetben, és hogy mennyire tudja zavarni a jelenlétünk a többi élőlényt, mennyire nincs az ember tekintettel semmilyen más élőlényre.

Mi nem alkalmazkodunk senkihez, hanem minden élőlény hozzánk alkalmazkodik, mert kénytelenek.

Hangoskodunk, és megzavarjuk őket a mozgásunkkal, viselkedésünkkel. Ha látunk például egy madárrajt, vagy épp egy hattyúpárt, nem maradunk csendben, hanem elkezdjük üldözni őket, meg akarjuk simogatni, esetleg elkapni, befogni, megenni, lelőni stb. Ami nekünk szórakozás, például a hangos zene, vízisí, motorcsónak, azzal mind belepiszkálunk a természet egyensúlyába.Volt időm ezt a viselkedést megfigyelni az embereken itt a kunyhó körül, vagy amikor elmentem evezni, vagy biciklizni a környéken, legyen szó horgászról, vízi sportolóról, túrázóról, biciklisről, vagy itt lakóról. És sokszor nem azért van ez, mert ezek rossz emberek lennének, csak ebbe bele se gondolnak.

P. K: Nem lehet, hogy ez változott benned? Hogy most erre jobban kiélesedett a figyelmed? Hiszen valószínű ez eddig is így volt, csak nem vetted észre. És mivel most ennyire benne éltél a természetben, teljesen ráhangolódtál, emiatt tűnt fel ez, ami eddig nem.

L. D: De, biztosan. És régebben én se figyeltem oda ennyire, illetve, amikor a természetben kint voltam, igen, de a hétköznapokban nem. És ez elkezdett zavarni. Egyre több ember lesz, mindent elfoglalunk, felzabálunk, átalakítunk úgy, ahogy nekünk kényelmes.

P. K: Ez most elég szomorúan hangzik tőled, pedig te mindig igyekszel pozitívan látni a dolgokat, és ezt átadni.

L. D: Igen, de a valósággal is tisztában kell lenni.

P. K: Szóval akkor a fogyasztáshoz való viszonyodat te is felülvizsgáltad?

L. D: Igen. Nekem itt mindenből szinte csak egy eszközöm volt. Egy villám, egy késem, egy kanalam, két poharam stb. És ezekre a tárgyakra nagyon vigyáztam, mindig tisztán tartottam őket, számomra ezek nagyon értékesek lettek.

Rájöttem, hogy ha minél kevesebb dolgod van, annál jobban vigyázol rájuk, és annál jobban megbecsülöd ezeket.

P. K: És az emberekhez való viszonyod hogyan változott?

L. D: Az ember társas lény, és igényli, hogy beszéljen valakihez, szóljanak hozzá, kérdezzenek tőle, foglalkozzanak vele, örüljenek vele, vagy épp vigasztalják. De ettől könnyen függővé is válhatnak, hogy állandóan másokkal kommunikáljanak. Könnyen magukba fordulnak az emberek, ha már egy kis ideig nem keresik őket, vagy nem szólhatnak valakihez, és ettől úgy érzik, nem fontosak, nem értékesek. Sok ember fél a magánytól, és ez bennem átalakult ez alatt a fél év alatt, hogy már kívántam is a magányt. Nincs arra szükség, hogy mindig beszéljünk valakivel. Megtapasztaltam, hogy a magányban nagyon jól lehet épülni, fejlődni.

P. K: Te most olyan emberi kapcsolatokat említettél, amelyekben van egy ilyen kényszeres függőség. A számodra fontos emberekkel való kapcsolataidban hozott valami változást ez az időszak?

L. D: Jobban értékelem ezeket az embereket, és most egy kicsit máshogy nézek rájuk. A távolság, és hogy ennyi ideig nélkülöztem őket, segített abban, átgondoljam, milyen a viszonyom velük. És most talán jobban megértem és elfogadom őket. Amikor alkalmam volt beszélgetni ezekkel az emberekkel, én is jobban meg tudtam értetni, el tudtam fogadtatni magam velük. A tiszta, egyértelmű kommunikáció segített abban, hogy szabadabbnak érezzem magam, és tudtam, elfogadnak ilyennek, és én is elfogadom őket úgy, ahogy vannak.

Sokszor benne van az emberekben, hogy meg akarnak változni azért, hogy valaki másnak megfeleljenek. De ameddig meg akarsz felelni másoknak, addig nem tudod a saját életedet élni.

De hogy valójában tényleg változott-e valami, és hogy mi marad meg ebből bennem, az majd akkor fog kiderülni, ha visszatérek a civilizációba. Abban viszont mindenképp fejlődtem, hogy nincs kényszerem arra, hogy emberekkel töltsem az időmet.

P. K: Ha valaki nem látta a második bejelentkezésed, lehet, nem tudja rólad, de neked van egy saját vállalkozásod, egy reklámcéged, amit ez alatt az időszak alatt is végig vezettél, irányítottad az embereidet. Párhuzamosan azzal, hogy éppen az álmaidat valósítod meg.

L. D: Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen jó csapatom van, mert mellettük meg tudom ezt tenni. Én vállalkozó vagyok, és tisztában vagyok vele, hogy akik alkalmazottak, azok nem tehetik meg azt, amit én most itt megvalósítok, sőt, sokszor a vállalkozók sem. De igazából én 15 éve nem azért alapítottam céget, hogy rengeteg pénzt keressek, hanem az motivált, hogy szabad lehessek, és hogy egy idő után a szenvedélyemnek, a hobbimnak élhessek. Az, hogy szabad vagyok a vállalkozásomban, hogy azzal tölthetem az időmet, amivel szeretném, az igazából megfizethetetlen.

P. K: Mit gondolsz, vissza tudsz majd illeszkedni a „régi” életedbe? Lakás, komfort, napi munka a városban. Egyáltalán akarsz? Vagy esetleg teljesen más életmódot alakítasz majd ki?

L. D: Vissza tudok, vissza kell –, de azt hiszem, csak részben. Szereztem egy 35 éves ipari lakókocsit, amit „tiny house” stílusban átalakítok, és egy kis belső tó mellé az erdőbe szeretném kivinni. Az lesz az én kis búvóhelyem, vagy rekreációs viskóm. Hamarosan készítek róla egy szerelős videót. Eddig is sok időt töltöttem a természetben, de mostantól még többet fogok.

P. K: Az biztos, hogy két év alatt, amióta elkezdtél videókat, kisfilmeket készíteni, teljesen megfordult veled a világ. Vágytál rá, de vajon gondoltad-e, hogy ennyi idő alatt ilyen fontos lesz az életedben a filmezés?

L. D: Erről álmodtam kiskoromtól kezdve. Félve kezdtem neki, a korábbi években készült filmjeimet nem is mutattam meg senkinek. Aztán két éve, egy szerelmi csalódás után, belekezdtem, és boldoggá tesz azóta is, hogy van egy olyan szenvedélyem, amiben teljesen ki tudok teljesedni, és még végtelen lehetőségem van benne.

Az álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket. Vannak, akik meg merik lépni, belekezdenek, és vannak, akik nem. És pont úgy felejtik el az álmaikat, mint amikor reggel nem emlékszel rá, mit álmodtál, de arra igen, hogy volt egy álmod. És aztán kifogásokat keresünk, hogy miért nem valósítottuk meg, pedig csak rajtunk múlt.

P. K: A karanténhelyzet furamód sokaknak pont, hogy pozitívan változtatott az életén. Te is közéjük tartozol. Mit jelent számodra ez az időszak? Vajon, mit és hogyan fogsz mesélni róla a gyerekeidnek, unokáidnak?

L. D: Ajándék az élettől, talán soha vissza nem térő alkalom, időszak az életemben ez a bő öt hónap elvonulás a természetbe, amely alkotással és belső épüléssel telt. Megismertem magam, megtudtam, mit szeretnék az élettől, és mit nem. Remélem, sikerül egy jó filmet készítenem az itt tartózkodásomról, amit majd megnézhetnek leendő gyermekeim és aztán az unokáim.

P. K: Azt tudom, hogy szinte minden nap forgattál. Ezután is lesz rá lehetőséged?

L. D: Úgy alakítom az életem, hogy legyen. Közhely, de tudod, minden fejben dől el. Ha akarsz valamit, akkor meg tudod csinálni, ha nem, akkor majd kifogásokat keresel. Szeretnék egyre komolyabban foglalkozni a filmezéssel, szeretnék egyszer „híres filmrendező” lenni.

P. K: Ezek után, mit jelent számodra a természet?

L. D: Mindent, az otthont ezen a bolygón, amit védeni és tisztelni kell. Enélkül elpusztulnánk.

P. K: Mi volt a legszebb dolog, amit átéltél ezen a helyen, és mi az, amit kihagytál volna?

L. D: A legszebb dolgok: fűteni a kunyhóban, olvasni a szercsegő tűz mellett, a napfelkelték, a reggelik, a vacsorák a stégen, úszás minden nap a Tiszában, sorolhatnám. De igazból minden tevékenységben örömömet leltem, és volt időm átélni a pillanatot, ott lenni fejben. Kihagyni azt a 8 napot hagytam volna ki, amit nem a szigeten töltöttem, mert fel kellett mennem a városba az ügyeimet intézni.

P. K: Édesapádról beszélhetünk pár szót? Ha jól tudom, meghalt pár éve, és pont itt, a Tisza-tavon. Röviden elmeséled? Ittléted során sokszor emlegetted, hogy végig ott van veled. Most, hogy eljössz, valószínű tőle is el kell búcsúznod. Hogy érzed, elég időtök volt? Mit tudsz magaddal vinni belőle?

L. D: Hét éve ment el. Azt mondják, hét év alatt az ember összes sejtje kicserélődik, megváltoznak vagy átalakulnak a dolgok, érzések, sorsok. Nekem ő mindig itt lesz a Tiszán. Bármikor is megyek ki, mindig „találkozhatunk”, és ez így jó és szép nekem. A Tiszához kisgyerekkorom óta erősen kötődök, amit elsősorban apámnak köszönhetek, ahogy az élet szeretetét és a szenvedélyt is. Most, hogy már hét éve nincs, így a Tisza lett nekem egy kicsit az apám, vagy pótapám.

Tudni kell méltóságteljesen elengedni embereket, dolgokat az életünkből. Ez az időszak ebben is segített nekem.

P. K: És mit viszel magaddal a helyből, ebből az itt töltött 5-6 hónapból?

L. D: Van egy csomó tárgy, eszköz, amit kölcsönkaptam, de nagyon a szívemhez nőttek. Ilyen a százéves angyalka, a bádogkanna, vagy a kis kályha. Ezeket valószínű nem vihetem magammal, de amiket én készítettem, a megfestett táblák, egyes polcok, azokat szeretném. Legszívesebben a stéget is magammal vinném, de Pesten hova is tenném? (nevet) A szívemben pedig annyi mindent viszek, ezek azok, amiket itt átéltem, mind az összes emléket. Kicsit szomorú vagyok, hogy el kell mennem innen, az elmúlás szép, de komor hangulata van rajtam. De bánkódni nincs időm, és nem is kell. Ez így volt jó és szép. Életem eddigi legjobb döntése volt, hogy itt éltem.

Ljasuk Dimitry-t ezeken az oldalakon követheted:

Youtube-csatornáján: https://www.youtube.com/c/ljasuk_dimitry

Instagram-oldalán: https://www.instagram.com/dimitry_ljasuk/

Facebook-oldalán: https://www.facebook.com/dimitryfilms

Cikkajánló