Hortobágyi Madárpark: a fürdőszobai madármentéstől a látványkórházig

Amint kiszállunk az autóból, idős vizsla ugrik mellénk, hogy önfeledt farokcsóválással üdvözöljön. Darabos mozgását kitörő lelkesedéssel kompenzálja. Mint később kiderül, egy autó ütötte el nemrégiben, és súlyos sérülései miatt a gazdái lemondtak róla. A Madárkórház azonban nem: helyrehozták törött végtagjait, és bár nem lett olyan, mint újkorában, Báró láthatóan boldog, és minden látogatónak nagyon örül.

Megvakargatjuk a kutyus fülét, majd rögtön ezután Varga László, a madárpark turisztikai referense pattan elénk, hogy amíg a doktor úrra várunk, bemutassa egyik legérdekesebb lakójukat, Negrót. Egy megtermett holló röpdéje elé vezet minket, ahol felkapja a bekészített spricnis vizesflakont, és azonmód fürdetni kezdi a madarat, sűrű üdvözlések közepette. A holló pedig emberi hangon válaszol neki: „Szevasz, Negro! Szevasz, Negro!” Megtudjuk, hogy a madár Nyírvasváriból került ide és 2014 óta élvezi a madárkórház vendégszeretetét.

Úgy szól a fáma, hogy

Ezután került Negro a madárparkba, ahonnan már sosem fogják elengedni, mert kicsit kiszámíthatatlan szegény, amit onnan tudni, hogy egy szökése alkalmával vásárosok portékáit dobálta szét, és macskákat meg baromfikat ijesztgetett, miközben mindenkit szokásos mondókájával traktált. Negro nagyon élvezi, ha vízzel spriccelik, egyszer rühes volt szegény, ekkor kapott rá a lábfürdőre, és most valamiért így a legkönnyebb előcsalni belőle a szavakat.

A mókás felvezető után feltűnik dr. Déri János is, akivel már nem először beszélgetünk, vagy hét-nyolc évvel ezelőtt már készítettem vele interjút. Azóta sok minden változott a Madárkórház Alapítvány háza táján, a doki lelkesedése azonban töretlen. Belépünk az őszies díszlettel körbevett bejáraton, amit a hortobágyi Daruporta szépítő verseny keretein belül szalmával, virágokkal, tökökkel és kitömött darvakkal varázsoltak hangulatossá, és kezdetét veszi a sétánk a Hortobágyi Madárparkban.

Minden a fürdőszobában kezdődött

Dr. Déri János 1987-ben költözött a szomszédba. Ebben az időben a mostani Madárkórház épülete még csak egy romos garázs volt, megvásárolni tizenegy évvel később sikerült, hasznosítása pedig a 2000-es évek elejéig váratott magára. Akkor történt a nagy ciánszennyezés a Tiszán, ami nemcsak tömeges halpusztulást eredményezett, hanem a madárvilágot is súlyosan károsította.

– meséli dr. Déri János.

Bár a szegény madár hozzáedződött a vakuk villanásához, felmerült az igény, hogy a család fürdőszobája helyett egy alkalmasabb helyen mutathassák be a kezelt madarakat, lehetőleg úgy, hogy azokat ez ne zavarja a gyógyulási folyamatban, és ne is szokjanak hozzá az ember jelenlétéhez.

2002-ben megnyílt az első madármentő kiállítás a felújított garázsban. Ekkor derült rá fény, hogy 1952-53-ban itt volt a Borsós I. kényszermunkatábor. A helyiek nem szívesen beszéltek róla, idős, egykor itt lakó látogatók meséltek a lágerről, ami egy volt azon hortobágyi Gulág-épületek közül, ahol összesen tízezer ember fordult meg a két év során. A nevüket most téglákra írva őrzi a madárkórház egyik fala.

A Madárpark 2006-ban nyerte el a mai formáját, ekkor készült el a látogatóház, ahol a látványkórház és a kiállítás található, kint pedig játszóteret és röpdéket alakítottak ki.

Ma még több a mérgezés, a lövöldözésre pedig ismét rákaptak

A négy évszak szerint berendezett kiállítás bemutatja az egyes élőhelyek jellemző betegségeit, eseteit időszakokra lebontva. Most épp a daruvonulás az aktualitás. Ebből a fajból viszonylag kevesen kerülnek a madárkórházba, mert a madárcsapatot éhes rétisasok kísérik, amelyek azonnal lecsapnak a védtelen prédára. Hamarosan érkeznek a vadlibák, velük ugyanez a helyzet, ők sem fordulnak meg gyakran dr. Déri János kezei alatt.

„A karácsony és a szilveszter a madárinfluenza időszaka. Én hatósági állatorvos is vagyok, így ezzel nekem kell foglalkoznom a környéken. Karácsony este rendszerint ki kell irtani egy csapat libát, és ez az időszak eltart márciusig” – meséli az állatorvos, majd rátér az egyéb égető problémákra, amelyek a vadmadarakat is érinthetik.

Ilyen a mérgezés, amiről dr. Déri János már rengeteg előadást tartott (többek között vadászoknak is) és számos tudományos dolgozatot írt, így ha valakinek, neki elhisszük, hogy sajnos

Pedig a karbofurán-mérgezésnek (a szert a környező országokból még mindig könnyedén be lehet szerezni) óriási élelmiszerlánc-biztonsági kockázata van, gondoljunk csak arra, hogy mi történik akkor, ha a méreggel befecskendezett csirkefejet nem róka vagy madár, hanem vaddisznó találja meg, amit aztán elejt a vadász, és a családjának pörköltet készít belőle. Az, hogy börtönbe kerüljön a természetkárosító személy, soha nem fordul elő, némi visszatartó ereje a médiának lehet, illetve annak a módszernek, amit Déri doktor közreműködésével dolgoztak ki. Eszerint, ha egy apróvadas vadásztársaság területén valaha illegális mérgezést észlelnek, ott monitorvizsgálattal, szúrópróbaszerűen rendszeresen tesztelik a lőtt vad egy bizonyos százalékát, és ha problémát találnak, onnantól kezdve minden zsákmányt meg kell vizsgálni laborban, és a vadhús addig nem mehet forgalomba, de még csak vadfeldolgozóba sem, amíg ez meg nem történik, ami több hetet jelent.

A mérgezés és a kórháznak legtöbb munkát adó országúti balesetek mellett a madarak lelövése is jellemző probléma, a Covid óta újra, ami dr. Déri János szerint talán a frusztrációnak tudható be. A legtöbbször otthon az ablakból lő ki az illető az őt zavaró varjúra vagy galambra, és hiába tudja mindenki az utcában, mi történt, bizonyítani sosem lehet a tettet.

Az áramütés a gólyák legnagyobb mumusa, de a vércsék és az egerészölyvek is előszeretettel pihennek a villanyoszlopokon, sőt, ezek közül szinte kivétel nélkül mindegyik kórházba kerülő egyed áramütött. Amikor egy madarat áramütés ér, a balesetet elszenvedett testrész szépen lassan elhal, elfeketedik, az állat pedig lassan lecsípkedi az elérzéketlenedett végtagot. Az áramütött madarak 10%-át azonban meg lehet menteni úgy, hogy szabadon engedhető legyen. A leghatékonyabb persze a megelőzés lenne, a vezetékek burkolása, alsó függesztett vezeték és lant alakú oszlopfej kialakítása, esetleg az egész vezeték beásása a föld alá.

„Az emberek jellemzően nem ismerik a madárfajokat, ezért sokszor kapok olyan bejelentést, hogy kis sast találtak. Ilyenkor megkérdezem, hogy milyen színű a szeme, ha barna, akkor vörös vércse, és rögtön tudom, hogy áramütött, ha sárga, akkor karvaly, ami kismadarak után megy, és könnyen koppan az ablaküvegen, mindig agyrázkódása van” – meséli az orvos a tipikusan előforduló esetekről. Az épület „látványkórház” részében általában mindkét fajjal lehet találkozni.

Altatni mindenki tud

A madárkórház húsz alkalmazottal és változó számú önkéntessel működik, utóbbiak lehetnek gyerekek, magyarországi és külföldi egyetemisták bármilyen szakon, vagy gyakorlatra érkező állatorvosok a világ minden tájáról. Teljesen mindegy, hogy valaki füvet nyírni vagy almozni érkezett, az altatógépet mindenki tudja kezelni, ez alapfeltétel. „Ez egy kórház, ahol baleseti, sürgősségi ellátás folyik. Ha most megáll itt valaki egy autóval, míg én önnel beszélgetek, és kivesz belőle egy törött szárnyú, vérző madarat, akkor elnézést fogok kérni, és megmondom, hogy jöjjenek velem és kövessék az üvegen keresztül, hogy mi történik. Az első ember, akit meglátok, az eldobja a gereblyét, vagy amivel éppen dolgozik, és ő lesz az aneszteziológus, mert ilyenkor nincs idő keresgélni olyan valakit, aki ért hozzá és épp rá is ér.

– meséli a doki.

Elmondása alapján a július és az augusztus a legmozgalmasabb időszak, ilyenkor akár napi száz beteget is el kell látni, egy részük műtétre szorul, így előfordul, hogy kora reggeltől hajnali kettőig csak vécére lehet felállni, még enni sincs idő. Állandó orvos Déri doktor mellett nincs, de azért mindig akad valaki, aki néhány hónapig segít neki az állatorvosi teendőkben. Szabadságra nyáron nem, csak szeptemberben tud elmenni.

A látványkórházban akár egy műtétet is nyomon lehet követni

Hosszú folyosón állunk, kétoldalt fotóüveggel ellátott, jól hangszigetelt ajtók-ablakok sorakoznak, a termekben madarak lábadoznak, hol többen, hol kevesebben. Az egerészölyvek például egy egészen nagy csapatban élnek együtt, és a viszonylagos zsúfoltság jól jön nekik. A domináns egyedet ugyanis biztonsággal el lehet engedni, épp az a lényeg, hogy a madár kiharcolja magának a helyét.

Az egyik morcos jószág lekakálva búslakodik, ő valószínűleg nemrég még a földön gubbasztott, és a társai nem kímélték. A legmagasabban terpeszkedő ölyv viszont jó úton halad a szabadon engedés felé – valószínűleg hamarosan átteszik egy másik csapatba, és ha ott is kiharcolja magának a megfelelő pozíciót, nyert ügye van. Szerencsére szépen lassan a lekakált egyedet is fel lehet hozni erre a szintre, a kulcs, hogy „butábbakkal” kell összerakni, így szépen lassan megtanulja majd, amit a természetben tudnia kell ahhoz, hogy érvényesülni tudjon, és megtarthassa a területét. „Ez arról szól, hogy a madarak megőrizzék a vadságukat és a küzdőképességüket. Nem szelídítjük, puszilgatjuk őket, az ember csak egy zavaró tényező, aki megfogja, megkötözi, megszurkálja őket” – magyarázza dr. Déri János.

A műtő kicsit más, itt az üveg mindkét irányban átlátható.

Bemegyünk, szemügyre vesszük a szépen tisztán tartott eszközöket, megnézzük a vadiúj, modern röntgengépet és a régi altatógépet, és előkerül egy dobozból egy vak héja. Látszik, hogy a pupillája nem teljesen kerek, nekiütközhetett valaminek. Ha minden jól megy, egy szemspecialistához kerülve van még remény arra, hogy újra lásson.

Az öreg rétisas, Bogyó 3 már harmadjára van itt, kétszer mérgezés miatt került be a kórházba. Bár ez ellen nincs mit tenni, a kórház igyekszik minden veszély ellen kiképezni a bekerült madarakat. És ezzel eljututnk a gólyák történetéig.

A gólyák csodálatos élete

A fehér gólyák már csak azért is különös figyelmet érdemelnek, mert belőlük van a legtöbb a madárkórházban: most összesen 160-an élnek itt. Ebből 20 röpképtelen „gyaloggólya”, ők már örökre itt is maradnak, a többinek még lehet esélye az új életre. Az egyik röpdében ál-villanyoszlopok állnak, ezekben tényleg fut áram, persze, nem olyan erős, mint az igaziakban. Minden gólyának legalább egyszer fel kell rá szállnia, hogy átélje a kellemetlen élményt, és garantált, hogy a továbbiakban nagy ívben elkerüli majd az oszlopokat.

Mielőtt áthelyeznék a gólyákat, a doki éktelen dudálás és motorbőgetés mellett autóval körbejárja a röpdét, majd szinte lerohanják a madarakat, a lehető legnagyobb esélyt adva annak, hogy megutálják az embert, és többet a közelébe se akarjanak menni. Egy ponton sasokkal is összerakják őket, ami mindkét madárnak jó, hiszen így megtanulhatják, hogy nem érdemes kikezdeniük egymással. Persze, ha igazán elfajulna a helyzet, a madárkórház dolgozói készenlétben állnak.

A vadítóröpdében most nyolcvan gólya mászkál a darvak, szürke gémek, hattyúk és ölyvek társaságában. Innen már nem sok választja el őket a szabadságtól. A március 15-ei ünnepséggel egybekötött szabadon engedés immár hagyomány a madárparkban, ahol ilyenkor stílszerűen, celluxszal rögzített kokárdával feldíszítve engedik útjára a gyógyult egyedeket. A kokárda persze pár másodperc múlva leesik, de egy dologban biztosak lehetünk: a gólyák legprofibb ellátással és a legjobb kiképzéssel a hátuk mögött kezdhetnek új életet.