Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Szöveg és fotó:
2022. szeptember 9.

Potyautasokkal Erdélyben – 3. rész

Az erdélyi nyaralás utolsó napjai is mozgalmasan teltek: magashegyi látkép, barlangok, szűk szurdokvölgy, fekete gólyák, vízimalom vártak, és a végére még egy kis városnézés is belefért.

Hetedik nap: Csodavár, Galbina-szirt és Eszkimó-jégbarlang

Erdélyi tartózkodásunk hetedik napján azt nézegettük, hogy Királyerdőn már minden olyan messze van, amit még nem láttunk, hogy akár a Pádisra is felmehetnénk egy napra. Egy bő óra volt autóval Lázurihegytől, a szállásunktól. Így célba vettük a Glavoj-rétet, mert Ági onnan nézett ki egy jó kis túrát: Csodavár-barlang, Galbina-szirt és Eszkimó-jégbarlang várt ránk aznap.

Az út a Glavoj-rétre nem volt unalmas: először egy hegyekkel szegélyezett, sík vidéken utaztunk, majd felkanyarodunk a Pádis irányába, egyre magasabbra tekeregtünk egy hegyi szerpentinen – melynek hatására Hanna ki is adta a reggelijét – majd az utolsó 2-3 km-en murvás úton mentünk, ahol voltak kétségeim, hogy az alacsony építésű autónkkal nem lesz-e gond, de szerencsére nem lett.

Maga a Glavoj-völgy egy kemping méretű vadkemping-hely, ahol a kempingekhez köthető infrastruktúra hiányos, pl. szemetesek nincsenek kint, cserébe fizetni sem kell az ott-tartózkodásért. Pár büfé is található a réten, és kényelmesen lehet parkolni az út mellett. A táj festői: zöld gyep, fenyvesekkel szegélyezve.

Ahogy leparkoltunk, a gyerekek lenyargaltak máris egy patakhoz, ami pont keresztülszeli a rétet. Mi addig magunkhoz tértünk, felcihelődtünk, majd indulást hirdettünk. Utunk először lefelé vitt, a Csodavár-barlangot szerettük volna megnézni közelről. Az aszály miatt a barlangot átszelő patak vízhozama is csekély volt, így Ágiék arra is készültek, hogy ha lehet, átmegyünk a barlangon, ugyanis két oldalról nyitott, és nem lehetetlen átkelni rajta.

Az oda vezető út is izgalmas volt: néhol nagyon meredek terepen kellett lefelé ereszkednünk, itt láncok és fém kapaszkodók segítették a haladást. A táj errefelé az én szemem számára már magashegyi volt: fenyvesek, sziklák, áfonyabokrok.

Nagyon örültem, hogy eljöttünk, mert ez is színfoltja volt az erdélyi tartózkodásnak!

Az utolsó szakasz, ahol leereszkedtünk a barlangba, az volt a leginkább izgalmas. Szinte függőleges sziklafalon kellett lemennünk, egy hosszú, fém kapaszkodó segítségével. Útközben találkoztunk magyarokkal, olyanokkal is, akik átkeltek a barlangon. Mondták, hogy nem könnyű, de kivitelezhető.

Aztán ahogy leereszkedtünk a barlangba, láttunk egy táblát, mely szerint a barlangba bemenni tilos, és kellő felszerelésünk sem lett volna az átkeléshez, mert beülő és egy kötél azért elkélt volna. Így túltettük magunkat azon, hogy végül nem lesz barlangátkelés, de a hegyen keresztül vezet egy túraút, mellyel helyettesíthető a föld alatti szakasz. Így hát felkapaszkodtunk az izgalmas részen, fent megpihentünk egy piknik erejéig, majd folytattuk utunkat – fel és fel. Volt egy rövidebb szakasz, ami nagyon meredek volt, ez olyan négykézláb közlekedős volt, ami hátigyerekkel azért kihívás tud lenni, de mindnyájan megoldottuk (Ágiéknál és Orsiéknál is ráadásul 2-2 háti utas van).

A következő csodahely a Galbina-szirt volt, ami egy szikla alakzat, csodaszép panorámával a környékre. Kicsit olyan érzés, mint a Tar-kőről letekinteni, de ezért többet másztunk, illetve hiányoztak a panorámából a mozaikos tarvágások – szerencsére.

Nem időztünk túl sokat, mert a terep nem volt annyira alkalmas rá, mentünk tovább az Eszkimó-jégbarlanghoz. Ez egy nagy vasráccsal le van zárva, de így is látszik a jégapó, aki mellett jéganyó minden nyáron elolvad, és minden télen új képződik helyette. Így az információs tábla szerint jégapó évente fogyaszt el egy feleséget.

Itt Hanna már izgága volt, így muszáj volt kivenni a hordozóból, ahol előtte egyébként egy jót aludt. Gábor sétált vele tovább, én mentem a fiúkkal kicsit előbbre. Egészen addig, míg meg nem érkeztünk az áfonyabokros részig, mert itt alaposan belakmároztunk a számunkra egzotikus gyümölcsből. Itt Hannáék is utolértek. A nagyobbacskákból pedig áfonyavámpírok lettek, a végén alig tudtuk úgy megpucolni őket, hogy sehol se maradjanak lilák.

A túra végén a réten vacsoráztunk, elfáradtunk, megpihentünk. 12,5 km-t tettünk meg, de abban 540 m szintemelkedés és lejtés volt, sokszor nehéz, mászós terepen. Megérte, mert tényleg csodahelyen jártunk!

Nyolcadik nap: Szegyesd-völgy

Utolsó teljes napunkon a Szegyesd-völgybe látogattunk el. Ez is viszonylag messze volt a szállástól, de a szállásadónk mondta, hogy érdemes meglátogatni. Szintén egy vadkempinges helyen parkoltunk, ahova egy murvás úton jutottunk el. Láttunk pisztrángot a kristálytiszta vízben, és kis medencéket duzzasztottak fel az itt alvók, így a végén mindenképp terveztünk egy kis „strandolást”.

A Szegyesd-völgy gyönyörű szurdokvölgy volt, az itt megszokott patakkal, barlangokkal. A völgy elején egy tehéncsorda legelészett, ez viszonylag szokatlan, de a mostani forró nyár miatt már behajtották a helyiek a szurdokvölgyekbe is a teheneket, mert ott még találtak zöldet, kicsit hűvösebb volt, és még víz is rendelkezésre áll.

Sok-sok barlang található ebben a völgyben is, mi csak egyet néztünk most meg: a Sárkány-lyuk-barlangot. Apukák letáboroztak a barlang alatt a völgyben, óriási lapulevelek között, így a legkisebbek lent maradtak, a nagyobbacskákkal felmentünk a barlanghoz, ami nem volt túl magasan, könnyen megközelíthető volt. A barlang bejárata tényleg olyan volt, mint egy sárkány szája/torka, befelé szűkült a járat. Ennek a barlangnak az volt az érdekessége, hogy az alján a víz által kivájt kis medencék voltak, ezek is cseppkő-képződmények – ezt egy korábbi barlangban tudtam meg, ahol ugyanilyek voltak, csak sokkal kisebbek.

A piknik után mentünk tovább, Hanna aludt is egy jót a hátamon. A szurdokvölgy pedig egyre csak szűkült, a végén már olyan közel voltak egymáshoz a sziklafalak, hogy középen állva a kezünket széttárva elértük.

A völgy legvégét lezárta egy függőleges szikla, így onnan már nem lehetett tovább menni. Visszafelé ugyanezen az útvonalon mentünk, lefelémenet már nem álltunk meg pacsálni, csak a végén, az autók környékén. A vadkemping-réthez közel arra lettünk figyelmesek, hogy nagy, fekete madarak ácsorognak a patakban, majd elrepültek, hatalmas szárnyakkal. Sejtettük, hogy fekete gólyák lehetnek, aztán a rétről láttuk is, ahogy egy szikla tetején ülnek fent, azt gyanítottuk, hogy ott lehetett a fészkük.

Kilencedik nap: Biharrósa-vízimalom és Nagyszalonta

A szállásadó bácsi ugyan marasztalt még minket, és mi is szívesen maradtunk volna, de a kilencedik napon csomagolnunk kellett, mert így is csak egy napunk volt otthon, Budapesten, mielőtt elutaztunk Zalaszántóra az OKT70-es hétvégére. Így utolsó nap csomagolás után elköszöntünk a háziaktól, majd célba vettük Magyarországot – még két ottani megállóval.

Az első máris a faluban volt, Biharrósa (Rosia) határában. Áll ott egy vízimalom, jó régi, fa, de még működőképes. Egy idős bácsi „őrzi”, sokszor láttuk útközben, hogy a házikó melletti féltető alatt sziesztázik. Ez ezen a reggelen is így volt, de amint meglátta, hogy közelítünk, felpattant, és kedvesen fogadott minket. Betessékelt az épületbe, körülnézhettünk ott is, majd előszedett egy furcsa hangszert, a trombitahegedűt. A házigazda bácsi is emlegette korábban a hangszert, mert a környéken apósa nevéhez köthető, hogy ismerik. A vízimalomnál pedig meg is hallgathattuk élőben, hogy milyen a hangja. Olyan volt, mint hegedűszót hallgatni egy gramofonból. Egészen meglepő hangzásvilág!

Megköszöntük a bácsinak a kedves idegenvezetést és a koncertet, majd lementünk Nagyszalontára. Itt a Csonka-tornyot szerettük volna mindenképp megnézni, mert sok-sok éve, amikor egyszer ott jártunk, éppen zárva volt felújítás miatt.

A városka központjában egy újonnan kialakított park volt, Noé bárkája játszótérrel, ami a gyerekeket azonnal magához vonzotta. Engedélyeztünk egy kis játszóterezést, majd elsétáltunk a toronyhoz. Várni kellett a beléptetésre, de végül csak bejutottunk.

Nagyon szuperül megcsinálták az épületet és a kiállítást is, így minden gyermek talált magának érdekességet: volt egy papírra átsatírozható dombormű, minden szinten kihúzható fiókok, benne érdekes tárgyak, a legfelső emeleten pedig tologatható és kirakós játékok a legkisebbeknek.

Persze Barnus és Hanna itt töltötte el a legtöbb időt, de addig Gábor és Nimród el tudták olvasni az összes információt a kifüggesztett táblákon.

A múzeumlátogatás után ittunk még egy limonádét, majd Affinata-t (helyi áfonyalikőr) vadásztunk a városban – és a negyedik helyen kaptunk is –, mielőtt hazautaztunk Budapestre.

Potyautasokkal Erdélyben – 1. rész

Potyautasokkal Erdélyben – 1. rész

2022.08.24.

Korábban csak egyszer jártam Erdélyben, amikor is nagyon tartalmas programmal, feszített tempóval végigjártuk a nagy részét, és az épített örökség, a múzeumok voltak a fókuszban. Már akkor nézegettem, hogy milyen jó lenne Torockón a Székely-kőre felmenni, vagy a Békás-szorosban túrázni, esetleg Parajd környékén megnézni a külszíni sóképződményeket – de erre akkor nem volt idő.

→ Tovább