Milyen is egy jó tanösvény?

Azt hiszem, nem tévedek nagyot az állítással, hogy a tanösvényeket minden természetjáró, és különösen minden természetjáró szülő szereti. S minden bizonnyal az a felvetés is igaz, hogy több, különböző minőségű tanösvénnyel találkozott már minden kedves Olvasó. Kissé általánosítva: van a jól ismert, statikus, a sokszor túlságosan is erdészeti kérdésekre koncentráló ismeretanyagot szaknyelven, sablonosan és tömören elmondó, és van az igényesebb grafikával készült, interaktív elemeket is tartalmazó, egyes élőhelyekre, vagy élőlényekre fókuszáló, gondosan szűrt tartalmat érthetően bemutató tanösvény. Az országot járva továbbá az is feltűnhet bárkinek, hogy jellemzően az erdőgazdaságok és a nemzetipark-igazgatóságok, ritkábban civil szervezetek és önkormányzatok alakítják ki a tanösvényeket, amelyek szemmel láthatóan nem egységes követelményrendszer alapján készülnek.

A Túracipellő blog írójaként a téma régóta foglalkoztatott, hiszen pontosan látom, hogy amíg az egyik tanösvény nem nagyon fogja meg az egyébként fő célcsoportnak számító gyerekeim figyelmét, az ugyanabban a témában készült másikat élvezik. Idén pedig belebotlottam ebbe a szó szerint értelmetlen tanösvénybe, amely jól fel is bosszantott, mert nem hiszem, hogy ne lehetne sokkal jobbat alkotni némi plusz erőráfordítással. Mindez arra késztetett, hogy felidézzem magamban, mitől is működhet egy tanösvény, illetve, hogy a szóban forgó, több szempontból gyenge tanösvényt elhelyezzem a tanösvények létesítésének szakmai (objektív) kérdései mentén és szembeállítsam egy általam szubjektíven kiválasztott kiváló tanösvénnyel. Erről szól ez a cikk. Jórészt objektíven, kisrészt szubjektíven, s abban a kritikai szellemben, miszerint a turisztikai látványosságokról nem csak szépet és jót lehet írni. Mielőtt azonban belemerülnénk a részletekbe, nézzük, honnan és hogyan fejlődtek ki a tanösvények!

A tanösvénytől az élményösvényig: tanösvény-történelem dióhéjban

Először a tágabb, nagyobb képet akartam megismerni: mikor alakultak ki az első tanösvények a világon és milyen szakmai kérdések mentén szerveződtek és szerveződnek? Ez az egyébként talán kevésbé ismert, de roppant érdekes kérdéskör remekül áttekinthető Kollarics Tímea kiváló publikációi alapján. Különösen A tanösvényektől az élményösvényekig – történeti áttekintés a tanösvények fejlődéséről című cikket ajánlanám annak, aki jobban bele akar mélyedni a témába.

Az első hivatalos természeti tanösvény létesítése az USA nevéhez kötődik: a Palisade Interstate Parkban alakították ki 1925-ben. A rövid, mintegy másfél kilométeres sétaút a kirándulókat kívánta ösztönözni a természet megfigyelésére, de korát megahaladó módon a táblákon bemutatott ismeretek elsajátítását a természetjárók önállóan is ellenőrizhették az útvonal második felében. A szakirodalom alapján ez az interaktivitás annyira haladó szemléletű volt a környezeti nevelésben, hogy csak jóval később, a 80-as években jelent meg újra a tanösvények történelmében.

Európában Németország volt az úttörő: a berlini állatkert igazgatójának kezdeményezésére 1930-ban jött létre az első természeti tanösvény a Bredower Forst nevű erdőben, Nauen település közelében, s nem meglepő módon ez is a természet megfigyelésére, továbbá múzeum- és állatkert-látogatásra ösztönözte a látogatókat.

A tanösvények napjainkban érezhető mértékű elterjedése azonban csak a társadalmi jólét térnyerésével, az 1960-as évektől indult be Németországban, illetve szerte Európában. Sőt, ebben az időben már megjelent a tanösvények erdészet-központúsága is, hiszen az ekkor létesült német tanösvények jelentős része például a háborúkban „jelentősen lecsökkent erdőállomány védelme és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi tudatformálás céljából alakult meg”, ami azért is volt fontos, mert a kirándulók jelentősen károsították az erdőket. „A tiltás mellett az erdészeti szakma szorgalmazta azt is, hogy bizonyos erdőrészeket nyissanak meg a lakosság előtt, és az ösvényeken elhelyezett táblákon mutassák be a szükséges információkat, valamint a helyes viselkedés szabályait. A magyarázó táblákon bizonyos erdőrészekben az erdő funkcióit és ökológiai sajátosságait tüntették fel, ezáltal vezetve és felvilágosítva a látogatókat.”

Ahogy nőtt az erdők rekreációs funkciója és értéke, úgy nőtt mind a tanösvények, mind a kiszolgáló infrastruktúra (pl. parkolók) száma is, s ettől nem függetlenül jelent meg egy új pedagógiai megközelítés is a természeti oktatásban: a természeti élmény. Mivel „a hagyományos tanösvények környezetpedagógiai hasznosulása nem érte el a kívánt hatást, létrejöttek az ún. második generációs tanösvények, a felfedező ösvények és a tematikus ösvények. (…) Az 1990-es évektől a klasszikus tanösvényeket kezdték felváltani az élményösvények, amelyek a statikus ismeretátadás helyett az aktív ismertszerzésre helyezték a hangsúlyt, a látogatók érzékszerveinek bevonásával és élménypedagógiai elemekkel.”

Magyarországon 1972-ben jött létre az első tanösvénynek nevezhető bemutatóhely a Szalajka-völgyben, de csak a rendszerváltást követően, a nemzeti parkok megalakulásával élénkült meg a tanösvények tervezése. A nemzeti parkokon és az erdőgazdaságokon túl civil szervezetek, ön-kormányzatok is létesítettek tanösvényeket, s fontos megemlíteni a különböző oktatási, kulturális intézmények és a vállalkozások szerepét is ebben a munkában. Kollarics Tímea kutatásai alapján az látható, hogy a tanösvények száma különösen a 2000-es évek elején gyarapodott: „1999-ben még csak 62 tanösvény működött az országban, 2007-ben ez a szám már 359 volt, amiből 147 volt nemzeti parki fenntartásban, 212 pedig egyéb szervezet kezelésében.” A német nyelvterületen már a 90-es években megjelenő élményösvények azonban csak évtizedes késéssel jelentek meg hazánkban.

Jót, s jól

A szakirodalomból fontos kiemelni azt is, hogy bár értelemszerűen léteznek módszertani útmutatók és gyakorlati kézikönyvek hazánkban is, a tanösvények tervezése nem rendelkezik egységes követelményrendszerrel. „A témában jártas szervek (pl. nemzetipark-igazgatóságok, erdőgazdaságok) feltehetően saját bevált szokásaik alapján közelítik meg a tervezés kérdését, és sok esetben nem is történik szakirodalmi megalapozás.”

Nagyon tanulságos saját, több tucat tanösvény bejárásán alapuló tapasztalatainkat összevetni Kollarics Tímea doktori értekezésének megállapításaival. Például, hogy az állatvilág kelti fel leginkább a látogatók érdeklődését, ennek ellenére a növények bemutatásának túlsúlya jellemző. Vagy, hogy a jó tanösvény

Úgy tűnik, hogy nagyon is számít a tálalás: „az empirikus felmérések és a jó gyakorlatok vizsgálata alapján megállapítást nyert, hogy szoros összefüggés van a technikai-pedagógiai aspektusok között, hiszen a tanösvények élvezhetőségét a szakszerűség mellett a közérthetőség, érdekesség, figyelemfelkeltés tudja biztosítani, amely csak a pedagógiai-pszichológiai és interpretációs szempontok megfelelő integrálásával lehetséges”. Mindez persze nem meglepő. Én kifejezetten szeretem a tanösvényeket, és nagy tudásszomjjal olvasom őket, néha már otthon, befotózva, ha a gyerekek megunják. Szóval számomra egyértelmű, hogy a gondosan tervezett és szelektált természeti értékek közérthető, játékos és interaktív megismerése mellett a tanösvények látogatása a szabadidő kellemes eltöltését jelentik. Sokan nem tudnak, vagy nem akarnak önállóan túrát szervezni, a tanösvény pedig jó esetben egy komplex túrát, egy bő fél napos családi programot nyújt, ahol a természeti látványosságok megismerése mellett a pihenőhelyek és egyéb terepi infrastruktúra aktív kikapcsolódást jelent.

Egyes tervező szervezetekkel készített interjúk alapján Kollarics Tímea megállapítása az, hogy a megkérdezettek véleménye szerint „a tanösvények tervezése hazánkban szakmailag megalapozott. A pedagógiai-módszertani és fenntarthatósági szempontok hiányosságai az interjúalanyok válaszai alapján azonban csak részben mutathatók ki.”

Egy rossz példa: tanösvény a Csipán-tetőn

Kicsit beleásva magamat a tanösvények szakirodalmába, azt gondolom objektíven is megáll azon véleményem, miszerint a Mátranovák felett található Csipán-tető tanösvénye alacsony minőségű. Nem ismerem létrehozásának körülményeit, s nyilván nem arról van szó, hogy sajnálatos módon vandalizmus miatt egyes táblák már a földön hevertek 2021 késő tavaszán, amikor ott jártam. Ugyanakkor a tanösvény valószínűleg közpénzből született, ezért valós a tanösvény egészét érintő kritika.

Látogatásom célja egyébként az volt, hogy a kilátóból megcsodáljam azt a feltételezhetően egyedi panorámát, amely a Vajdavár-vidék erdőrengetegére esik. Ez sajnos nem volt lehetséges, mert maga a kilátó nem a csúcson helyezkedik el és pont a Vajdavár-vidék irányában takarják ki a fák a kilátást. Ettől függetlenül ebből a kilátóból is rabul ejtett a Mátra északról nézve grandiózus látványa, amelyet szerintem minden természetjárónak látnia kellene egyszer. Mivel a kilátóhoz egy 1,2 kilométer hosszú, nyolc állomásból álló tanösvény vezet fel, illetve tesz körülötte egy kisebb karikát, ezért adta magát az ötlet, hogy ha már a kilátóig követtük az addig teljesen átlagosnak tűnő tanösvényt, nézzük meg annak másik részét is. A kilátóig tartó szakaszra azt mondanám: semmi extra. Teljesen átlagos fatáblák nulla vizualitással, mindenféle interaktív elem nélkülözésével mondják el a minimumot abban a témában (az erdő, állatok az erdőben, vadászat, stb.), amely rengeteg más tanösvényen is olvasható szerte az országban.

„Az Északi-középhegység ezen régiójában a fő állományalkotó a gyertyános-kocsánytalan tölgyes és a gyertyános-cseres erdő. Elegy fafajként gyakori a kislevelű hárs, a madárcseresznye, a mezei- és a korai juhar, a vadkörte, a mezei szil, a rezgő nyár, a kecskefűz” – ennél egy picit több szöveggel, lényegében egy tömör bekezdéssel, s pár megfakult képpel tudjuk le a kötelezőt az egyik táblán. Miközben tapasztalatból mondom, hogy sok tapasztalt erdőjáró nem tudja megkülönböztetni a bükköt a gyertyántól, s olyan, de olyan szép dolgokat lehetne elmesélni egyes fafajokról, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmekről, az internetről ingyenesen letölthető szép grafikákkal, lenyomatokkal. Annyira jó történeteket lehetne kiemelni és bemutatni! Továbbá: „a környéken számos fás- és lágyszárú növényfaj fordul elő, az Északi-középhegységre jellemző állatvilág rendkívül gazdag.” Mennyivel érdemesebb lenne kiemelni egy-egy fajt, azt megismertetni, körülírni, lerajzoltatni. Ezekből az általános, valahonnan kimásolt mondatokból pont nem rögzül az ember fejében semmi. A kevesebb néha több, jóval több.

Az egy dolog, hogy az alapvetően erdészeti tanösvénytől pár lépésre egy óriási tarvágás található (igaz, legyünk korrektek, az lehet széldöntés eredménye is), de a szürreális élmény a kilátó mögötti, a Csipán-tetőt megkerülő szakaszon várt minket. Ezen a szakaszon ugyanis volt útjelző tábla, volt ismertető tábla, de nem volt ösvény. A tanösvény nem az erdészeti úton, vagy bármilyen ösvényen haladt, hanem az volt az ember érzése, hogy az erdőben random módon szétszórtak pár táblát, rajta egy-egy, a fentiekhez hasonló, általános bekezdéssel, úgysem jön ide senki alapon. Pedig amennyire ismerem, ez a környék is bővelkedik látnivalókban: ott van a kilátótól egy hajításra található Mátracserpuszta különleges történelme, a falu felett található kaszálók élővilága, a Mátranovákra vezető történelmi út, és nyilván megannyi érdekes helyi információ, amelyet én nem ismerek – és más se fog megismerni.

De ha még nincs is pénz környezeti nevelő szakemberek bevonására minden esetben, akkor is lehetséges a szakmai tartalom megfogalmazásának átgondolása. A szomszédos Novohrad-Nógrád Geopark táblái például nagyon is nehéz témákat tárgyalnak, mégis látszik rajtuk a törekvés, hogy lehetőleg egyszerűen és látványosan magyarázzanak el fontos és egyedülálló földtani folyamatokat.

Egy jó példa: a Királyréti tanösvény

S akkor, íme, egy jó példa, egyszerűen azért, mert a Börzsöny szívében 2,9 km hosszan húzódó Királyréti tanösvény önmagától, szülői noszogatás nélkül kötötte le gyermekeim figyelmét. A kilenc állomásból álló útvonal úgy lett összeállítva, hogy a Börzsöny megannyi érdekességébe engedjen betekintést, emészthető módon, színesen, játékosan. A tanösvény tábláin, illetve a tanösvényhez vásárolható füzetben előzetesen gondosan megszűrt információ jelenik meg, kifejezetten látványosan tálalva oly témákat, mint a régi királyréti gyümölcsfák, fenntartható erdőgazdálkodás, egy fenyves élővilága, tavak élővilága, régi bányatárók különleges élőlényei, vagy éppen a települések élővilága. Van egy szépen megrajzolt kabalafigura, amit a gyerekek imádnak követni, van emészthető mennyiségű rejtvény és lehet matricázni is.

Az is igaz, hogy a tanösvény kezdőpontján található látogatóközpontban megvásárolható egy gyermekeknek szóló rajzos és egy bővebb szövegezésű füzet – ez különleges adottsága ennek a tansövénynek. Szóval igen, ez pénzbe került pár éve is, gondolom most is, viszont még ma is megvan a füzet, s a gyermekeim még több napig használták hazaérkezésünk után. A szép kidolgozású füzetben minden állomásnál egy kérdés, rejtvény található, megfejtésüket az állomások oszlopain található titkosírás rejti, amit a füzet hátulján lévő kódfejtő ráccsal lehet megfejteni. Összefoglalva: a tanösvény nem akar sok lenni, hanem gondosan kiválogatott információt tálal a gyerekek nyelvén.

Tanösvény extrákkal: a meseösvény

Tanulság? Ismételni tudnám magamat a környezeti nevelés és a kommunikáció fontosságáról. Végszó helyett inkább álljon itt egy újabb, számomra elgondolkodtató példa. Pár éve Ausztriában nyaraltunk, ahol a tanösvények világának egy újabb, nem is feltétlenül szimpatikus dimenziója jött velem szembe. Egy nagyon is népszerű tiroli családi nyaralóhelyen egy közismert osztrák írót, Thomas Brezinát kértek fel arra, hogy segítsen három meseösvény kidolgozásában. Így született egy boszorkányos, egy kalózos és egy felfedezős tanösvény az elképesztően sok családi attrakció (tematikus játszóterek, bob, stb.) mellett, amelyek között még ezek a látványos meseösvények is elvesztek. Számomra kicsit furcsa volt az, hogy az első két tanösvény semmilyen kapcsolatban nem volt az adott hellyel, annak mondavilágával (ami adta volna magát), nem volt semmiféle természetismereti vonatkozásuk. Tele volt viszont az erdő nagyon is látványos játékeszközökkel, amelyek közül a feje tetejére varázsolt ház volt a legnagyszerűbb – imádták is a gyerekek úgy, ahogy van, ahogy azt a rengeteg matricát is, amelyet a füzetbe ragaszthattak. A felfedezős legalább élőlényekről szólt ott fent a hegyen, gleccserek aljában, fantasztikus erdők közepette – már amennyi megmaradt belőlük. Ez a „csináljunk a hegyből Disneylandet” hozzáállás valahogy számomra nem volt szimpatikus.

Ennél sokkal hasznosabbnak és előremutatóbbnak gondolom például a Bábozd Zöldre Egyesület környezeti nevelési tanösvényeit (Mimó és Csipek), vagy Thomas Dambo újrahasznosított fából készült óriásait, illetve a köztük vezető tanösvényt a Koppenhága melletti erdőkben, amely már hazánkban is követőkre talált: a Mecseki Óriás Kaland hasonló tematikában készült.