MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2016.05.08. 09:00,   Szöveg: Lénárt Léni

A mézeskalácsos és az olajütő – Még öt különleges népi foglalkozás

A kékfestő, a gyertyamártó és gyertyaöntő, a takács, a pákász, valamint a cifraszűrszabó után most még öt régi mesterség rejtelmeibe bevezetjük az olvasót.

1. Tímár – A varga vetélytársa

 

Az állati eredetű nyersbőr feldolgozását végző mesteremberek elnevezése a 12. századból ered, és feltehetőleg a timsós cserzésre utal, jelentése: bőr- és lábbelikészítő. A munka során a szarvasmarha és a ló bőrét frissen használták fel, esetleg sóval tartósították, és kiszárították későbbi kikészítés céljából. A tímár mesterségéhez nagyon közel áll a varga tevékenysége, aki szintén egyszerűbb lábbelik előállításával foglalkozott. Az idő előrehaladtával a vargák vetélytársaivá váltak a tímároknak, és igyekeztek őket kiszorítani a lábbelikészítés piacáról. A vargák nevéhez a 14. századtól elsősorban a vörösesbarna bőrt adó cseres kikészítés, valamint a nyugat-európai divatnak megfelelő lábbelik (pl. saru, cipellős) előállítása fűződött.

 

Fotó: Szentendrei Skanzen


Hogyan dolgoztak a tímárok?
A bőrt napokig áztatták egy vízzel teli kádban, majd alaposan átitták mésszel, hogy egyszerűbb legyen a szőrt eltávolítani róla. Ehhez a művelethez kopasztókést használtak, míg a bőr másik oldalát zsírtalanították, és eltávolították róla a fölösleges meszet. A többféle bőrkikészítési eljárás közül a cserzést alkalmazták a leggyakrabban, amelynek három fázisa volt (előcserzés, süllyesztés, ültetés) és három egymás mellett álló, földbe süllyesztett kádban végezték. Cserzőanyagnak a kocsányos tölgy kérgét vagy szömörcét használtak. Ezek után a bőrt különböző vegyi (pl. zsírozás, halványítás) és mechanikai műveleteknek (pl. szikkasztás, hántolás) vetették alá, majd szárították és megfestették. Az előállított kész bőrökből a tímárok végül lábbelit készítettek.


2. Bognár – A kerekek szakértője

 

A bognár (a mesterség neve az ugyanilyen jelentésű, bajor-osztrák Wagner szóból származik) szekérgyártó, kerekes vagy kerekek készítésével foglalkozó kisiparos volt. Legkorábbi írásos emlékét a 14. századi Kerekes, illetve a 15. századból eredeztethető Kerékgyártó családnév őrzi. Fő szerszámai pl. a fúrók, vésők, fejszék, fűrészek, körzők voltak. A falvakban szorosan együttműködtek a kovácsmesterrel, akivel pl. szekereket, talicskát készítettek. A leghíresebb mesterek a kolozsvári és kassai lakosok közül kerültek ki.

 

Fotó: Rklawton

 

Hogyan dolgoztak a bognárok?
Tájanként eltérő volt, hogy a szekereknek és kocsiknak milyen típusát alakították ki. Erdélyben a kerék alapanyagául szolgáló fát teknőben forrázták le, majd kemencében melegítették, a kerékfalakat szil- vagy bükkfából sablon alapján faragták ki, és kerékfalkihajtó padban formázták meg. Ezután kifúrták a küllők helyét, és összeállították a kereket. A hozzávaló kerékagyat külön készítették el.


3. Olajütő – Az utolsó csepp specialistája

 

A növényi olaj a népi háztartások egyik fontos alapanyaga volt, felhasználták világításra és táplálkozási célból egyaránt. A 12–13. századig a Kis-Ázsiából és Dél-Európából behozott portékával fedezték a lakosság szükségletét, de az egyre növekvő igények kielégítése miatt szükség volt helyi olaj előállítására is, amelyet az olajos magvak (pl. a legelterjedtebb a len magja volt) olajtartalmának kinyomására szolgáló berendezéssel végeztek. Az olajütők csak elvétve tömörültek céhekbe, inkább más foglalkozások (pl. molnár) mellett, azokkal összefonódva végezték munkájukat. A falusi parasztgazdaságokban, ahol szerényebb mennyiségű olaj előállítására volt szükség, az olajütők a parasztság soraiból kerültek ki, akik emellett nem hagyták abba a gazdálkodást sem. Később a gyárak megjelenésével, a disznózsír és az ásványolaj-származékok elterjedésével egyre inkább háttérbe szorultak az olajütő műhelyek, majd a 2. világháború után az összeset bezárták.

 

Forrás: Cser kiadó

Itáliai olívaolaj-készítő műhely a 16. században


Hogyan dolgoztak az olajütők?
Az olajtartalmú magokat először összezúzták, majd az így kapott magtöretet vízzel pépesítették, majd állandó kevergetés mellet megpörkölték. A masszát ezek után egy állványzatba helyezték, utána préselőlapot helyeztek rá, és a beütött ékek segítségével egyre jobban összenyomták, egészen addig, amíg a rostok között lévő olaj kicsöpögött. Az olajütésben kedveltek voltak még a szőlőpréseléshez hasonló eljárások is.

 

4. Mézeskalácsos – A betyárok megörökítője

 

A színes vásári forgatagok kedvelt árucikke a lisztből, mézből, cukorszirupból készített, jellegzetes díszített sütemény, a mézeskalács, amellyel minden szülő szereti megörvendeztetni csemetéjét. Első készítői a középkorban a németek által lakott országokban voltak, főleg kolostorokban állították elő a nyalánkságot, majd osztrák és német hatásra Magyarországon is megjelentek az első céhek a 17. század elején. Az alföldi mezővárosokban csak a 18. századtól bukkantak fel a mestereket tömörítő szervezetek. A mézeskalács-készítésnek napjainkban is nagy divatja van, az egyik legjelentősebb központ Debrecen, ahol évszázadok óta kiváló minőségben készítik az édességet.

 

Fotó: Sóstói Falumúzeum


Hogyan dolgoztak a mézeskalácsosok?
A tésztát fa kavaróteknőben bekavarták, az ún. törőpadon meggyúrták, majd kinyújtották. Az így kapott masszát negatív vésetű faformákba nyomkodták, egy kiemelhető polcú állványon tárolták, és nagy tepsikben lángoló tűz mellett megsütötték. A díszítéshez és kialakításhoz szükséges formákat a mesterek vagy inasaik készítették. A remek fantáziával megáldott mesterek arra törekedtek, hogy az épp aktuális eseményeket, híres személyek, betyárok képeit (pl. Sobri Jóska) örökítsék meg alkotásaikon. A közkedvelt darabokat aztán ekhós szekereken vitték a vásárokra és búcsúkra árusítani.


5. Csizmadia – A lábravalók nagymestere


A vastag, egyenes talpú csizma divatját az oszmán törökök terjesztették el hazánkban, de csak a 19. század elején vált általánossá a viselése a parasztság körében a bocskor és a saru rovására. Főleg ünnepi alkalmakkor, vasárnapi mulatságokon húzták fel. A csizma alapanyaga a bőr volt, és kezdetben a tímár készítette a gondosan megmunkált darabokat. Később a vargák kiváltsága volt az előállításuk, majd a 15. századtól a csizmadiák (a szó török eredetű) voltak a készítői. A mesterség képviselői a városokban később céhekbe tömörültek, a 18–19. század fordulójától pedig a falvakban is megtaláljuk őket egészen az utóbbi évtizedekig. A csizmadiák legjellegzetesebb portékái pl. a parasztcsizmák, a lovaglócsizmák, a vadászcsizmák voltak, de gyakran készítettek cipőt, papucsot is. Napjainkban a csizmák készítésével foglalkozó műhelyek igyekeznek a klasszikus módszereket a modern technológiákkal ötvözni.

 

Fotó: Shutterstock


Hogyan dolgoztak a csizmadiák?
A csizmadia hagyományosan a kész bőrt dolgozta fel, ő készítette a bőr felsőrészt és a talpat is. Eszközei pl. a csizmaszártágító berendezés, a bőrráspoly vagy a kaptavas voltak. A parasztok egyszerűbb csizmáinak fejrészét az ún. ványolófán formázták, majd varrták, míg a gazdagabb kliensek lábbelijét már drága berendezés segítségével készítették. A csizmába mindig tettek sámfát, amelynek legelterjedtebb változata egy középső faékből, valamint 2 db lábszárszerűen ívelt fából állt.

 

Kapcsolódó cikkeink:

Kalauz a múltba - Népi mesterségek

 

Cikkünk elkészítéséhez Selmeczi Kovács Attila Elfeledett mesterségek és népélet c. könyvét használtuk fel, amely a Cser Kiadó gondozásában jelent meg.



HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. június
Majoros Ildikó:
Kéken is az égig
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...