MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya
2017.03.23. 13:03,   Szöveg: Lánczi Péter,   Fotó: Lánczi Péter

Fókaügetésben a Téry Ödön-emléktúrán

Már tavaly terveztem, hogy végig járom a Téry Ödön emlék- és teljesítménytúrát, de akkor lemaradtam róla. Idén, március 18-án, szombaton viszont újból megrendezték, és engem az időjárás sem tarthatott vissza a budai, a pilisi és a visegrádi hegyeken 50 kilométeren át kanyargó túrától.

Fotó: Lánczi Péter

Nagy-szénás ítéletidőben

 

Egyrészről azért választottam ezt a túrát, mert minden közhelyes frázis nélkül nagy tisztelője vagyok Téry Ödönnek és munkásságának, másrészt mert nehezen tudom már magamat elképzelni egy kis hétvégi testmozgás nélkül. Ráadásul az 50-es távok engem kimondottan vonzanak.

 

Fotó: Lánczi Péter


Miután még nem jártam korábban ezen a túrán és beszámolókat sem olvastam róla, így csak az itinerben vázolt, általam egyébként is jól ismert turistautakból sejthettem, hogy mire is számíthatok. Az elképzelésemet, miszerint egy viszonylag könnyűnek mondható, különösebb meglepetéseket nem tartogató túrát fogok bejárni, csak a szélsőséges időjárás tudta volna felülírni. Az időjárás – ami egyébként monszunként minden meg is tett annak érdekében, hogy ez így is legyen –, mégsem okozott problémát. Sőt! Eddigi teljesítménytúráim közül a múlt szombati volt az egyik legjobban sikerült, ha a túrázást mint teljesítményt, számokban és erőnlétben mérjük.

 

Fotó: Lánczi Péter

Vizszőnyeges ösvények mutatták az utat


A hűvösvölgyi Gyermekvasúttól induló túrát több résztávval és kerékpárral is lehetett teljesíteni. Az utóbbi opciót, ha jól értesültem, hatan választották. Ami az egész éjszaka zuhogó eső miatt érthető, hiszen a tengelyig érő sárban nem sokan keresik a kihívást. Ráadásul az időjósok egész napra monszunt ígértek, amiben tényleg csak az megy az erdőbe, akinek még a két kereke sincs kint. Ilyen, körülményekkel dacoló fanatikusból rajtam kívül még száz ember volt, akik főként gyalogosan indultak neki a hosszabb vagy rövidebb távoknak, de akadtak terepfutók is közöttük.

 

Fotó: Lánczi Péter


A reggeli rajtban még nem is esett az eső, de az égre nézve nem volt kétséges, hogy ezen a napon lesz még benne részünk. Bár titokban reménykedtem, hogy nem kell használnom a poncsót, és megúszom kisebb sárdagasztással, de a túra még Budapestet sem hagyta el, mikor szerteoszlottak a vágyálmok. A víz minden irányból áztatott: alulról, felülről és a szélnek köszönhetően oldalról is.

 

Fotó: Lánczi Péter

Máriaremetei kegytemplom


A Máriaremetei kegytemplomnál csak egy kis esőkabáttal álltam ellen az akkor még csupán csepegő esőnek. A Muflon itatóhoz érve már be kellett látnom, hogy ez édeskevés lesz az egyre erősödő csapadékkal és széllel szemben ahhoz, hogy folytatni tudjam az utat. Elő a poncsóval, kapucni behúz, és irány tovább! Talán csak ezt követően gondoltam végig, hogy mire is vállalkoztam, miközben az esőtől tajtékzó tócsákat kerülgettem. Egy darabig azt a kérdést, hogy jó ötlet volt-e elindulni, nem tudtam volna egyértelműen megválaszolni. Főleg, mikor a szél úgy nyitogatta és hajtogatta rajtam a vízzáró réteget, mint valami rongyos hálóköntöst.

 

Fotó: Lánczi Péter

Remete-hegy oldalában


A klotildligeti ellenőrzőpontig nagyjából ilyen hangulatban szedtem, vagyis szedtük a lábainkat, ugyanis ekkor még voltak körülöttem túratársak. A kapucnik alatt hozzám hasonló gondolatokkal vívódó arcokat lehetett látni, legalábbis az arckifejezésekből erre következtettem. „Kiszálljak vagy megcsináljam?” Ez a teljesítménytúrázók legnehezebb kérdése, ami nemcsak az erőnlét vagy egy sérülés miatt vetődhet fel, hanem hogy egyáltalán van-e értelme folytatni az utat ilyen időjárási viszonyok között.

 

Fotó: Lánczi Péter


Persze, aki egy ilyen túrán le tud mondani a természetjárás szépségeiről és megelégszik a kihívás élményével, annak nem kérdés az út folytatása. Ezzel én is így voltam, ezért Klotildligettől már kétségek nélkül vágtam bele a folytatásba, pedig a dömösi célig még át kellett kelni a Pilisen és Dobogókőn is, és jópár csúszós ereszkedéssel is meg kell szenvedni. Mondhatni az igazi túra még csak ezután kezdődött.

 

Fotó: Lánczi Péter

Esőben teljesen szétmállottak az itinerek és az igazolólapok. 


Ez a tény, és a már viharrá erősödött tavaszi eső sokakat megállásra késztetett a Klotildligeti ellenőrzőpontnál. A vasútállomás és a résztávért járó kitűző (ami miatt nem kell üres kézzel távozni, ami egyébként nagy fájdalom az ereklyegyűjtögető túrázóknak) egy pillanatig komoly csábító erő volt számomra is.

 

Fotó: Lánczi Péter


Sárosan és alsónadrágig elázva folytattam az utat immáron gyakorlatilag egyedül. A legtöbben kiszálltak az értelmetlenek tűnő „vízitúrából”, így az út felénél már azon tűnődtem, vajon a hosszútávon van-e még rajtam kívül valaki. Gyorsítottam a tempómon, ahol a terep engedte, futásba kezdtem, mert kíváncsi voltam hányan lehetnek még előttem. Elsőre észre sem vettem, hogy gyakorlatilag versenybe kezdtem a vélt vagy valós túratársakkal, akikről azt feltételeztem, előttem járnak. De a gyors tempó, a csúszós terepre való koncentrálás, a kapucnin kopogó eső és a szél zúgása olyan meditatív állapotban vitt előre, hogy fáradtságot egyáltalán nem is éreztem.

 

Fotó: Lánczi Péter

Pilisszántó


Mikor Pilisszántó környékén jártam, már enyhülni látszott az ítéletidő, de az eső továbbra is kitartott. Beértem egy-két túratársat is, így meggyőződhettem arról, hogy nem egyedül bóklászok az erdőben. Sőt, a 4. ellenőrzőponton, ami a Som-hegyi Turistaház volt, megtudtam a pontőrtől, hogy még kilencen vannak előttem. A meleg és családias turistaházban mellesleg nem sokat időztem, mert ázottan és az orrom hegyéről is csöpögve egészen idegennek éreztem magamat a tiszta és száraz szobában, ahol kényelmesen ebédelő emberek összképe inkább emlékeztetett egy családi hétvégére, semmint egy teljesítménytúra csekpontjára. Engem is kínáltak mindenféle jóval, de hogy ne hűljön ki bennem a kilométerfalás tüze, inkább továbbálltam.

 

Fotó: Lánczi Péter

Som-hegyi turistaház


Pilisszenkereszt utcáin átkelve megkezdődött a Dobogókő megmászása. A piros jelzést követve a sár ellenére egészen kényelmesen és gyorsan értem fel a Turistamúzeumhoz, ahol újabb ellenőrzőpontot érintettem. A szervezők helyszínválasztása nem véletlen, hiszen a túra során leginkább itt találkozhatunk Téry Ödönnek, a magyar turistaság alapítójának emlékével. Itt nemcsak a múzeum tárgyi emlékeire kell gondolnunk, hanem a kilátónál található Téry-emlékműre, illetve az innen induló Téry-útra is.

 

Fotó: Lánczi Péter

Dobogókőn a kilátónál találjuk a Téry emlékművet


A kis pihenés után a Téry-úton, azaz továbbra is a piros jelzést követve kezdtem ereszkedni Dömös felé. Eleinte a hegygerincen csak óvatosan hullámozva, majd később már meredeken csúszkálva. Az eső ekkorra már teljesen elállt, viszont a szél annál erősebben kezdett fújni, és a végén viharossá vált. Ez csak akkor kezdett enyhulni, amikor a völgyben ereszkedtem lefelé, de itt a patakká változott, szúrós növényekkel szegélyezett keskeny és meredek ösvény nehezítette a haladást. Ezen a szakaszon több alkalommal leszúrt rittbergerekkel tarkított piruetteket mutattam be, mielőtt elvágódtam, majd fókaügetésre emlékeztető mozdulatokkal próbáltam feltápászkodni olyan csúszós talajon, amivel még nem nagyon volt dolgom korábban. Hiába volt nálam túrabot, még az egyhelyben állás is problémát okozott egészen a Körtvélyesig.

 

Fotó: Lánczi Péter

Akadálypálya és fokaügetés a Téry-úton


Mikor kezdjen el tisztulni az idő, ha nem a célba érkezéskor? Hát persze. Hiszen a Murphy-törvény mindig így diktálja, de ez már egyáltalán nem zavart, hiszen az erős szél ekkorra csaknem teljesen megszárított. Az időjárás záróakkordként látványos felhőkkel búcsúztatta a napot, melyet a viszontagságok ellenére fáradtság nélkül abszolváltam. Nem hittem volna, hogy nekem ennyi víz és szél kell egy olyan túrához, ahol fizikailag tökéletesen tudok teljesíteni.

 

Fotó: Lánczi Péter

Dömös


A célban az oklevelen, a kitűzőn és a kedvességen kívül semmilyen frissítő nem fogadott, ami meglepő volt a Som-hegyi Turistaház kínálata után. A célban ülő szervezőkkel szívélyesen elbeszélgettem, hogy a jövőben érdemes lenne az ellátmányt az 50-es távot teljesítőkre is gondolva jobban elosztani. Mert bár nem vagyok különösebben édesszájú, azért egy csoki vagy egy üdítő jól jött volna a végére. Ezzel együtt szuper és emlékezetes túra volt az 2017-es tavaszi Téri Ödön 50.

 

Fotó: Lánczi Péter

A túra 50-es távja Hűvösvölgyből indult és a Dunakanyarnál ért véget

 

 






HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. december
Nagy Ferenc:
Tükröződés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...