MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya
2018.03.08. 10:00,   Szöveg: Nógrádi Attila,   Fotó: Speier Anna, Nógrádi Attila, Szigeti-Böröcz Ferenc

Kipróbáltuk a legvagányabb szlovák turistaszállót

A Grand hotel Partyzán egy aprócska faház a Kis-Fátra mélyén, de nyolcórányi, sötétedésbe csúszó hótalpazás után maga az ötcsillagos turistakánaán.

 Ebben a tágas parkolóba hagytuk az autóinkat a Facskó-nyeregnél, a háttérben indul a turistaút a hegygerincre
 

Az egész úgy kezdődött, hogy a Túracipellő blogot is jegyző Szigeti-Böröcz Ferenc kollégánk készített egy remek összeállítást a februári magazinba „Szlovákia legjobb hótalpas terepei” címmel. Ez olyan jól sikerült, hogy addig rágtam a fülét (igazából nem is kellett olyan sokat), amíg szervezett egy háromnapos talpalást a Kis-Fátrába, amolyan kedvcsináló jelleggel. Néhány körlevél és a hótalpak előzetes kibérlése után egy szerda hajnalon vágtunk neki Budapestről a bő háromórás útnak, amit egy matricavásárlást (10 euró 10 napra bármelyik szlovák benzinkúton) leszámítva meg sem szakítottunk a Facskói-nyeregig (Fackovske sedlo). Itt egy sípálya tágas parkolójában hagytuk az autókat, és kihasználva a helyi infrastruktúrát betértünk a helyi hüttébe, ahol egy fél vadasparknyi kitömött állat társaságában ettünk, illetve ittunk némi szíverősítőt, majd felmálháztuk magunkat, és nekivágtunk a háromnaposra tervezett túrának.

 

Az elején még kásás volt a hó, itt még a hátizsákokon figyegtek a hótalpak

 

Sokat nem kellett keresgélni a „beszállási pontot”, mert a parkoló egyik sarkából indul az a piros, majd sárga jelzés, amin elkezdtünk kapaszkodni felfelé. A kezdeti vizes hókását hamar felváltotta a keményre taposott, lefagyott, jeges hóréteg a hegy oldalában szerpentinező turistaúton, ezért felcsatoltuk az addig a hátizsákjainkon fityegő hótalpakat, amelyek nemcsak a süppedés, de a csúszkálás megelőzésében is nagy segítséget nyújtanak kis fémtüskéikkel. Aki még nem viselt ilyesmit, olyasmit képzeljen el, mintha egy óriás flip-flop papucsát húzta volna fel, klaffog és lifeg a bakancsos lábfejünkön, ahogy „csoszogunk” benne, ezért esetlennek tűnet benne a járás, de igazából nagyon hamar hozzá lehet szokni.

 

A hótalpak apró fémtüskéinek köszönhetően jeges terepen is nagyon hasznosak 
 

A szint és a pulzusunk emelkedésével szép fokozatosan nyílt ki körülöttünk a táj, és láttunk be egyre nagyobb területet amolyan vizuális jutalomként a folyamatos kaptatásért. Az első „komolyabb” csúcsunkat, az öt méter híján 1300 méter magas Pod Skalou nevű hegy tetejét, mintegy két és fél óra alatt értük el a parkolótól, és a bő 500 méternyi emelkedésnek köszönhetően senki se fázott, amikor bevártuk egymást a csúcsot jelölő póznánál. A Pod Skalou (Szikla alatt) neve beszédes, mert ez a hegycsúcs gyakorlatilag csak az előszobája az első napra tervezett főhegyünknek, a közeli Klaknak, amely jellegzetes formájával és 1352 méteres magasságával, a tetejére állított óriási kettős keresztjével uralja a környéket.

 

 Innen, a Pod Skaloutól már csak egy "kényelmes séta" volt az aznapi főcsúcsunk, a Klak
 

Az egyre csenevészebb és a kövekbe elszántan kapaszkodó növények között mintegy fél óra alatt caplattunk át a sziklás Klakra, ahol a kereszt tövében elfogyasztottuk a csúcscsokit, dokumentáltuk a jeles eseményt, majd utunk során először ereszkedni kezdtünk. A kilátás miatt megérte volna még tovább maradni a csúcson, de a jeges szél és a közelgő naplemente miatt pályakezdő pingvinekként bukdácsoltunk lefelé a hótalpainkon, hogy még a sötétedés előtt elérjük az aznapi szállásunkat – elvégre az első napra tervezett mintegy 13 kilométerünk közel kétharmada még hátravolt. A teljes távra egyébként négy és fél órás menetidőt adott a hiking.sk túratervezője, de téli körülmények között akár a duplájával is számolhatunk.

 

Jellegzetes formájával és a hatalmas kettős keresztjével "uralja a környéket" az 1352 méteres Klak
 

A gerincen, majd völgyben való ereszkedésnél gyakran jutott eszembe, hogy hangulatában a Vadálló-kövek és a Prédikálószék környékére emlékeztetett a táj, majd mielőtt még jobban elmerülhettem volna a teljesen értelmetlen összehasonlítgatások dagonyájában, hirtelen ránk sötétedett, és innentől kezdve fejlámpáink fényében vonatoztunk lefelé egy patak mellett. Órákon át, az egyre kásásabb hóban.

 

A látszat csal, itt éppen lefelé igyekszik mindenki
 

Az erdőből egy erdészeti útra bukkantunk ki, amelyen még bő egy kilométert gyalogoltunk a Rajecká Leská nevű falucska széléig, ahol egy turistaszálláson már meleg vacsorával vártak minket. Porból készült húsleves ilyen jól még nem esett, és a második fogásként feltálalt csirkecomb-rizs kombó is úgy csúszott a napközben elrágcsált, keményre fagyott szendvicsek után, mintha maga Gordon Ramsay tüsténkedett volna a konyhában.

 

A nap fénypontja volt a frissen csapolt sör és a képeken még nem látható, de hamarosan feltünő porleves


A Ziar nevű turistaházról annyit érdemes még tudni, hogy valamikor a nyolcvanas években épülhetett, és a jelenlegi üzemeltetői szemmel láthatóan sokat tesznek azért, hogy a változás szele ne legyintse meg a helyet. Amolyan időutazásnak is felfogható a kocsmát és ebédlőt magában foglaló főépület és a körülötte található megannyi kétemeletes faház, ahol a szállásaink is voltak, de igazából az egész napos talpalás után az sem érdekelt volna minket, ha egy szalmával felhintett istálló vár ránk.

 

A szebb napokat is látott Ziar turistaház. Forgalma jelentős részét a közeli sípálya adhatja, de ottjártunkkor ez nem működött
 

Egy tojásrántottás, felvágottas, menzateás reggeli után újult erővel málháztuk fel magunkat, és indultunk vissza a hegyre. Egy sárga jelzésen jöttünk le előző nap, hogy egy kéken kapaszkodjunk vissza a gerincen futó piros jelzésre, kihagyva ezzel egy szép szakaszt a hegyháton, de hát valamit a nyárra is kell hagyni.

 

 Az elős napunk nyomvonala és szintábrája a hiking.sk oldalról

 

Második nap

 

A második napon bő 14 kilométer és 1300 méternyi szint várt ránk, aminek igen bizakodva vágtunk neki, hiszen korán sikerült összeszedni magunkat, és az időjárás sem volt vészes: mínusz két-három fok, a napot ugyan felhők takarták, de nem úgy festettek, hogy bármikor kiadják magukból a csapadékot. Az erdészeti úton baktatva érdekes jelenségre lettünk figyelmesek: egy túlbuzgó forrás bő tízméteres magasságba lőtte ki magát, amolyan „szegény ember gejzírje”-hangulatot árasztva.

 

Egy túlbuzgó forrás akcióban
 

Érdekes, hogy egy ilyen hótalpas túrán mennyit öltözködik az ember: amikor az erdészeti útról betértünk az erdőbe, és az ösvény meredeken emelkedni kezdett, hirtelen mindenki megszabadult a kabátjától vagy a már átizzadt pulcsijától, majd az első rövidebb megállónál az Uplaz nevű hegy tetején (1085 m) mindez visszakerült, és kezdődött minden elölről a következő pihenőig. Ez persze nem volt véletlen, ugyanis a második napunk szintábráját bármelyik tőzsdebróker kitehetné az irodája falára, olyan szépen mutat a folyamatos emelkedésével.

 

Ép véletlenül öltözködik a fél csapat


A mozgástól felhevülő testünk temperálásán túl érdekes még egy ilyen hótalpas túrának a csoportdinamikáját is megfigyelni, ahogy többen bevárják egymást, és a jó levegőtől kitisztult fejjel beszélgetnek az élet nagy dolgairól, míg mások inkább a csendes magányt választva kapaszkodnak felfelé a pulzusukat és légzésüket figyelve. A hótalpak ezúttal az első nagyobb csúcsunkig, a számomra kimondhatatlan Hnilická Kycerá nevű hegyig (1218 m) nem is kerültek elő, mert előttünk egy kisebb csapat taposott nyomokat a gerincen kacskaringózó (amúgy népszerű és nyáron állítólag forgalmas), piros jelzésű úton.

 

 Ilyen parádés a kilátás a Hnilická Kycerá nevű hegy (1218 m) tetejéről
 

Innentől gyakorlatilag végig sűrű erdőben lifteztünk a gerincen le és fel, pontosabban inkább az utóbbi, ugyanis aznapi utunk vége, a Horná lúka nevű hely egy méter híján 1300 méter magasan fekszik. Sajnos a nap nem sütött ki, viszont időnként egy-egy gyenge hózápor és köd, pontosabban alacsonyan szálló felhő kapott el minket. Aki szereti a szovjet mesekönyvekben ábrázolt fenyőerdőket, annak különösen kedves lehet a Kis-Fátra e szeglete, ezért menet közben egyre jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy ide nyáron is vissza kell jönni.

 

 

Bő 17 kilométer, nyolcórányi hótalpazás, megszámlálhatatlan vetkőzés-öltözés, és jó pár kockára fagyott szendvics, valamint csoki elropogtatása után senki sem volt túl virgonc, amikor megérkeztünk aznapi utunk végpontjához, a már korábban emlegetett Horná luká (felső rét) nevű helyre, ahol egyre sűrűbb köd és egy magányos hóember várt ránk.

 

Egy magányos hóember várt ránk az aznapi túránk végén
 

Mialatt bevártuk egymást, elkezdődött a tanakodás,hogy akkor innen most merre is induljunk el az éjszakai szálláshelynek kinézett Grand hotel Partyzán felé, ami a térképünkön ugyan rajta volt, tudtuk, hogy a közelben van, de táblák nem jelölték a pontos helyét és irányát. Ez azért volt kellemetlen, mert a köd, valamint a rohamos sötétedés miatt még egy 300 méteres sugarú kör átfésülése is a Holdra szállás nehézségét jelentette volna az elcsigázott csapatunknak.

 

Itt még bőszen keressük a  Grand hotel Partyzánt
 

Szerencsére előkerültek a hely GPS-koordinátái, így digitális segédlettel kezdtünk el a ház után kutatni a méteres, szűz hóban. A cikk írása közben, jó pár nappal a túra után is a fülembe cseng az a káromkodásroham, amit egyik csapattagunk rögtönzött megkönnyebbülésében, amikor megpillantottuk az aprócska házikó behavazott tetejét a fák között. Így cifrázni tényleg csak akkor tudja az ember, ha tétje van a dolognak, de persze ehhez is kell némi előképzettség és istenadta tehetség.

 

Így fest a házikó hátulról, a vaslétrán a tetőérbe lehet jutni, ahol még jó páran kényelmesen aludhatnak
 

A Grand hotel Partyzán egy alig 20 négyezetméteres kis faház, amit egy helyi turistaegyesület tart karban és fejlesztget a maga szerény, de annál hatékonyabb módszereivel. A lelkesedésükre jellemző, hogy saját Facebook-oldala is van a helynek, ahol a felújítási munkálatokon túl azt is megnézhetjük, miként került a helyére a háztól mintegy 50 méterre található pottyantós budi. Az ajtót nem zárják, bárki betérhet, aki betartja az illemszabályokat: hagyj magad után rendet, tisztaságot, és legalább annyi tűzifát, amennyit elhasználtál. Ez utóbbiból már ki is lehet találni a hely egyik legfontosabb extráját: van benne egy kis kályha, amelynek segítségével viszonylag rövid idő alatt komfortossá lehetett fűteni az egy légterű helyet.

 

 Ezt találjuk belül: nyolcszemélyes ágy, három szék és egy asztal, valamint egy mosogató, de vízért a közeli forráshoz kell menni

 

A helyiség felét elfoglaló emeletes ágyon nyolcan férnek el kényelmesen, mi kilencen voltunk, ezért, hogy ne legyen tumultus, kipróbáltuk a tetőteret is. Ezt kívülről, egy fémlétra segítségével lehet megközelíteni, és a befogadóképességének csak a fantázia szabhat határokat, mert néhány kiszuperált matracszivacson kívül nincs benne semmi.

 

A tetőtér berendezése is meglehetősen minimalista

 

Mivel a hely nyitott, bárki által igénybe vehető, mázli, hogy rajtunk kívül senkinek sem jutott eszébe a Grand hotel Partyzán felkeresése ezen a hideg, téli estén. Kilencfős csapatunkkal így is faltól falig megtöltöttük a helyet, ahogy mindenki nekiállt vetkőzni, pakolni és főzőcskézni. Hótalpak és az előzetes vakszolások ellenére szinte mindenkinek beázott a bakancsa, de szerencsésre már elég alkohol fogyott, mire a 18 lábbeli és minimum ugyanennyi zokni elkezdett kiolvadni az egyre melegebb házikóban.

 

Ahogy a képen is látható, még egy gombostűt se lehetett leejteni
 

Erre szokás mondani, hogy jól belaktuk a helyet, gázfőzőinket leszámítva tökéletesen hoztuk egy szociális melegedő látvány és szagvilágát, de a méteres hóval borított „semmi közepén” maga volt a földi paradicsom. A maga módján még összkomfortosnak is mondható, ugyanis a közelében egy kis forrásból nyerhető víz, a kissé távolabb ácsorgó pottyantósból pedig poszterszerű fenyőerdőben lehet gyönyörködni.

 

 A közeli forrásból vezetik ki így a vizet

 

A második napunk nyomvonala a Ziar turistaháztól a Grand hotel Partyzánig

 

Harmadik nap

 

Másnap reggel sajnálattal konstatáltuk, hogy a köd továbbra is a tájon terpeszkedik, de hogy ne unatkozzon, időnként egy kis hószitálással múlatta az időt. Rövid reggeli, majd annál hosszabb pakolászás, málházás és felcsatolás után vágtunk neki túránk harmadik szakaszának, de a vacak idő miatt úgy döntöttük, hogy nem megyünk tovább a gerincen futó piroson az 1442 méter magas, szép kilátással kecsegetető, Veterné nevű csúcsig, mert úgysem látnánk belőle semmit, helyette visszamentünk az első leágazásig, és egy zöld jelzésen lezúztunk a hegyről.

 

Az indulás előtti pillanatok. A köd miatt jelentősen lerövidítettük az utolsó napra tervezett utunkat
 

A jelzett ösvény kezdetben föld-, majd aszfaltozott erdészeti útra vitt minket, amelyen hosszan caplatva értük el a Kunerad nevű település szélső házait, majd „központját”. Itt sajnos pont zárva volt a helyi kocsma, de a társaság nagy része lerogyott az előtte lévő padokra, a két sofőr pedig bősz stoppolásba kezdett, hogy visszajussanak a mintegy 30 kilométerre hagyott autókig.

 

Ez volt az a pont, ahol levettük a hótalpainkat

 

Ez a helyváltoztatási módszer egyébként viszonylag bevett arrafelé, így nem is tartott sokáig a visszajutás a Fackói-nyeregig. Ezúton is köszönjük annak a skatulyából kihúzott, középkorú üzletembernek, hogy felvett minket a hatalmas Skodájába, pedig nem festhettünk valami bizalomgerjesztően a háromnapos hegyjárás után, a szagunkról már nem is beszélve.

 

Viszonylag sokat caplattunk ezen az erdészeti úton, mire eljutottunk a faluig. Az út szélén egy kisebb medve nyomait fedeztük fel a hóban, mackókat azonban nem láttunk

 

A túrát úgy zártuk, ahogy elkezdtük: betértünk a kitömött állatos hüttébe, ahol gyakorlatilag végigettük az étlapot. Mellékszál ugyan, de számomra most vált világossá, hogy aki Szlovákiában sztrapacskát rendel, az jó eséllyel egy szafttal meglocsolt hússzeletet kap galuskával, ezért ha valaki tényleg juhtúrós galuskára vágyik némi szalonapörccel, az a bryndzové halušky nevű étkeket keresse az étlapon. Ezt persze lehet még cifrázni kolbásszal, káposztával, kicsit olyan ez, mint a lecsóuniverzum, csak a fantázia és az elérhető alapanyagok száma határozza meg, hogy hányféle variációt hozunk ki az alapreceptből. A hazaúton aztán eleredt az eső, de minket ez már nem zavart, mert aki nem bóbiskolással volt elfoglalva, nagyban tervezgette a következő túrát.

 

 A fáradt, de elégedett csapat a kitömött állatok társaságában. Csak most tűnt fel, hogy az a szegény róka a fejünk felett elég kellemetlen pózban lett megörökítve

 

 

 Az utolsó napunk nyomvonala

 

Cikkajánló:

Téli gerinctúra a Kis-Fátrában

Első hó a Kis-Fátra legszebb csúcsán

A Kis-Fátra három szakadékvölgye

 






HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. december
Nagy Ferenc:
Tükröződés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...